Bolond Istók (Arany János)/Második ének
szerző: Arany János
Második ének
Melyben ama híres „bekukkanás” voltaképen előadatik
1
Tengersok éve immár, hogy Bolond
Istók felől kezdettem éneket;
Akkor nem a leghűbb anyai gond
Alatt hagyám az árva gyermeket;
S azóta, mint Aldighieri mond,
„Mély hallgatásban torkom elrekedt”;
Illő tehát kissé megráspolyoznom,
Vagy híg tojással ismét rendbe hoznom.
2
Oh Múzsa! kit minden poéta per te
Szólít, midőn szülési kínja nagy;
Midőn a szeplő homlokát kiverte
És új Minervától feszűl az agy –
Méltóztassál hozzám leszállni, mert te
A versek jóltevő bábája vagy:
Törvényes a sarj, vagy törvénytelen,
Az végre mindegy, csak te légy jelen.
3
No s a cigányok... Au! isten-csapása!
Hogy velök annyi mindig a bajom!
Nem volt talán elég a forró kása,
Midőn keresztül buktam e fajon?
Midőn megrontott Ida nagy romlása?...
Bár ehhez is fér még egy-két vajon.
Elolvasták-e, vagy föl sem szelék? –
Korcs volt, üres volt, aljas volt: elég.
4
Ki gondolt arra, hogy van benne eszme,
Cigányfölötti érzés valami,
De, Pucheim kardja szívemnek szegezve.
Félig se mertem azt kimondani!
A szalmapörnye sem volt tőlünk messze,
Miről magyar fül nem tud hallani,
S melytől sötéten jártunk akkoron,
Barnítva színünk’ s szívünk’ nagy korom
5
Dicső, nemes faj, mely vérzett Idánál!
(Ott volt a végcsapás, Világoson)
Halálra mennék érted, ha kivánnál;
Engem esz a lúg, ha fejed mosom;
Rothadjon a nyelv, mely téged profánál,
Édes enyím szentem, magasztosom!
Azért kivánnám még, hogy el ne haljak,
Hogy rólad méltán zönghessen ez ajjak.
6
Oh láttam én (hisz ott is voltam egyszer:
Tenni kevés – de halni volt esély)
Győzelmeid napját; s a szörnyű perccel
Én is alólbukám, midőn esél
Bámulta egy világ amit cselekszel,
Minőt rege is csak ritkán mesél:
De vállvonítva kullogott tovább
Hogy sebeidben tipra büszke láb.
7
És engem akkor oly érzés fogott el...
A szőlős gazda is, az egyszeri,
Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel,
Látván, hogy szőlejét a jég veri,
Dorongot ő is hirtelen kapott fel,
Paskolni kezdé, hullván könnyei:
„No hát, no!” így kiált; „én uram isten!
Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!”
8
Igy én, a szent romon, emelve vádat
Magamra, a világra, ellened:
Torzulva érzém sok nemes hibádat,
S kezdék nevetni, a sírás helyett;
Rongy mezbe burkolám dicső orcádat,
Hogy rá ne ismerj, és zokon ne vedd:
S oly küzdelemre, mely világcsoda,
Kétségb’esett kacaj lőn Nagy-Ida.
9
Rajongva tűnt elém a sátrak népe.
A vajda Csóri, a nagy álmodó,
Ki maga alszik egy nemzet nevébe’
Álmában újabb, szebb hont alkotó;
S hogyan koppasztja, mely még nincs kezébe’,
Madarát a többi por-puffogtató;
Mind csupa bátor, nyílt őszinteség:
De a bús tréfa mégis megesék!
10
Dicsőséget szomjaznak minden áron,
De, ha nem kell vér, olcsón is veszik;
Ritka dolog, hogy egyetértsen három;
A holnapot ma bízvást megeszik,
Stb. – - hisz megírtam akkor-nyáron.
Ne irtalak vón’ kis könyvem pedig!
Rossz vagy, silány vagy; másként nem hevernél
Száz-számra most is Julius Müllernél.[1]
11
Nos s a cigányok... Ejnye! – Várjanak!
Nagy számadással tartozunk elébb.
Húsz éve már, hogy a költő hanyag:
Túzokká nőtt az akkori veréb.
„Igérted: add meg!” csúfra mondanak,
„Mért vagy a here méhnél is herébb?
Húsz év alatt más száz kötetre menne,
Sok millió betűt számlálva benne.”
12
Tudom, bevallom gyöngeségemet;
Nem dolgozom, csak ha valami hajt;
Egyébkor lusta mélabú temet,
Mely elefántnak néz szúnyognyi bajt,
(Ámbár nagyobb is ért biz’ engemet)
S nem tagadom meg a keleti fajt,
Mely ópium-gőz, latakia s ambra
Illat között vár – vár a sült galambra.
