Bulcsú Károly költeményei
| Bulcsú Károly költeményei szerző: Arany János |
BULCSÜ KÁROLY KÖLTEMÉNYEI. 1850–1860. Kecskeméten, nyomatott Szilády Károlynál. 1860.
A közelebb lefolyt tíz év, mely e verskötet homlokán áll, nemcsak politikai, hanem széptani, költészeti szempontból is bő anyagot nyújtana elmélkedésre. Költői irodalmunk e szomorú tíz év alatt bizonyos egyformaságot tűntet fel, mely sokban hasonlít az e korban élvezett politikai egyenlőséghez. A szellemek egyéni szabadsága nem kevésbbé látszott nyűgözve a képzelet országában, mint a polgáré a gonoszhírű paragraphok hálói között. Nem azt a nyomást értem itten, mely a közélet mostoha viszonyaiból természetesen irodalmunkra is nehézkedett; ámbár ennek, mint fő tényezőnek, nagy horderejét elismerem. Hogyne? mikor a gondolatot már szülemlése perczében meg kelle nyesni, megfosztani legnemesb tenyészmagvától, mielőtt szóvá mert volna alakúlni. Azonban e szellemi embryo-vesztés, e bár oly kínos műtétel hatása még magában nem lett volna oly enyészetes. A tiltott fa gyümölcsén kívül sok virág és gyümölcs kínálkozott még a leszakasztásra; s miután a szellemet a legügyesb kaloda-rendszer sem képes dugházban tartani, hanem úgy jár vele, mint gyermek az eltaposni akart napsugárral, hogy midőn talpa alatt hiszi, már ismét feljül ragyog, — volt alkalom egyet-mást, habár leplezetten, kimondani; sőt e lepel némileg szebbé tette a gondolatot, — s az előbb rikító hang, a billentyűkre alkalmazott hangfogó által, ha vesztett is erőben, bájban még nyert. Isten óvjon, hogy ez átkos időszak szószólója legyek: de az tény, elvitázni nem lehet, hogy a költészet sohasem hatott nálunk kevesebb hűhóval, és így annyira saját nemes eszközeivel, mint ép e szomorú napok kezdetén. Elég volna csak nehány költeményre hivatkoznom, mely, mint titkos fájdalom, sajgott keresztűl az ország egyik szélétől a másikig; noha a hatás eszközei nem valának a költészet határain kívülről szedve. A „babyloni vizek” elégiája volt ez: misem lehete jogosabb a költészetben. Nem a kényszerített öngyilkosságot értem tehát, nem is ama nagyobb, veszélyesebb jelenséget, mely az idegen erőszak nyomása eredményéűl már-már elkezde mutatkozni. Azt tapasztalók ugyanis, hogy a haza fogalma, életben úgy, mint irodalomban, egész ivadéknál egy határozatlan ködképpé foly szét; hogy nem tárgyi a korlát, hanem alanyi, nem külső, de benső a szellemeken. Előbb mély hallgatás bizonyos rétegekben, — majd egyes hangok bátorodnak fel, de mennyire különbözők ama régibb hazafias költészet — először hév epedésű, majd sziláján felviharzó, végre fájdalomba enyésző hangjaitól. Üres, léha, frivol pengetése a haza nevének, olcsó kérkedés a hon s történeti nagyjai dicsőségével kezde lábrakapni, melyben az eszmét legtöbbször a nyomda ritkított betűi képviselék. Jellemző erre, mit nem rég olvasánk egy versben. „Veszve minden, még a szabadság is” mond a költő, de legott vigasztalja magát: „csak a haza éljen!” Imhol a tíz év növendéke, ki a haza életét külön tudja választani a szabadságtól és mindentől a minek elvesztését siratja. Csupán megjelölém ez állapotot, a nélkül, hogy vádat emelnék az illetőkre, kik nem okai, s kárhoztatnék egyebet a lélekölő rendszer nyomásán kívül. Adja isten, hogy a kezdődni látszó politikai élet mihamar végét vesse ez állapotnak is.
