Borok (Nagy Endre)
szerző: Nagy Endre
(Az arckép-ciklusból)
Délelőtt érkeztem meg és impreszárióm, a városka egyetlen könyv- és papírkereskedésének tulajdonosa, már az állomáson megfenyegetett, hogy délben mulattatásomra a legfidélisebb urakat fogja a szálloda éttermében asztalom köré gyüjteni. Ettől komolyan megijedtem, azt füllentettem hát, hogy nem aludtam az éjszaka, az utazás is meggyötört és a vidéki közönséggel szemben kötelező tiszteletnek tartom, hogy kipihenve jelenjek meg előtte. Hotelszobámba zárkóztam, az ebédet is oda hozattam magamnak és a dúvadak mogorvaságával falatoztam. De aztán riadtan számolgattam magamban; az előadás este kilenc órakor kezdődik, ez a hátralevő sok üres óra kétségbeejtő sivatagként rémített. Aztán meg kívülről a nyitott ablakon szirén-csábítással dalolgatott szobámba a gyönyörű nyári táj. A füzek és topolyafák között kanyargó kis folyó, partján társtalanul kiszökkenő sziklafok, tetejében a vén bástyákkal övezett püspöki rezidencia; azontúl a szőlős-dombok lépcsőfokai egy hatalmas bazalt-trónhoz vezettek, amelyet a távoli Kárpátok kék selyem-baldchinja keretezett.
Kilestem az ablakon; az időpont taktikailag kedvezőnek látszott. Az utcán egyetlen ember se mutatkozott, a lefüggönyzött ablakok vakon hunyorogtak. Leszöktem az utcára, a legelső sikátorba besurrantam, elcsavarogtam a folyóka partján, amíg a püspöki rezidencia tövében a hidra nem akadtam; átmentem rajta, nekivágtam a szőlős-domboknak és csak ott, az elhagyatott mély uton kacagtam föl boldogságomban. Nyeríteni szerettem volna a pányvából szabadult csikók valami ősi szabadság-himnuszát. Csak a hotelszobámra kellett gondolnom és az elnöknő kikerülhetetlen tea-délutánjára, amelytől megszabadultam és könnyű lábbal nyargaltam fölfelé a napsütötte domboldalon.
Szinte hallani lehetett, amint a rettenetes délutáni nap a köveket pattogtatta és cseréppé égette az agyagos talajt. De én szeretem a meleget és nem tudom megérteni az embereket, akik félnek tőle. Én vak bizalommal szívom magamba, mint gyermek az anyatejet és érzem, amint zuhataga fölolvasztva sodorja belém mindama titokzatos anyagokat, melyek az életet föntartják és gyarapítják.
Dalolgatva, kósza verssorokat szavalgatva mentem fölfelé és lábam előtt a gyikocskák úgy fröccsentek szét, mint a kőszinlánkok. A legmagasabb dombon megállottam és a völgy felé fordultam. Nem is néztem a panorámát; szétterjengtem benne, mintha egészemben anyagtalan lélekké váltam volna. Egyszerre valaki megszólalt a hátam mögött:
- Jöjjön be, hé! Innen szebb a kilátás!
Megfordultam. A kertben öreg, sovány papocska állott, kopott fekete civilruhás és a szőlőt permetezte. Kellemetlen, vékony, gőgös hangja volt, inkább parancsolt, mint invitált. Bementem a kertbe és megbillentettem a kalapomat. Ő letette válláról a permetezőt.
- Úgy látom, maga idegen itt. Hát csak jöjjön föl a verandára... Onnan a legjobban látni mindent.
A szőlővel szegélyezett keskeny uton engedelmesen mentem föl véle a csinos borház üveges verandájára. A papocska nádszéket tolt az ajtóba és megint rám szólt:
- No csak üljön le! Innen mindent láthat!
Tanáros szárazsággal kezdte magyarázni a vidéket. A messze kéklő hegylánc minden egyes csúcsát nevén nevezte, elmondta a püspöki palota történetét; az egyik szikla mögött állítólag valami barlang is van, amelybe a tatárjárás idején menekültek az emberek.