13
No meg, mi tűrés-tagadás? Bolondom
(istókom értem) alig született,
Nagyobb volt ő nála kisebbik gondom;
Hamupipőke lőn és megvetett.
„Ha méltóbb énekim’ eldanolandom
(Mátyást, Lajost, Csabát s még vagy hetet)
S időm azontúl még verselni jut,
Kirántom a sutból szegény fiut.”
14
Ezt gondolám, nagy-bizton és kevélyen.
Oly dús, pazérló az ifjú remény;
Örökké nem hiszi ugyan, hogy éljen,
De jó sokáig, s ami egyre mén:
Hogy változatlan, át borún, veszélyen
Kedv, ihlet, alkalom és érzemény,
Erő, kitartás, ízlés; akarat –
Egy szóval ami kell, mind ép marad.
15
Ezért halasztám mind tovább-tovább el;
Tudtam, kevésnek is fog tetszeni:
„Istók” bolond, s nem épen respectábel,
Mily képtelen, ily hőst megzengeni!
Tárgy, dictió silány, a nyelve bábel,
Irója nem tud „eszményíteni”;
Magyar diesőségről nincs benne nagy szó...
S nem ily példát adott Virgil, se Tasso.
16
Így a közönség. Egy-két műbirám
Akadt ugyan (elismert jó fejek)
Biztatva, hogy nem hasztalan irám,
Bármily bolondos úton tévelyeg.
De annyi „Első ének” várt reám,
Annyi kerített óriás „fenek”:
Hogy, amelyekben semmit nem haladtam,
Ezt még azok közt is utólra hagytam.
17
Isten veled, jobb részem arany álma!
Hű Toldi, Csaba, isten veletek!
Oly messze a él, oly magas a pálma!
Rég törve lelkem, és a test beteg.
Ily hangulathoz Istókom talál ma:
Előveszem – ha mire mehetek –
(Kerűlve inrázó erőlködést)
Mint öreg asszony a letett kötést.
18
Hol is hagyám el? Mindegy! Régi nóta:
Húsz éve, mondom, egy-kettő hián;
Jó nagy kamasszá nőhetett azóta
S túl járhat Istók óperencián.
Hosszúra nyúlnék minden élte-volta:
Ugorjuk által! Jó ötlet; bien:
Így francia lesz, meglepő, regényes;
Költő segít magán, ha leleményes.
19
Különben is, amennyi életírat
E zsenge korról, mind egyforma rajz;
A jellem, az lassan, elrejtve virrad,
Nézőnek összefoly, mint gyermekarc;
Így a biograph egyebet sem irhat,
Míg nem ütöget az ifjúi bajsz:
Nőtt, nyúlt; az iskolát szerette, unta;
„Jeles” szamár volt, vagy zseni secunda.
20
Hip-hop, édes lovam, te vén Pegaz!
Hozzuk szénánkat egy csapásra rendbe;
A mondaként is, úgy-e, szent igaz?
Egyszer „bekukkant Istók Debrecenbe”:
Aligha ott nincs. No ni! rittig, az!
Ott űl szerényen a „bagoly” terembe.
(Ez egy fellegvár, egy magas Sion,
Mellyel dicsekszik a kollégyiom.)
21
Halvány, sovány alakját hosszu tóga
– Mint gyászlobogó a nyelét – fedi;
Nem látszik, hogy nagyon jól menne dolga.
Étvágya is több, mint betöltheti; –
Hagyján az éhség! a test földi szolga:
Lelkét dicsőség vágya kergeti,
S mindig valami olyanért sovárog,
Mit nem tanítnak a tudós tanárok.
22
Nem mintha geniális hetykesége
Böcsmérlené a tisztes tudományt:
Sőt a tudásnak vonzaná is vége
Akármi szakban, s mindben egyaránt;
Ismerni ő mindent hő vággyal ége,
A Zend-Avesztát úgy, mint a Koránt:
De azt az iszonyú „kásahegyet”
Keresztül enni, míg tud csak egyet!
23
Oh, hányszor elmereng a tiszta mennybe,
Hol a tejút és többi napkörök
Egy-egy láncszem tovább, a végtelenbe,
Hol milliárd nap és bolygó görög;
A Sirius-hossz, ily távollal szembe,
Már semmi, hát még ez a földi rög!...
De iskolában rettenté a sok
A + b, nagy Ö, a dűlt ¥-asok.
24
Zsúfolva is van termök: ő tanára
Alig százötvenedrész gondja volt;
A tábláig sem ért el szemsugára,
A legszebb képlet rajta – szürke folt;
„Folytassa Istók!” „X, emelve á-ra”...