De nem czélom ezúttal, mondám fönebb, a költőegyéni szabad mozgás, fejlődés azon gátjairól beszélni, melyek a közéletből, vagyis inkább annak hiányából származnak. Ügy látszik, e szabad mozgást , ez egyéni fejlődést költőinknél jobban korlátozná egy géniusz hatalma, mint közállapotunk nyűgei; s hogy a fönebb jelölt egyformaságot épen az idézte elő. Mindenki tudja, Petőfi befolyását értem. Szándékos utánzásról nem szólok, noha bizony van elég; egyes helyek reminiscentiáit sem bolygatom, bár kevesen maradánk azoktól szűzen. De értem a lángelme azon erejét, hogy költészetünket hosszú időre egy bizonyos irányba terelte, hogy megszabta mintegy a költői észjárás, a kifejezés útját-módját, s a varázs körből, melynek határait ő vonta meg, a legjobb sem igen tud menekülni. Ő lyrában volt nagy: egész nemzedék nem láta üdvet a lyrán kívül; ő e nemben is bizonyos fajok, módok iránt vala előszeretettel: százak tanúsíták ugyanazon hajlamot; őt némely tárgy kiválóbban ihlé: egész csapat az ő tárgyaiba lőn szerelmes; neki voltak sajátságai: csodálatos! majd minden költő ez egyéni sajátságokkal kezde születni. A hegylakó nem győz vala betelni a puszta dícséretével, pedig nála a csikós csorda őre lőn; másik túl a délibábon szikrázni látta a betyár lova patkóját; mindenkinek volt egy jó öreg apja, anyja, hogy az elsőt némi lenéző humorral, az utóbbit érzelmesen megverselje; „Ambrus gazda” „Pató Pál”-féle genre-ket észlele minden költő; a czigánytanyák iránt is nagy figyelem gerjedt; ez egy-, az másfajta költeményeit P.-nek mondatott megtalálni, s újabban a „kisöcseség” lőn felfedezve szépítő kifejezésül. Mindez nem utánzás: ki mondaná annak! Például, ha P. atyja, kit megénekel, mészáros vagy csaplár: a Kis Pálé, Varga Mihályé már szabó, vagy kefekötő: hát nem különbség ez? — Ne ámítsuk magunkat. Mondjuk ki tisztán, hogy Petőfi befolyása — mint minden nagy sükerrel nyilatkozó géniuszé — gátolta és gátolja nálunk még most is a költők egyéni fejlődését; így vagy amúgy, de még folyvást az ö képére és hasonlatosságára teremtettünk. Hogy nem mindenki egészen olyan, mint ő, annak első és legnagyobb oka, mert nem képes olyan lenni; másik, hogy a jóravaló tehetség minden áron akarna menekülni az ő befolyása alól, s ez bizonyos pontig sikerülvén, némi különbségeket hoz be. De sok törekvés, sok tanulmánya a kül- s belföld remekíróinak kell még ahhoz, hogy az egyéni fejlődés szabadságát e szellem magábaszívó (absorbeáló) hatalma ellen biztosítsuk. Pedig ezt tennünk kell, mert az ö útján csak mögötte kullogó, messzemaradt pályafutók dicsősége vár.
Fogja kérdeni az olvasó: miért mindezt épen Bulcsú költeményei alkalmával mondanom el. Tehát először, mert általában szükségesnek láttam elmondani; azután, mert e verskötet jellemzésére nem választhatok helyesebb induló pontot, mint ha mindenek előtt a czímlapján jelölt tíz év költészetéhez való viszonyában tárgyalom. Szerzőnk ugyanis, némely nyilatkozataiból s egész működéséből ítélve, mind elméletileg, mind, a mennyiben rajta áll, gyakorlatilag azon van, hogy ellenzéket, ne mondjam visszahatást képezzen ez időszak túlnyomó iránya ellen. Nyiltan kijelenti panaszát ennek képviselőire:
Nem a költészetet |