Dühös voltam, mert a tájakkal úgy vagyok, mint az étellel: tukmálva és analizálva nem bírom élvezni. A tájakban van valami közös, ami mindenütt, mindenkor az emberhez szól. Ezt szeretem. A többi csak földrajz. Aztán a papocska oktalan gőgje is ingerelt. Elvégre ő invitált meg, valósággal bekunyorált az útról a maga portájára és most mégis olyan lenéző jóakarattal szólt hozzám, mintha holmi betolakodott kéregető lettem volna. Az asztalon pintes üvegben ebéd óta poshadt egy kis maradék-bor. Megtöltött belőle egy vizes pohárral és odakínálta:
- Igya csak ki, no!
Szabadkoztam de ő a kezembe tukmálta a poharat.
- Sohse restelje! Igya csak ki! Szívesen adom!
Mit csináljak? Keservesen legyűrtem néhány kortyot. Gyalázatos egy vinkó volt. Házigazdám végignézett kócos hajamtól poros cipőmig. Tüskés szürke haja kurtára volt nyírva, álla borotválatlan, sovány arcocskája egy kis sárga folt volt ebben a szürkeségben.
- Pestről jött, mi?
Hm. A főtisztelendő úr ugyancsak zárkózott életet élhet, hogy a plakátokon nem látta az arcképemet. Hinnék-e, hogy az ilyesmi megcsípi egy kicsit az ember hiúságát. Rosszkedvüen feleltem:
- Onnan. Üzleti ügyben kellett lejönnöm. A papocska megértően bólintott.
- Aha! Vigéc!
- Az... Délelőtt elvégeztem a komissziómat és mivel a vonat csak este megy, gondoltam, addig elsétálom az időt.
- Okosan tette! Jobb mint a kávéházban döglődni, ahogy a magafajtája szokta. Nagyon szép vidék ám ez!
- Nekem a rezidencia dombja tetszik a legjobban. Azok a beletüzdelt hegyes kis fenyük mintha ciprusok lennének... Tisztára olyan, mint egy Mantegna-festmény.
A szürkéket és sárgákat mintha belső fény világította volna át hirtelen. A papocska remegő hangon kérdezte:
- Maga ismeri Mantegnát?
- Hát... láttam nehány képét itt-ott.
Az asztalról fölkapott egy bronz-csöngőt, amely faluhelyen harangnak is beillett volna és megrázta erősen. Lógós bajuszú öreg szolga totyogott be a konyha felől. A papocska erélyesen rászólt:
- János, hozzon a csap alól egy kis frisset! Ez már nem inni való!
Odaültetett az asztalhoz magával szembe, mindkettőnknek töltött a friss gyöngyöző borból és koccintott.
- Úgy!... Szóval, maga szereti Mantegnát? No én nem! Már én nekem csak Correggio marad a mesterem!
Vitába szálltam vele. Én azt erősítgettem, hogy a csinkvecsentó a képzőművészetek dekadenciája volt ami kikerülhetetlen is volt, amint a művészeket a szerzetesi cellákból átköltöztette a nagyurak pompás palotáiba, ahol a türelmetlen kéjenc vágyakat villogó husokkal, fénylő brokátokkal és vaskos domborúságokkal etették... Házigazdám kopott fekete kabátja hátsó zsebéből nagy tarka kendőt húzott ki és izzadt homlokát törölgette. Olyan hangon szólott, mintha segélyért kiáltozott volna:
- Opponálok!... Hát lehet művésznek szebb föladata, mint hogy alázatos lélekkel Isten alkotásait híven másolja?
- Lehet bizony! És pedig az, hogy a maga ájtatos látomásairól adjon számot!
Valami távoli olvasmányaim bukkantak föl bennem és arról kezdtem beszélni, hogy a csinkvecsentó Madonnája az Immaculata gyönyörű legendáját gyilkolta meg. Filippino Lippi Madonnájának talán hibás az anatómiája, de ennek a Madonnának nincs is szüksége anatómiára, mert a Lélektől termékenyült meg és azáltal folytatódik az élete... A papocska úgy vergődött, mint egy csapdába esett vén varjú, aztán fölugrott és fürgén átszaladt a szomszéd szobába. Karcsú lepecsételt üveggel tért vissza.
- Hatputtonyos aszú... Én mindjárt láttam, hogy úriemberrel van dolgom!...
A szekrényből apró poharakat szedett ki és vigyázva megtöltötte a remek itallal. Izgatottan hebegte:
- Érdekes a beszédje, de engem nem győzött meg! Nem, Nem!... Rafael, Tizian, Leonardo... magasztos mesterek!
