Buda halála/Harmadik ének
Még Budaszálláson Etele is múlat,
Ott tartja vigasság és rokon indúlat;
Buda egyik legszebb palotáját lakja;
Nem is igen készül haza Etellakra.
Veszi hegyes tőrét, az aranyos metszőt,
Puha rózsafába levelet ír, tetszőt,
Szeretetből írja; szeretetből küldi,
Szerető kivánság gondolata szűli.
Irja Ildikónak, Aladár anyjának,
Valamennyi között első asszonyának:
Udvara díszével fejedelmi társa
Vígadni siessen, föl Budaszállásra.
Buda neje, Gyöngyvér,[1] is sürgeti jöttét,
Hogy Aladárt lássa, első fi-szülöttét;
Ő maga is sínli, hogy távol a gyermek,
S messzi van egymástól lobogó szerelmek.
Íme az esztendő tavaszi zöld szinben
Újulva köszönt bé, csupa öröm minden;
Etelének is most esztendeje fordul:
Tavasza megnyílott, szíve-teje csordul.
Örömáldomásra, írja, hogy evégett
Fölveri hadastul az egész hun népet,
Veri elébb vadra, aztán lakomára:
Hová édes társát szerelemmel várja.
Sátora nyitjánál most álla meg épen
S örül Detre vitéz, leli jó kedvében;
Görbe szikár testét kardon alig vonja;
Hanem a beszédet ügyes ésszel fonja.
„Beh jó, kinek (ugymond) szolgál az egészség,
Barna piros szinben a férfiu épség
Ki érzi, jövendő számos fiak atyja:
Jó kedve az ollyat soha el ne hagyja.
„De az öregember csak tövis az ágon,
Látja; hogy ő nem kell ezen a világon,
Ide-oda zsémbel, zörög mint a haraszt;
Érzi, hogy oly vendég, kit senkise' maraszt.
„Engem is itt únnak – érzem, tova hínak:
Örömest lennék már vendége Odinnak.[2]
Vada húsát enném, méhsört vele innám,
Háza előtt a bajt ifiodva vínám.
„De talán engem már itt feled a Norna,[3]
Velem egyívásu senki nem él korra;
Fiaim a harcban, kedves unokáim
Elfogytak előttem, Bendeguz csatáin.
„Oda vannak mind, mind; szanaszét hevernek.
Lettem magam ujra másodszori gyermek;
Mint gyerek a bölcsőn néz csak tehetetlen:
Nézem a világot elfolyni felettem.
„Karom agg; de látni; azt eleget látok:
Sokat ami volt már; keveset ujságot;
Mert nem is új nékem e világon semmi,
Kire más példát ne tudjak elővenni.
„Láttam, hogy a nap, hold, az örök menny sátra
Ma is az, ki tennap, s ama kéklő Mátra:
De az ember dolga soha nem állandó,
Keze – műve pusztúl, maga is halandó.
„Láttam hiu voltát emberi dolognak,
Hamari felhágtát, hamar estét soknak;
Királyok elestét, birodalmak vesztét;
Diadallal kezdték, cudarul végezték.
„Láttam arany béke zavaros bomlását,
Mialatt még isszuk vala áldomását:
Nosza most, kard-ki-kard! haj-előre, kopja!...
Vértől csurog a nép eskü-tevő jobbja.
„Igazat én láttam fordulni hamisra,
Drága nemes gyöngyöt éktelen kavicsra;
Méhsört savanyúvá, örömet is búvá,
Bátor bizodalmat riadó gyanúvá.
„Atyafivér vízzé, sőt epe-méreggé
Hogy változik által, ezt látom örökké;
Ez vagyon árúló, sese-susa szóktól:
Őrizd magadat te a fülbesugóktól.
„Mert az ilyen szó bont tömör egyességet,
Vékony repedésbe feszíti az éket,
Feszegeti halkan, míg hasad és szétdül:
No tehát őrizkedj' afféle beszédtül.
„Budának is én ezt mondom vala szinte,
Mert nálad idősebb, nem is oly öszinte:
Koros ember gyengül, rebeg az mindentül,
Egy kicsi szellőre talpig összerendül.
„Mert fél az erőstől titkosan a gyenge,
Maga gyarlóságát teszi mindég szembe;
Gondja vadul víraszt a derekabb társon;
Ki ártani tudna, nem hiszi, ne ártson.
„Dícsérnek előtte: neki már az is seb;
Azt méri titokban, mennyivel ő kissebb;
Csak azon fojtódik, csak azon evődik:
Híred szele, füstjét leveri a földig.
„Nem sejted-e már is Buda elváltoztát,
Mióta királyul fényét vele osztád?
Szeme rézsut pillog; húzza magát vissza
Még a vidám bort is hallgatagon issza.
„Neved árnyékát ő azelőtt is félte:
Buda jó bátyádnak bús gondra növél te,
Gyermekkorod óta, hogy az első haddal
Szájára vön a nép, szárnyára vön a dal.
„Bokros csemetéjét fájlalta nevednek,
Hogy örege, ifja sürün emlegetnek,
Sokan emlegetnek, szeretve szeretnek;
Szeme-fénye lől már az egész nemzetnek.
„Szeme-fénye másnak, az övében szálka,
Lettél, akaratlan, szomorú vaksága:
Szárnyát maga fosztá, erejét megosztá,
Féltiben a félőst tette nagyobb rosszá.
„Ki méri egyenlőn, omló vizek árját?
Pécére ki szabja levegő határát?
Fényt hova és meddig a nap is árasszon? –
Az menjen, uralmot, birodalmat osszon!