s több helyen is találni hasonló, noha rejtettebb, vonatkozásokat nála. Ő az alföld síkját magasztaló költeményekre ellendarabot ír („Pusztán” 20. l.); ő „ha olykor a népieshez lebocsátkozik is, ott sem tagadja meg föllengősb igényeit. „Szelet vág a karton kabát” riadja „Csárdás” czímű költeményében (67. l.) a széleskedvű vigadó: s e jellemző „karton kabát” az, minek szárnya lebbenését szerző majd minden népies tárgyú költeményén érezzük. Nem a nép fia szól azokban, hanem Bulcsú bevallotta hogy ő e szóban: költészet, — olyanforma értelmet keres, miszerint a költőnek teljesen ki kell rúgnia láb alól e földi világot, s röpűlni a határozatlanba, a nemlétezőbe, s ott alkotni képzeletének soha szem-nemlátta föllegvárait. Ügy látszik, előtte nem az a költészet: az emberi szív rejtélyeit akár alanyilag (lyrában), akár tárgyilag (epikai költeményben) minél igazabb kifejezés által feltűntetni; hanem a reáltól borzadtában, minden concrét valóságból sietni oda „hol nincs szív és érzemény”. Például hozhatom költői beszélyeit általában, melyek közt egy sincs, hogy emberi viszonyokon fordúlna le. „Csák dalleánya” ez ábrándkép, mely úgy nem hasonlít a történeti Erzsébethez, mint semmi élő lényhez, — „A boldog”, mely allegoriás ábrázolat, — „Napkelet hőse”, mely, bár nincs emelkedés nélkül, ismét allegoriai phantasmákkal szövi egybe Attila históriai alakját; a négy énekes „Keme Tuba”, hol azt várjuk, hogy a pogány apa, s keresztyén ifjat szerető leány összeütközéséből fog a szerelem tragicuma kifejleni, de a történet végre is holdkóros álommá ködlik el; a „Britt bujdosók” mely tisztán történeti beszély volna, de megint ábrándos, tündérszerű, vagy jelképző catastropha zárja be; végre a „Viadár” czímű — magyar tündérrege szerzőként — de valósággal a természeti erők allegoriai személyesítése: — mindez, mondom, igazolja fönebbi megjegyzésemet, hogy B. bizonyos túlvilági, érzékfölötti dolgok teremtésében helyezi a költészetet. Igaza van-e? Az ó- és újkor összes remekíróinak tanúsága azt bizonyítja, hogy nincs; hogy a költészet minden korban s népnél nem azáltal nyerte hatását, hogy kitörekedett volna az emberiből a semmibe, sőt inkább. megfordítva, hogy a képzelem szülöttjeit is minél emberibb vonásokkal bírta felruházni. De nem úgy, mint e beszélyekben, hol a personificált fogalom, vagy természeti tárgy minden nyomon érezteti velünk, hogy ő, noha szól, jár, gyűlöl, szeret stb. mégsem egyéb, mint elfoszló allegoriai váz.
Ez ábrándos, mindig és minden áron fellengzeni akaró móddal különös ellentétet képez a józan tanirány, mely átvonúl szerzőnk összes költészetén. Mi a didaxisnak épen úgy nem vagyunk ellene, mint az emelkedett hangnak, föltéve, hogy mindenik a maga helyén használtatik. Említem feljebb, hogy a jelen gyűjtemény három nagyocska didaktikumot is foglal magában: az első mű („Ifjú költőkhöz”) is már az, továbbá a „Költészet korai” (53. l.) s végre, mely mindeniknél terjedelmesb: „Eszthetikai tanversezet egy magyar hölgynek” (291. l.). Mind ez ellen nemcsak semmi kifogásunk, sőt az előrebocsájtottak szerint örülünk, hogy valahára nemben, tárgyban, alakban különbözőt látunk az eddigiektől. Kifogás csak az, hogy szerző nem különíti el az előadás nemeit: didaxisában igen föllengős — fellengéseiben igen didacticus. Pedig e kettő: elragadtatás