Ráhagytam. Bánom is én, legyen mindenkinek a maga gusztusa szerint. Én egy-egy szép képet gyönyörködve tudok elnézegetni, ha különben egyéb bajom nincsen, de utólag vitatkozni róla, ehhez se kedvem, se szókincsem nincsen. Pláne nevetségesnek találtam a művészeti vitát ebben a polgári környezetben, amelyben a szigorú muszájon túl egy hajszálnyi se volt azokból a szent fölöslegekből, amelyekből a művészetek táplálkoznak... Ő megláthatta rajtam az elkívánkozás megmozdulását és mohón elébe vágott.
- Táncsak nem akar már elmenni? Hát nem jól elüldögélünk itt?
- De igen... csak estig volna még egy-két dolgom...
- Maga mondta az előbb, hogy a komiszióját már délelőtt elvégezte!... No lássa!... Én mindjárt észrevettem ám, hogy maga nem vigéc!... Ha szabad kérdeznem, mi a foglalkozása?
Azzal a ragyogással feleltem, amivel az álruhás királyfi leplezi le az inkognitóját:
- Író vagyok.
De ő csalódottan sóhajtott.
- Író? Hm!... Őszintén szólva, azt hittem, hogy festőművész.
- Miből gondolta ezt?
- Hát hogy olyan áhítatosan nézte a tájat.
- Az író is művész és a művész mind a Szépet szolgálja.
- Az Istent!
- Az egyre megy. A Szép, a Jó kifejezési formája. Isten a legnagyobb Jó, tehát a művészet az Isten kifejezése.
Jólesett a mohóság, amellyel a szavamat nyelte; megemeltem hát a könnyen járó zsilipet, amely mögött néhai olvasmányaim közhelyei gyülemlettek meg. Nem igaz, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik, sőt a Szép-ben az élet legnagyobb érdeke érvényesül. A Szép , a természet manométerje, amelyről leolvasható, hogy a felszín mögött az élet-erők harmonikusan működnek.
A szomszéd szőlőskertből ingujjban kövér öreg úr jött át. Otthonosan lépdelt föl a veranda lépcsőjén és kedélyesen kiáltotta:
- Zavarok, főtisztelendő uram?
- Zavar bizony! - kiáltotta vissza a papocska.
Hogy kiengesztelje, odafutott hozzá, a tenyerével tologatta a hátát és gyorsan, mentegetőzve a fülébe hadarta:
- Ne haragudjék, szomszéd uram... majd később... majd este... Most nagyon fontos látogatóm van... Író Budapestről!... Valósággal letaszigálta a verandáról, aztán visszajött hozzám.
- Az ördög hozta ép most ide... Csak tessék folytatni, kérem szépen.
Kaptam az alkalmon és fölállottam.
- Nem akarnám zavarni a főtisztelendő urat...
Kétségbeesve kapaszkodott belém és visszatuszkolt az asztal mellé.
- Ne menjen már, no! Hiszen még messze van az este, kérem szépen!...
Hirtelen kiragyogott az arca, mintha valami nagyon jó jutott volna eszébe.
- Várjon csak! Van nekem még egy üveg bor-esszenciám! Azt kinyitom magának!
- Sohse fáradjon, főtisztelendő uram! Kár volna érte... Meg már elég is.
- Nem tudja, mit beszél, Isten bocsássa meg! Bor-esszencia! Magam válogattam szemenkint az asszúját, magam csöppentettem!... Ilyet még nem ivott!
Nem volt segítség, ezt még meg kellett kóstolnom. De a beszélgetésünk megakadt, sehogysem tudott visszazökkenni régi medrébe. Úgy voltunk, mint akik a pályaudvaron összecsókolóztak már és most félszegen várják azt a néhány percet még a vonat indulásáig. És mintha nem is én lettem volna elmenőben, hanem a papocska. Szórakozott volt, nyugtatanul izgett-mozgott, valamit mondani szeretett volna és küzködött, hogy kimondja-e. Végre megszólalt tétován:
- Azért mi sem élünk olyan henyén, mint ahogy hinné az ember!
- Láttam, főtisztelendő uram! Mikor jöttem, akkor is a szőlőskertjét gondozta.