„Nem is a szeretet, atyafi szent hűség –
Szülte csupán tettét puha kislelkűség:
Ha nem teszi is fél, ha teszi is bánja:
Ujját lemetélvén, most visszakivánja.
„Ha még csak az ujját: azt kicsibe venné,
Lettet azonban már ki tehet létlenné? –
Ezért szive búval, teli sok gyanúval,
Mint nyárfa rezeg, bár szellőcske se' fúvall.
„Tudom szeretetben hozzá te vagy édes;
Nagy lelked a húnok közt példabeszédes;
Szavad is már eskü: hát még hited oztán!
Nem változik elméd Buda elváltoztán.
„De soká dörzsölve asszu fa is gyúlad;
Hamarább ennél az emberi indúlat;
Kivált ha örökké: »Buda így, úgy...« hallod:
Isten maga volnál, mégis megsokallod.
„Lám mondom azért, hogy sziszegő kigyótól,
Tarts, mondom, örökké a fülbesugótól;
Buda szavát hordja, maga is megtoldja:
Mit összekötétek, sima kézzel oldja.
„Akarsz Buda hőssel meglenni királyul,
Ezt adom a szóhoz, szavaim zártául:
Nem fér soha vele az egész Etele;
Ami valál eddig, légy ezután fele.
„Ami dicső és jó, azt közösen osszad,
Egyedül te inkább elbirod a rosszat;
Igy vele tán megférsz urasága székén,
Bár senyved a nagy szív a türelem fékén.” –
Szóla; de bölcs ésszel Detre bolondul járt;
Etele arcától megszörnyede mindjárt:
Szeme a villámot kegyetlenül ontja,
Maga fojtott szóval fenyegetve mondja:
„Nem tudom, Odinnak asztalához űl-e,
Kit felakasztottak magas ösztörűre,
Sátorom elébe, törvény szava nélkül,
Ronda repesőknek útálatos étkül.
„Hanem azt az egyet mondom, öreg, néked:
Úgy verd ezután is közibünk az éket,
Palotám küszöbjén úgy lássalak itten:
Hogy szörnyű halált halsz. Meglesz, bizony Isten.”
Össze az agg ember rogya két térdére,
Kegyelmet urától szava miatt kére,
Csókolta ruháját, bő köntöse alját,
Könnyel potyogtatta bársonyos aszalyját.[4]
Hogy ő nem akarta, nem is úgy gondolta,
Szót nyelvire a szó hebehurgyán tolta;
Öreg ember csácsog, hamar ád tanácsot,
S ha beszédnek indul, nem tudja, mi már sok.
Hogy Bendeguz és Rof élő tanu benne –
Azaz, élve mindjárt bizonyságot tenne:
Volt-e hunok iránt ő valaha rosszal,
Tettben avagy szóban valamely gonosszal.
Ily mentség ajakán rebegett a vénnek.
Megesett nagy lelke bátor Etelének,
Haragja lohadton meglohada, s fenkölt
Szive nem tűrhette az alant fetrengőt.
„Állj fel, öreg – mondta, lábára segélvén –
Megvertelek, ugy-e, fene szókkal élvén?
Nem bántalak immár. Eredj tova bátran:
Nincs tiltva előtted ezután se' sátram.
„Buda vérem felől amit eléhoztál,
Abba' lehet jó is: nyűgös az ily osztály;
De, ha magát győzvén az erősebb enged...
Mondom, öreg, nincs mért úgy félteni minket. „
Ezzel ereszté el a szászt nagy Etele.
Eszébe jutott most Ildikó levele,
Köti hún-kötéssel[5] cifra selyem tokját,
Maga és az asszony tudja csupán bogját.
Köti óhajtással. – Detre pedig mégyen,
Sárga fakó színét tüzeli a szégyen:
„Gőgös Etel, jó, jó! Ha nehezen, mégis” –
Dörmögte magában: „lám bent van az ék is!”
- Megjegyzés
- ↑ Régi pogány-magyar nő-nevet alig-alig talál az ember. Én a váradi regestrum magyar jelentésű neveiben véltem ilyesek nyomára akadni, hol Gyöngy, Gyönyörű stb. fordulnak elő mint nőnév. Így lőn szerkesztve a Gyöngyvér, mely annyi, mint gyöngytestvér. Nem a hasonló nevű madárra gondoltam tehát. A. J. jegyzete.
- ↑ A skandináv hitrege fő istene. A. J. jegyzete.
- ↑ Nornák. Végzetnők, mint a párkák. Hárman vannak. Egyike a csatán elesett hősöket vezeti Odin lakába. (Walkyria.) Hogy Detre itt pogányul beszél, holott a Nibelung-énekében keresztyén, azon nem fog megütközni, ki a régibb Edda énekeket ismeri. Azon még mit sem tudtak ama nagy keresztyénségről, melyben egykorú hőseiket a mai német írók, mint a civilizáció (!) képviselőit, a barbár Etelével szemközt állítani annyira szeretik. A história Theodorich-jának semmi köze a regebeli Detrével. A. J. jegyzete.
- ↑ Maig élő szó. Jelenti a népnél a női mellénynek derékon alul függő karéjait (pellempátyait). Ballaginál Zwickkel, ruhaereszték. Nálam itt csipkézett, rovátkolt szegély a köntös alján. A. J. jegyzete.
- ↑ Általában mesterséges kötést akar jelenteni, minő a húnoknál lehetett; célozva a ma is köznyelven forgó kún – kötésre. A. J. jegyzete.