és józanság bajosan fér össze s harmoniátlanságot szül. Hallottunk ugyan már tan-dithyrambról, forgattunk is belőle mutatványt, hol prózától az óda röptéig minden össze van keverve: hanem e különös M. D. S. (misce, detur, signetur) költői hatásáról még nem hozatunk ítéletet. Annyi áll, hogy ezideig a tankölteményt bizonyos józanság s mérséklet jellemezte, mely dithyrambi hevülésnek nem igen adott helyet, inkább nyomatékos mondatosságban, az előadás egyenlő szabatos folyamában, a gondolatok rövid, hatályos kifejezésében, a vers mesteri alkotásában (Boileau, Pope stb.) tüntette ki hatalmát. Bulcsú e helyett az alak szaggatottsága, a költői nyelv felcsigázása s némi folytonos raptus által ódái hangban kívánná tartani tankölteményeit, a mi, ily hosszú daraboknál, természetesen fárasztó, szerzőre, olvasóra egyaránt. Ezenkívül összhanghiány keletkezik a negélyzett hevűlés meg a józan tanítás között. — Megfordítva, midőn érzelmi költészete váratlanul a tanító hangba esik alá, szintén ugyanaz a harmoniátlanság támad. Például hozhatjuk ez utóbbi esetre legszebb költeményei egyikét, melynek címe: „Pusztán” (20. l.). A felvidéki költő, ellenkezően a Petőfiesdikkel, csak kietlen sivatagot lát az alföld lapályain, hol: „forró lázban szenved a homokos mező, nincs hűvös árnyék, csalit és fészkén a kis zengedező”. Fölmerül lelkében a hegyi táj, hova most méginkább vágyik az ellentétnél fogva, s maga a délibáb, melynek költőiségét nem tagadja meg, hanem igaz lyrai módon saját vágyai és képzelme tárgyára viszi által, — maga a délibáb csak azért létez neki, hogy kedves felföldjére emlékeztesse:
Mi az a délibáb?... a puszta tájnak, mely |
Mindez igen szép, tiszta való költészet. Ellenben a pusztán, nem kevésbbé mesterileg rajzolva:
Egy árva kútágas a vidék fejfája, |
De ha már most e valódi költői hangulatból a végén egyszerre hasznossági elmélkedésbe esünk alá; ha azt kérdi költő, mikor fogja az ipar (ízléssel párosulva ugyan, de az mindegy) e sivatag pusztát tündérkertté varázslani, szóval érzés helyébe didaxis jő: daczára minden utilitarius szépségnek, inkább azon másik költő barbar fájdalma mellett maradunk, ki ellenkezően szerzőnkkel felsóhajt:
Oh puszta, elvész nemsokára |
Messze vinne czélomtól, ha szerző tankölteményeit egyenkint részletezni s a bennök foglalt állításokat, tantételeket bonczolni akarnám. Röviden annyit mondok: van azokban jó, de némi fonák is. Aesthetikai nagyobb költeményére azt jegyzem meg különösen, hogy felosztása, berendezése iskolás, kézikönyvi modorra mutat, gyakran rá is lehetne keresni bizonyos compendiumban, melynek menetét szem előtt tartja. Nem hagyhatom szó nélkül a mint e tankölteményt berekeszti, mert fogalomzavart idézhet elő. Végszavában (340. l.) így ír:
Az emberiség, édes hölgyem! |
Ha ennek értelme az, hogy a költészet végczélja az ó-korban a szép, a keresztyén aera kezdete óta mostanig az igaz, jövőben, szerzőnk óhajtása szerint a (nem bánom: közös) jó leend: tagadom, hogy múltban, jövőben a költészet föczélja egyéb lehessen, mint a szép, vagy megszűnt költészet lenni; tárgya pedig, mint régen, úgy ma és ezután lehet igaz is, jó is; sőt bizonyos tekintetben örökké annak kell maradnia. Így a föntebbi különböztetés zavarnál egyébre nem való.