- Az nálam csak pihenésnek számít! Egy kis permetezés, garaszolás, gyomlálás, - ez csak időtöltés... Az én igazi munkám más!... Egészen más!...
Elhallgatott egy hosszú, mélyről jött sóhajjal. Aggodalmas pillantással kémlelte az arcomat, valami megnyugvást kereshetett rajta és, úgy látszik, meg is találta, mert közelébb hajlott hozzám és az arcomba lehelte a szavakat:
- Uraságod most visszautazik Pestre és talán nem is jön ide sohse többé.
- Biz ezt magam is úgy hiszem.
- Akkor hát uraságod mintha nem is volna... márhogy az én számomra, természetesen!... Beszélhetek, mintha csak magamnak beszélnék...
Egy pillanatra elhallgatott, szemét lehúnyta, aztán kiszakadt belőle a vallomás:
- Tudniillik... én is művész vagyok... Festőművész.
Ijedten nézett körül, hogy nem hallotta-e másvalaki is és két csontos, forró kezével belemarkolt a kezembe.
- Senkise tud róla, de uraságod visszamegy Pestre és úgy-e, nem fogja elmondani... Már húsz év óta dolgozom életem munkáján.
- Igen?
- Az én életemnek az a munkája, hogy összegyüjtsem a művészet szépségeit egy halomba. Nem magamnak, az emberiségnek! Pergament arca kipirult. Rekedten suttogta:
- Ezt még sohase tettem senkinek se... De uraságod visszamegy Pestre és nem jön többé vissza... Jöjjön, megmutatom életem munkáját.
Mint egy ragadozómadár, úgy cipelt két szobán keresztül. Egy ajtó előtt megállott, reszkető kézzel kabátja hátsó zsebéből kikotorászott egy kulcsot, de alig tudott vele a kulcslyukba találni. Lihegve mondta:
- Érzem, a Sátán taszított meg, hogy ezt tegyem és hogy megmutogassam magam... De most már mindegy... És uraságod úgyis visszamegy Pestre... és... mindannyian gyarlók vagyunk... Íme!
Valami szobába nyitottunk be; az ablak deszkatáblái be voltak téve, a sötétség terpentinnek, avas olajnak és nyers kender-vászonnak szagával keveredett össze, úgyhogy amikor meggyujtotta a villanyt, a világosság alig higított ezen a fülledtségen.
- Ez az én műtermem. De beleshetnének az ablakokon, azért szoktam lámpafénynél dolgozni... Ide nézzen! Ezt mind magam föstöttem!
A falakon fölakasztva, a sarkokban egymásra rakva, sőt a padlón kiteregetve roppant méretű festmények voltak. A vászon sarkába kis papírrongy volt rajzszöggel erősítve: hol egy anziksz-kártya, hol valami kis fametszet, illusztrált lapból kivágva. A minta! Ezt másolgatta le gigászi méretekre fölnagyítva, a maga fantáziájával kiszínezve! És micsoda minták! Rafael Madonnája és mellette képeslevelezőlap, amilyet Mikulás-napkor szoktak egymásnak küldözgetni üdvözletül. A fehér szakállas vén Mikulás puttonnyal a hátán cammog a hóban és gömbölyü angyalkák pucéron röpködik körül. Két kis galamb, amint a virágzó almafaágon csókolózik. És mindez sok-méteres vásznon; egy-egy galamb akkora, mint egy kondorkeselyü. És a tollazata csupa nyers piros, kék, sárga, amint a palettáról a vászonra vándorolt.
A villanylámpa fénye még jobban kimélyítette a papocska szemgödreit. Lázas szeme úgy izzott ki belőle, mint a parázs. A kezét tördelve kérdezte:
- Nos, mit szól hozzá?
- Nagyon érdekes! - rebegtem csak úgy az ajkam hegyéről.
De amint az arcára néztem, magam is megijedtem ettől a frivol kritikámtól. Mintha Coriolánnak mondtam volna, hogy snájdigul cselekedett. Gyorsan hozzátettem:
- Hatalmas alkotás! Imponáló szorgalom! Szinte hihetetlen!
Megvan bennem a barbár csökevény, hogy szociabilis hazugságaim olyan átlátszók, mint a kannibál-néger fortélya. De ezzel a bókkal szerencsém volt. Lelkesen mondta:
- Ugy-e!... Amíg élek, senkise tud róla, de a végrendeletemben már intézkedtem, hogy mi történjék velük halálom után. Pénzt gyüjtöttem hozzá, azon építettnek majd egy kis múzeumot és ez mind odakerül... A jövő generációk hadd nézzék.
