Bornemisza Péter önmagáról

(Bornemisza Péter önmagáról)
szerző: Bornemisza Péter

Az első kötetből

Én is sok ideje, hogy fáradtam az egész esztendő által való prédikációknak megírásában; kinek csak az első részét is sok költséggel, futosással, és hol betegség miatt, hol háborúság miatt sok törődéssel vittem végre, nem én, hanem bizony csak az Úristen, ki sokképpen ugyan erővel készerített reája. Még négy ennyi, mint e könyv vagyon ide hátra.

A második kötetből

Én magam felől bizonnyal ezt írhatom: hogy valamely evangéliomot írtam, de az írás között mindenik evangéliomnak kísírtetit reám eresztette az Úristen, oly igen kedig, hogy én magamtól csak meg sem moccanhattam ellene. Hanem minden kicsin fohászkodásomat ottan kegyelmesen meghallgatta az édes Jézus Krisztus, kit bizonyával, azért művelt, hogy azt akarta őfelsége, hogy az én írásom bizonyosb lehessen, és mind az ördögről, mind az Krisztusról való dolgot valóba hirdethessen. Ezekről azért emlékezem itt, mert szinte az írás között érkezett vala reám az egyik. Kibe miért hogy őfelségének nagy kegyelmességét is megkóstoltam: azért, hogy ő jóvoltáért mindenektül tiszteltetnék – én az én gyalázatommal is kész lök arra okot adnom, mert bizony, szégyennél egyéb nincs bennünk, és csak az övé az dicsőség és tisztesség.

Midőn ez utolsó igéket írnám: szinten akkor oly rettenetes, fertelmes gondolatok jüttek vala eszembe, hogy kit nemcsak megírni, avagy mondani – de még csak gondolni is éktelenségnek éktelensége. Mely undokság ellen noha számtalan szép dolgokat forgatok vala az Istennek igéjéből, de mindezek ellen annyi vakságot és süketséget öntött vala az ördög elmémbe és szívembe, hogy felugordanám és ez elkezdett írásomat félbehadnám, és az undokságnak cselekedeteire készülnék. De midőn nagy szomorún és fohászkodással elegy mennék – azonba az Jézus Krisztusnak lelke oly malasztot ada, hogy ki miatt ugyan elrettenék az undokságtól...

A harmadik kötetből

Az koporsó nem az mi szokásunk szerint csináltatott vala, az földön lefekve, hanem kővből volt kivágva mint egy boltocska, az ajtaja felállván, mint egy ház ajtaja, amint Velencébe láttam; kit hozzá képest bálványozásra csináltattak a velencések. Azban úgy mehettek, mint egy kis boltocskába.

Csak azkor is, amikor ezeket írtam, húsz röndbéli külömb-külömb röttenetes nyavalyák és háborúk úgy rohantak reám, hogy ugyan nem vélhettem egyebet veszedelemnél mindaddig is, míg az Úr mindeneket győzelemre és gyönyörűséges épületemre és örömömre fordítaná. Mert egymás után, hamar-hamar az én kedves házastársimnak haláli lűnek. Azután az ördögnek testi és lelki kísírteti, az nyomatás miatt Luciper szolgáinak halálra való kergetési császárnak és uraknak boszonkodási. És még ezek felött oly iszonyú ellenkezési az ördögnek, kit nevezni is nem szabad, voltak rajtam. Amint Szent Pál is magáról sokakat számlál azféléket. De midőn mindezek ellen szüntelen tanulnék, írnék, imádkoznám, prédikálnék, mást is mindennap tanítanék: oly igen semmivé lűnek, hogy az megszabadulás után kacagnám az ördögnek erőtlenségét és örvendözném, hogy ily szegény por, hamu, dög, gyarló bűnösön megkísírgettette Isten mind az ördögnek álnok mivoltát, és mind az úr Jézus Krisztusban való bizodalomnak erős, hatalmas, győzedelmes voltát.

Sokszor voltak énrajtam is oly nagy kísírtetek, azaz: bűnre való izgatások feleségimnek halála után, hogy úgy tetütt, mintha sem imádsággal, sem éjjel-nappal való tanulással és semmi röttentő avagy biztató írással, soha, semmiképpen meg nem meneködném az bűntűl. Kikbe sírva panaszolkodtam sok szép szókkal Isten előtt, hogy szent kévánságimba meg sem hallgatna. De midőn két és níha három holnapig is egymás után erősen megrostáltatott és lazsnakoltatott (elvert) volna – mint Pál is, 2. Korinth. 12. – és midőn immár Istenemet is erőtlennek vélném, és ígéretit is hasztalannak alítanám (vélt, hisz), és csaknem elhanyatlanám, búval, bánattal, félelemmel elegy hitecském lévén: oly csudaképpen gonosz hírt indított, kinek ijesztésével mint egy késsel, minden kísírtetimet lemetszette. De ott az egyik kísírtetnek vége lévén, ottan más harcot bocsátott reám az ő szent igéjének háborgatása miatt. Kibe az első noha megenyhedett, de az másik megent jól meghánkódtatott. Ezek elmúlván, tudom esztendeig egymás után húsz röndbéli kísírtetimet. Kibe mindazáltal nagy győzedelmet is, nagy épületet is adott.