Ami illeti Bulcsú epicumát: elbeszélő költeményei tulajdonkép nem is azok. Itt is ama lyrai, feszített föllengés játszsza szerepét, mely szerzőnk csaknem minden művén uralkodik. Sajátképeni compositióról alig lehet szó. „Csák dalleányában” a zárdából megszökött Erzsébet, ismeretlenül, zengi Csáknak és vitézeinek a hét vezér véresküjét, hogy ezáltal az Árpád nemzetség trónjoga iránt lelkesítse; azonban jő Csák fejére a papi átok, melynek mintegy ellendarabjául Erzsébet (szépen írott) áldása rekeszti be a költeményt. „A boldog'” czímű elbeszélés egy allegoria; tartalma ennyi. Egy király, mielőtt fiának átadná országát, küldi ezt világlátni, oly különös parancscsal, hogy vissza ne térjen, míg boldog embert nem talál, s ha talál: „annak ingét vegye magára” s úgy jelenjék meg atyja előtt. E furcsa ing-fölvétellel nem tudom, mit akart szerző. Ismerek egy közmondást: „kinek nem inge, ne vegye magára” s egy másikat: „ráadni a vizes inget”. De az első azt teszi: kit nem illet valami (vád, megrovás) ne értse magára; a másik betű szerint: jól elverni, aztán átvitt értelemben: „megadni neki a magáét”. Ha szerző előtt, mint gondolom, az első közmondás lebegett, nyilván rosszúl használta fel. Vége a történetnek az, hogy a királyfi, sok sikertelen keresés után, talál egy szerelmes dalnokot, ki boldognak vallja magát. De midőn ingét kéri tőle, ez azt válaszolja, nem adhat. mert inge nincs neki. — Ha ez nem egyéb frivol czélzásnál a költők szegénységére, (mely szerzőnél több költeményben újra meg újra előkerül) alig lehet ízetlenebb valami. Ez az ing-fölvétel, hozzá a hó köpeny, mely alatt ifjú és kedvese rejtőznek, oly bizarr, s a köpeny daczára oly lepletlen képzelet, (társa a megrovás nélkül nem hagyható „Kéjálomnak” 236. l.) mely bánt. Szintén allegoria, de sokkal magasabb szárnyalatú költemény a „Napkelet hőse”. Egy tündér, Napkelet, boszúra hívja fel a nap fiát, Etelét, testvére Napnyugot ellen. Az megy, dúl, Rómáig hat, hol a pap (Leó) beszédére magába tér, legyőzi magát. A napkelet tündére megátkozza ezért nagylelkűséggel a hún királyt és utódait, s azzal, hogy nyugot halvány gyermekei legyenek úrrá nemzetségén. Költő végül kilátásba teszi azon időt, mikor az „átok lassan elenyész . . . és kibékül Kelet Nyugottal”. — Dithyrambi föllengés, utoljára didaxis: a mint szerzőt fentebb jellemzém. „Keme Tuba” egy leány: Tuba, leánya Kernének. (E vezeték és keresztnév használatát I. Endre korában élt pogánynál szerzőre hagyom igazolni.) — Tuba szeret egy ifjat, kiről még nem tudja, hogy keresztyén. Megtudja. El akarná taszítani, de nem képes, olyannyira szereti. Vata lázadásakor ősz Kéme a pogányok közt harczolván, elejt egy magát nem védő ifjat a keresztyén táborból, kiben, a mint sisakját felnyitja, vejére ismer. Bősz vakdühvel tombol rajta, s haza száguldván leányának felmutatja kardján jegyese párolgó vérét. Tuba megsiratja, s kéri a holdat (egyik istenét az ősvallásnak), hogy támaszsza fel. Ipoly — ez az jfjú neve — holdkóros, túlvilági életre támad, s magával viszi az alvó Tubát is egy szirttetőre, honnan az apa mélységbe nyilazza őket s maga is szédülten roskad össze. Mindez nincsen költészet nélkül, de igazolja föntebbi állításunkat, hogyan szeret költőnk a konkrét világból az ábrándok ködébe szabadúlni. Előtte volt a tragikai összeütközés leány és ifjú, továbbá leány és apa között, de ő azt mellőzve s az érzelmek harczából támadó emberi érdeket ki nem zsákmányolva, az álmok országába siet. — A „Bntt bujdosók” ama két angol királyfi, kik száműzetésben I. István királyunknál találnak menhelyet. A 17 lapra terjedő költői beszélyből 8 lapot az expositió foglal el (egész addig: „S ha kardom ra”... 130. l.), s azontúl semmi, de semmi cselekvény nincs, kivéve, hogy a két ifjú megházasodik. E házasságot némi „rózsák” simbolicája s egy kis fiú, Bertók, hozza létre csodálatosképen, s ez utóbbi
...ki álmák szép hónából |
ugyanaz a gyermekes etymologiai játék, mely nálunk egy időben tudomány színét bitorolta, de mely most már költeményben is nevetséges. Szerzőnk ez élő-haló rózsákkal akarta megadni beszélyének, mi abban bensőleg épen nincs, a költészetet, s egyszersmind tanúsítá hajlamát: a legconcretabb históriai elbeszélést, mely még a monda kerekdedségével sem bír, phantasticus világba játszani át. — „Viadár” tündérrege legalább nyíltan bevallott allegoria („A vihar lelke, Viadár”), benne a természeti erők nyílt megszemélyítéssel szereplenek, s tudjuk, mifajta költeménynyel van dolgunk. Alkotása is, a népmeséből vett hármas szerkezettel — miszerint Viadár maga iránt hálára kötelezi 1. a virág, 2. a gyöngy, 3. a hajnal tündérét, kik aztán bajában megsegélik — gömbölyübbé van téve, mint szerzőnk egyéb elbeszéléseinél. De maga a genre nem nagyon ajánlatos.