A sarokból előszedett egy nagy vásznat és elibém állította:
- Ezt nézze meg! Magam is ezt szeretem a legjobban!
Ennek a sarkában is ott volt a minta: a «Leipziger Illustrierte» egy kis fekete metszete, amely valami alpesi tájat ábrázolt. De hogy kiszínesítve, uram Istenem! A sziklák levegőtlenül aranysárgák voltak, a fenyük vad zöldek, a kis hegyi házak tetején a cserép haragos-piros és a havas ormok, mint az aludttej.
- Tessék csak ezt jól megnézni. Minden rajta van pontosan, akár lemérheti uraságod! És a színeket magam komponáltam!
Előszedett egy deszkalapot, amelybe két nagy üveg-lencse volt erősítve. Vásáros panorámákban szoktak volt ilyeneket használni.
- Tessék ezen nézni! Én is mindig ezen szoktam... Így sokkal jobban jön ki!... Magyarázatul meg kell jegyeznem, hogy az én fölfogásom szerint a nap már lement, ám visszfénye visszatükröződik az ormokon... Ha elúnom életem egyformaságát, csak ide telepszem e művem elé és órákig el tudom nézni. Lelkileg ott vagyok az Alpesekben, fölszállok a csúcsokra és onnan röpdösök Isten felé... Magasztos érzelem!...
Elhallgatott. Egy kis csönd után úgy éreztem, hogy most már itt az alkalmas idő a búcsúzkodásra. De ő ismét megelőzött, belém kapaszkodott.
- Ne tessék még menni! Hiszen talán nem olyan sürgős még!
Elakadt; idegesen motoszkált a képek között, mintha keresne valamit, aztán szégyenkezve motyogta:
- Tudniillik... ha már úgyis benne vagyok... Még mutatnék valamit...
Pihegett, pergament arca áttüzesedett, szánalom volt nézni, úgy gyötrődött.
- Tudniillik... erotikát is csináltam.
Reszkető kezével kikotorászott egy festményt a sarokból. A milliószor reprodukált giccs volt Ámorról és az alvó Psychéről. Psyche mellig felhőpaplanba takarózva alszik, a kis Ámor pedig a levegőben lebegve hajlik ajkával az ajkára. A tájékozatlan ifjú gerjedelmek égtek a naiv színekben, melyeket a reszkető kéz a vászonra vetett. Különösen a két kis mellbimbón látszottak a hosszas álmodozó időzések gondos nyomai. Olyanok voltak, mint két száz-szirmú karmin virágocska...
Gyorsan visszadugta a festményt a sarokba és mentegetőzve mondta:
- Mindenki tévedhet... De el fogam égetni... Már rég kellett volna, érzem, de folyton halogattam... Ma lesz a napja...
- Kár lenne érte! - feleltem udvariasan.
- Nem, nem! Többé nem leszek gyönge... Még ma pusztulni fog!
Megint megmozdultam, hogy elbúcsúzom. De sajátságos, most már nem tartóztatott, sőt inkább türelmetlenül tuszkolt kifelé, mint ahogy az előbb az öreg szomszéddal tette.
- Hát ha már muszáj mennie... Isten megáldja!
Szinte bosszantott, hogy milyen mohón iparkodik megszabadulni tőlem. Hm! Persze, a régi história: előbb kipassziózza magát velem, aztán amikor jelentkezik a kielégülés fáradtsága, szeretne minél távolabb lenni tőlem!
Kezet fogtunk és elindultam a szőlőskert felé. Ő a verandán állott és egy darabig csak nézett, de aztán utánam kiáltott:
- Tessék várni! Egy darabig elkísérem! Hátha nem találja az utat.
Bűnbánó alázattal kullogott utánam, egy szót se szólva. A mélyútnál megint elköszönt tőlem.
- Hát csak tessék ezen, mindig lefele!
Tovább mentem és mikor leértem a hegyről, visszanéztem. Ő még mindig ott állott egyhelyben, de innen a távolból már csak egy kis bizonytalan feketeségnek látszott.
Olyan valószínűtlen, mint egy álom.
Mint egy ember.