Ma is meggyaláztatnak sok hívek, mint énfelőlem is ez könyvnek nyomtatása miatt és az úr Jézus evangéliomának prédikálása miatt az mostani, második Maximilianus császár elhitte az én Júdásimnak minden hamis szidalmakat. Nagy dolog kedig ez, hogy látván azoknak torkig lator, fertelmes, álnok, undok, hazug és csalárd voltokat, és tudván hazugságokat is: kedvezzen nekiek ő is, ez világ is, mint Pilátus kedveze az papi fejedelmeknek...

Az ötödik kötetből

...Én láttomra, sőt kóstolásomra való nagy üstökös csillag: 1578. esztendőbe, igen nagy, hosszú, bokros sokáig tartana. Mely esztendőbe támadtak énreám csudálatos lelki kísírtetek. És az kísírtetekről való írásaim miatt csaknem egész Magyarországnak és Németországnak főfő-népei szájokat reámtátották vala, ki sok jót, ki sok gonoszt mondván. Ki miatt nagy háborúkat is cselédestül szenvedtem, még az én atyámfiaitul is, régi barátimtúl, prédikátor társimtúl, úgyannyira, hogy mint Illyés és Dávid, úgy kellett lappagnom. De maga azok közt lelkem rakva volt az örömmel, érezvén, hogy nem vádol szívem azokba, amit e világ kába módra zajgana. Sőt, érzeném, hogy az Úristen, ő maga készerített volna reá, hogy ez világ végezeti felé én is jelentgetném mind az ördögnek röttenetes gyühösségét, mind ez világnak röttenetes bűneit, és azok mellett tanyítanám, bátorítanám és vigasztalnám azokat, kik sok kísírtetek miatt elepedtek és elfáradtak volna, példákat hozván nagy sok régi szent- és főemberektől. Mondom, amely esztendőbe az igen csudálatos üstökös csillag támadott vala, azkor énnekem is sok részem volt az ő jelentgetésibe.

De azután többeknek is, sokaknak juta benne, mert akkor lőn nagy változás Budán is, és amiatt több országokban is, midőn Buda puskapor miatt elhányódnék és azkorbeli basát török császár megfojtatná, és oda más, helyette, szállana; minémű szándékkal: az még előttünk vagyon. Azkor külde pápa Rómából Rudolfus császárnak római koronát és fegyverét, hogy hadakoznék az úr Krisztus seregének ellene, kin a sok hívek megrémültek, sok ellenkezők örvendeztek. Mert csak énreám is megmondhatatlan nagy fenyegetésekkel rohanának, és kitaszítának Semptéről nemesek, urak, papok, pispekek egy tanácsval. És ottan utánam olyak támadának, kik mindkét felé kezdének hízelkedni, az egyházi szertartásokat megváltoztatván az pápaságnak módja szerint, ki miatt sok szerelmes barátimat és tanyítótársaimat sirattam, tudván bizonnyal, hogy ezek kezdeti volnának nagy sok testi és lelki követközendő veszedelmeknek.

Mikor ezeket oly helyen írnám, azhová az papi fejedelmek és az ő császárok űztek, azért, hogy könyvet ne írnék és nyomtatnék, de azonba az Isten nódított, hogy semmit ne féljek, hanem írton írjak: érzettem, hogy azkor ezerszer lelkemben csendesb voltam, hogynem mint az békességes helyen. Mert úgy tetütt, mintha az Úr mindennap velem szólna és tanácskoznék, mint barátjával; és naponként nagy titkait kijelentgette és azoknak igaz ismeretire vitt, kiből úgy tetszett, hogy sem feleségemhöz, sem gyermekimhöz, sem cselédimhöz, sem barátimhoz, sem marháimhoz ingyen sem kívánkoztam, kiktül az tájba eltávoztam volt.