Az elbeszélő nem felé gravitáló költemények közől ki kell még emelnünk „Hunyadi végső diadalát”, mely balladai hangon van tartva, de a ballada tömött, cselekvényes, fordulatos menetele helyett csupán egy mozzanat festői felfogására szorítkozik, azon egy időpontra, mikor Hunyadi a nádori győzelemből diadalmasan megtér, s úgy látszik, mintha egyenesen az ismert kép magyarázatául volna írva. Ezenkívűl hibás azáltal is, hogy az érzület egysége ez öröm pillanatban Capistrán jóslataival és magának szerzőnek, a korhoz s tárgyhoz épen nem illő, hanem a közelebbi orosz-török háború keltette török sympathiáival van megrontva. Továbbá szintén balladaszerű a „Salamon bűnjegye” czímű költemény, de a balladának concentrált rövidsége nélkül. Salamon és anyja vitája igen hosszúra van nyújtva. „A vértanú küzdelme” — szerzőkint legenda, — minden cselekvény nélküli rajongása egy máglyára ítéltnek, hangban, előadásban semmi legendai. Az évszám (1852) mely föl van jegyezve, olyan formát sejtet, de csak sejtet, hogy e költemény szerzőnek alanyi tépelődése. „A legelső színész” nem annyira elbeszélés, mint allegoria, sajátságos, nehezen utánképzelhető allegoria, mint többnyire a Bulcsúé. Az ős korban, midőn még szőlőlugas az emberi hajlék, egy anya azt álmodja, hogy száz arczú fia születik, s a vész szelleme mind e száz arczot elpusztítja, egyen kívül, s mind a száz kebel vére ez egy arczra foly, „hol az éhségnek sárga színe mutatja: ő nyomor fia”. A gyermek valóban megszületik, nő, színész lesz, dicsőség koszorúzza, de, mint anyja álmodá, egyszer csak „oda lesz a sok élet, oda” — hanem végre a költő megjelen lantjával,
Hogy álomba ringassa át |
„S a ki szemeit befogta, őt, a költőt, a jól tevőt, ilyeténkép megáldotta” — t. i. hogy az legyen „a színészet ápoló dajkája”. Tehát a színészet előbb virágzik, aztán elhal, haldoklásában megáldja a költőt, hogy az legyen ezentúl a színészet ápoló dajkája. Én valóban nem értem. A „Hadúr dalnoka” czímű rege is, mely tulajdonkép Vörösmarty apotheosisa, efféle allegoriai ábrázolat, nem minden emelkedés nélkül, sok szép részlettel, de mégis megsokalljuk elébb a hősök, aztán a költők egyenkinti felidézését, hogy utoljára Vörösmartyra kerüljön a sor. Nem is számítva a „Termények gyűlését” Alpáron, melyben az ásvány- és növényország minden képviselői közt vas és kender (vas és papir) nyeri el a diadalt, — ez allegoriái túlságos hajlam elannyira uralkodik szerzőnk költészetén, hogy „Emlékszózat egy orvos ravatalán” czímű gyászversében sem talált érzelmeinek méltóbb kifejezést, mintha az Eletet és Halált versengve lépteti föl; „Eletkorok” czímű költeménye (fölírva: Shakspere után, de megvallom, nem kerestem rá), „A bor” miszerint Noé elébb bárány, aztán oroszIán, végre disznóvért önt a szőlőtő alá, mind efféle tanábrázolatok, melyek B. didactico-allegorikus irányát bizonyítják, s a költői gondolat s annak előadása közt ama meghasonlást éreztetik, melyről fönebb szólottam.