Az egész esztendő által minden vasárnapra rendeltetett prédikációk 1584-es kötetéből

  
Bécsbe árultatás által megfogattattam, estve, vacsora felött az polgármester reámjövén sok német hacsírokkal (poroszló, rendőr), papok tanácsiból és fejedelem akaratjából, három fogházban hordozván. Kik midőn a szándékba volnának, mint Heródes Péterhöz – Act. 12. – az Urat segítségül híván, csudaképpen kihoza kezekből. De azért az üldözésnek azután is nem lett vége, kit reám is várok, mindaddig, míglen az én idvözítő Krisztusomat meglátom színről-színre és ott megnyugszom. Azután több jámbor tanítókon is ezent míelték. Balassi István asztala felyül a császár és herceg vitete és tartatott bécsi pispeknél, 23. február 1579., az szándékban, hogy megöljenek. Bécsben három hétig voltam fogva.
       Mikor röszketnék az bécsi pispek és több papok előtt, kik az császár és herceg szavával nagy kínokkal fenyegetnek vala, és intnek vala, hogy az ő pápai hitekre hajlanék, mond végre egy jezsuvita, Imre, magyar nemzet, közülök, mindnyájok hallására:
       – Légy bátor szívvel, azmely Isten Lótot a Szodomának tűzétől megszabadította, téged is megszabadíthat.
       Ez mondás megmondhatatlan nagy reménséget és édességet indított vala azkor bennem.
       Mint Szent Pál kosárba kiereszkedék Damaszkuszból: csak én is nagy kőház ablakán Bécsből.
       Azelőtt is, de régen volt az, tartattam kétszer halálra és mindenkor csudaképpen ő maga szabadított el az Úristen, mint Pétert és Pált.
       Én is Kassán 1553. esztendőbe két hétig voltam fogva, és Isten kiszalasztott kezekből, mint a madarat az kalitkából, maga minden azt vélte, hogy megölnek; és meg lett volna, ha az Isten engedte volna. Maga őfelsége bizonságom, hogy imádkoztam értek, és javokat kívántam az írásba is, kit ellenek írtam, jó végre. Mikor Kassán, tizennyolc esztendős koromba az vereség után nagy kemény kínzásokkal rettentene az pápás kapitány, mondék fráter János barátnak: – „Szólj mellettem." Ő felele:
       – Ha tűlem tanácsot kérdettél volna, itt nem volnál. De lám, azt mondod, hogy Istentűl vagy; azért az Isten szabadítson meg.
       Ez szóra, nagy keservesen sírván az fogházba, mehent felkelék az imádságról: ottan megmutatá Isten, hogy kellene megnyitnom az vasajtót.

Urak, nemesek és polgárok elüldözik azféle lelkipásztort, kik őket a bűnről untalan megszólítják – és azok helyett hízelkedőket hoznak, mely dolog Sztárai Mihályon is, énrajtam is 1579. esztendőbe, soknak keserves sírására és kárára lőn, reám rohanván mindazok, kiknek bűnöket feddettem hol engedelmes, hol kemény szóval. Ezek mind jelek az ítéletről és kezdeti nagyobb-nagyobb veszedelmeknek. Nagy urakat tudok, kiket midőn az Úristen parancsolatjából feddenék, nékiket bálványozásról, nékiket ragadozásról, nékiket részegségekről és fertelmes életjekről és miatta engem is vagy megveretett, vagy megfogatott, vagy üldözők kezekben adott: azután rövid nap magok, jószágok mind elvesztek. Bódog, aki máson tanul. Ez nagy csuda: hogy azki megvert, úgy verték, hogy megholt belé, noha zászlósúr volt. 1553. Azki martaléknak vetett az fejedelem elejbe, ő megfogattatott. 1569. Azki jószágából kibocsátott: három várait elvesztette. 1579. Azki penig ő maga is kézbe adott volna, ha kaphatott volna, csudaképpen azmitűl félt, azba esett. Aki kezét feltűrvén, örült fogságomon és várt, hogy ha kezébe adnak, és processzióval (felvonulás) készült előmbe, hogy az Dunába vettessen; aznap vitték hírét, hogy elszabadultam, kin nagy sok pajtársaival sokáig pironkodván bánkódtak.

Ez tájba, 1579. esztendőbe hideg, fagyos esőbe, félesztendős két kicsin szoptatós gyermecskéimmel cselédestűl űzettem ki én is, oly várasból, kinek hat esztendeig igen híven szolgáltam. Azért, hogy nem kedvezhettem senkinek az bűnnek megfeddésében. Kiben minemő főemberek, urak, nemesek, hízelkedő prédikátorok voltak részesek: ha értenéd, csodálkoznál rajta. Kik azután mindnyájan megpiroltak, de énvelem az Isten áldása hamar ismég elfelejttette, sőt örültem rajta, én is, és sok hívek is.
       Némelyek jöttek vala énhozzám fő kolcsos városokból, bölcs német és cseh prédikátorok, kiket nagy becsülettel fogadtam, és tűlek nagy szeretettel akartam tanulni; kik igen értelmesen szép dolgokról is szóltak ebédig – de étel után akarván magoknak is szabadságot venni játékra, tréfára, részegségre: hogy ismerék, hogy én őket azmiatt megjegyezném, ők kerülő szóval kezdének csúfolni Krisztus urunknak imez mondásával: „Ti vattok a földnek savai és világi." Többekről is nagy dolgokat mondhatnék, kik akarván, hogy becsültetnének, irigykedtek reám az nyomtatásért és ugyan érötte reám is törtek...