De nemcsak az eszme és kifejezés közti kettősség az, mi e gyűjtemény sok darabjának árt, hanem magának az előadásnak egyenlőtlensége is. Nem volna Bulcsúnál költői hangulat, eszme, kifejezés? De igen, mindenik. Ábrándos lelke sokszor túlon túl is költői, hangulata többnyire emelkedett, kifejezése a részletekben többnyire erőteljes. De a hangulat feszül ott is, hol nem kellene, aztán aláesik: az egységet ritka költeményében tudja végig megtartani; a kifejezés olykor valóban szép, hogy következő soron már dagályba puffadjon, vagy fagypont alatti színvonalra bukjék. Ott van mindjárt „Ajánlása” (Teleki grófnéhoz), mely ódai szárnyalással kezdi, hogy sok föllengés után egy régi, kopott, fagyos szójátékon végezze, melyet a grófné nevéből csinál (Teleki = tele ki), feláldozván ennek nemcsak ódája hangját, de még a nyelvtant is, ép az utolsó szóban! Ő, ki a gyermekkorról oly találó költőiséggel mondja „Ifjú költőkhöz” címzett versében:
Az illatos tavasz |
minél a természet és emberi élet tavaszát, a gyermekkor vágyaival, kedvteléseivel (a kedves piros cseresznye!) összhangzóbban, rövidebben, költőibben kifejezni alig lehet, máshol „gyémánt-szirten leomló mézpatak” (11. l.) „mézes kenyért termő keserű füst” (29. l.) stb. képtelenséget ír; ő ki a „napkelet hősét” bár allegoriásan, de emelkedett hangon zengi, ugyancsak Eteléről azt mondja, hogy vadat álmodik; ő ki a fonó kis leányról írt költeményben végig naiv hangot tud tartani, a gyermekek szájába (257. l.) e szavakat adja:
Ma az élet útját sok kígyó bejárja, |
tehát oly valamit, a mi azok élettapasztalásával s ártatlan derűlt világnézetével merőben ellenkezik; ugyanazon sok szép részlettel bíró költeményben,. melyet fönebb dícsérve hoztam fel („Pusztán”), miután azt kérdi: „Hol lelünk egy követ, egy történeti jelt, rajt’ a kihalt multat s a jelent siratni?” hogy e kihalt multat sirathassa, vajjon kinek emlékét fogja keresni? Árhoczét és Törtelét!
Igen, hol nyugszanak: kiknek csókjaitól |
tehát ez is egy panasz a puszta ellen, hogy épen az Árbocz és Törtel meg nem őrizte! Ime, hogy romlott meg a hang, következetlenség által. Még szembeötlőbb a következetlenség a „Gracchusok anyja” című költeményben. A római matróna, márvány oszlopok közt, melyekről gazdagság és művészet mosolyg, sző és fon. Rubintos rokkája, gyémántos orsaja, fején a diadém nemzetek vagyona. Jőnek hozzá látogatók, barátnéi, gyöngyök-, gyémántok-, smaragdtól fénylők. E fényűző nőknek mondja aztán a rubint rokkás anya: „az én kincseimet rajtam nem látjátok” s vezeti gyermekeihez. Mivel nagyobb fényűzők a látogatók, mint ez az anya, kinek fején nemzetek vagyona a diadém? —
Mint a hangok legtarkább vegyületét, a „Tompához” írt költeményt emelem ki, mely valóságos olla potrida. A „génius szellem ujjától” „tyűha! teringettéig” van ebben minden. Egyenkint véve majd minden szakasz jó: az összes hatás nagyon visszatetsző. Mily szép, érzelmes hely, midőn emlékezteti barátját:
Álmodánk egy szalmazsákon |
vagy alább a jellemző vonás Tompára:
Falra írván költeményed, |
De aztán átcsap a legburleszkebb hangba, mely magában szintén jó volna, de az előbbiek után kirívó helytelenségnek tűnik fel:
Egy tót alszik rokkant ágyon |
s aztán a diák tréfa, hogy a tót „pátri”-nak bajuszát „koppantóval elnyikkintják”. Lehetlen e költeményt meg nem sajnálnunk a kárbaveszett jó részletekért.
Tompáról emlékezve, nem hallgathatunk el egy jellemző észrevételt. Nem hiába, hogy B. minden kortársai közül csupán e költőnk iránt fejezi ki rokonszenvét: az allegoriás, képdús modor, melyet használ, sokban hasonlít Tompa előadási módjához, amint negyvennyolc előtt írt. De a „Temetői hangok”, „Jégvirágok” stb. költője, noha kissé pazarul bánt a képekkel, s kímélet nélkül szórta virágait, nem lehet mondani, hogy ezek hamis virágok lettek volna. Bulcsúéi közt gyakran lelünk hamisakat. Metaphorái sokszor erőszakoltak. Bármennyi példával szolgálhatnánk. „Könyed gyémánttá szűri az igazság”. (5. l.) „És ekkor, ifjú, kebled tiszta tenger... hullámain dobzódik a vihar”. (9. l.) „bajsza a béke galambjának két szárnya” — comicus hatású, komoly helyen (13. l.) „vérbe mártsam tollamat, mely itt aludt meg szobád szőnyegén?” szörnyű. (49. l.). „Szárnyad a kíntól kinőve magát...” hamis metafora, mert szárny, tag nem szokott nőni kíntól. (48. l.). „Lezárta szeme tiszta tűkörét” — igen csinált: a lecsukó tükörre emlékeztet (51. lap). A közelebbi idézetek „Ferenczy erez koporsójánál” czímű verséből vannak véve, mely csodálatos vegyülete a szörnyűnek, dagályosak és szendének. Mily szép részlet az ilyen:
Mint átfúrt szíved, oly csendes szobád. |
Vagy nem ezerte szebb-e az ilyen, mint a mely sorokat fönebb ugyane költeményből idéztünk?
Verselését szerzőnek csupán egy-két szóval érintjük. Többnyire jó az: de mégis fordúlnak elő szabálytalanságok, melyek a rhythmus egységét kellemetlenül zavarják. Ilyen főleg szerző nagy előszeretete a versszaktalan, hosszabb rövidebb sorokból álló verselés iránt, a hogy e kötet legnagyobb része írva van. Ilyen az, hogy néha az egymással rímelő sorok sem egyforma méretűek, hanem egyik hosszabb, másik rövidebb; péld.:
Midőn éjfélkor fölsikolt a gyer || mek... |
egyik jambus catalecticus, másik nem az, egy rím nő, hím a másik. Ilyen, hogy a strophaszerkezet sincs ugyanazon versben végig egyenlően tartva: például 31. vagy 48. lapon, néhány versszak tisztán ötös sorokból áll, csak azután jőnek a hatodfelesek. Ilyen rímszóban különféle hangzók használata; nemcsak efféle: hazában = történettan, csillámlik = talpig, kedvesed = tested, féltő se = kedvese, hanem ilyen Molnár Albertfélék is: zsámolyán = fiam, csókolván = álomban, Jolánt = hant, Jolán = boldogtalan stb. a miből már kinőttünk egy pár század óta. Oly nem kezdő költőtől, mint Bulcsú, nemcsak az effélének kerülését, de azt is megvárnók: hogy ha két ríme (140. l.) elem = elem volt, a rákövetkező harmadik ne legyen alom, vagy ha két ríme (38. l.) ének = ének volt, utána más kettő ne legyen ának = ának, vagy hogy (a 90. lapon: „Mintha, vihar...”) egész szakasz minden sora (négyet kivéve) ne végződjék csupa k betűn stb. — Ezenkívül megjelöljük nyelvtani tekintetben: kélnek (90. lap, az é csak a gyökben hosszú). vésznek (34. l.), csapodárkodj (92. l.), alhatsz (110. l.). álmodj (113. l.) nyilat ívezni (ívet ajzani 116. l.). sejteni valamire (123. l.), apámnak, vasderekú Edmund (nak), célzatát (126. l.) stb. — Szafó (54. l.p). Daphne (u. o. Danaë helyen) Cziczeró (59. 1 : hogyan jő a poéták közé?) bírok hazát (66. lap) s. t. e. f. —
Bulcsú jelen kötetében annyi szép egyes rész van, hogy fájlalnunk kell, miért nem tud azokból összhangzó egészet alkotni. Túlfeszültség — lohadás: e kettő váltakozik folyvást műveiben, mint a gőzkatlannál. Ha nem akarna igen költői lenni, bizonynyal költőibb volna. Mert nem hiányzik nála sem a képzelet, sem a hevűlés: de ő túlozza mindeniket. A természettől is elég szép arczot minek festeni? vajon szebb lesz-e úgy? Mintha csak magáról írná, az „ifjú költőhöz” szóló tanversében e sorokat:
Ah, mint a költőé, |
Így nem csoda: ha babért nem talált.