Szegény myopsunk csak ötölt-hatolt; –
S ha csillagásztak, ő nézvén a csőbe:
Sipkát akasztott más lurkó elébe.
25
Szerette volna ő ismerni, oh nagy
Természet, alkotó kezed müvét!
Keresve, hol szűzen található vagy,
Erdők virágát és a bérc kövét;
De a padokban (ah, szánni való agy!)
„Magolni” kelle kő, virág nevét;
S ha kézről-kézre járt valami ásvány:
Brúgó[2] darabbá vált körútazásán.
26
Isten, világ, ember: a tiszta ész
Nyitját ezekhez vágya feltalálni:
De, ami pár évezred óta kész,
Belátta, hogy neki kell megcsinálni.
Mind „térj-meg-utca” ez, bármerre méssz;
Így kedve nem sok volt philosophálni; –
Egy ismerethez mégis eljutott:
„Hogy semmit nem tud, annyit jól tudott.”
27
Nem volt erős fej: kategóriák
Szerint sehogysem járt bolond esze;
A logikában nincs gyöngébb diák,
Major- s minorban ő nyakig vesze,
Vagy az okot nem lelte, vagy fiát;
Kivéve, mint pók, ha mit éreze:
Mert (amin elbámulna Kant; Spinoza)
Észtanszerűbb volt verse, mint a próza.
28
(Tudnillik azt is irt ő; hogyne? stultis,
Pictoribus... s mi még a harmadik?) –
Történelemből ha micskét tanult is,
Meg elfelejté a vizsgálatig;
Mert a fonál, ha oly hosszúra nyult is,
Nem az volt, mi szellemnek mondatik;
De a föld minden évszáma s királya,
Meg a tanító körmönfont irálya.
29
Classicusokhoz épen szíve vonta:
Kedvence volt Horác, Virgil, Homér;
De szót hüvelyből nem örömest bonta,
Virágot nem tiport el a gyomér’;
Ő az egésznek bátran nékironta,
Kileste, hol foly az a fínom ér,
Melyen halad cselekvés, érzet, eszme –
Habár egy szócska néhol kárba veszne.
30
Egy szóval ami tesz egy jó diákot,
Abból kevésre ment Istók szegény;
Az érdemlépcsőn nem magasra hágott,
Se’ a tanúló hosszas évekén;
A pálya fele-útján félre vágott,
Nem, mint amolyan kirugó legény:
De csüggeszté e taposó malom
Egyhangusága és az únalom.
31
Tanúlni ugyan annyit a „tanárnak”
Iparkodott ő, „a becsűletért”,
Hogy nem nevezték publice szamárnak.
S elfújta hangosan, amit nem ért;
Jobb „calculusa” is alig egy párnak
Lőn, mire az esztendő véget ért;
Azonban őt ez mind nem boldogítá:
Sőt, hogy időt lop, azt érzé, gyanítá,
32
A pálya végén hosszu reverenda
Intett felé, vagy olyan kutyabőr,
Minőt nem rejteget az ős gerenda:
Pap is lehetne, ügyvéd, ingenieur;
Bajtársit e pálmák varázsa vonta,
Lett is valami, valamennyiből,
Ki mind az iskolát végig taposta.
Lesz az; (Ha más nem, egy falusi „kosta.”)
33
De ő a „lenni vagy nem lenni” célt
Nem így fogá föl: „enni vagy nem enni”;
„Kenyérrel” ő csak napról-napra élt,
Tíz-húsz év múlva ma szüksége semmi:
Annak fejébe nem tűrt és remélt:
Hol fogja egykoron magát „letenni”
Mint doctor, prókátor, ludi-magister,
Vagy más ilyen tor-ter nevű philister.
34
Látszik, bolond volt. Ami szűnidőre
A megszabott órák s napok során,
Önvád nekűl szert tehetett, a dőre!
Azzal henyélte el későn-korán,
Hogy olvasott borúra és derűre,
Mohón, systéma nélkül, szaporán,
Mintha, mit a világ nyomdái nyomnak,
Fejébe kéne férni mind, a lomnak.
35
Legjobban a versköltőket szerette;
Ünnepje volt, ha effélét kapott:
De szükségből a prózát is meg-ette:
Új s régi könyvet, pamphlét, hirlapot;
A „Juhtenyésztést” egyformán bevette
Meg a vitázó dogmás vén papot;
A bibliát rég tudta volt merőben,
S mind, amit nyomtanak „ez esztendőben”,
36
Vágyának az sem épen akadálya,
Ha könyve néma, nyelve idegen:
Előbb egy-két szó értelmét kivájja,
Tünődve mint hieroglypheken,
Míg a mondatnak is nyitját találja; –
Így ássa, mint szú, a laprétegen
Magát keresztül; – s ha kezére jön,
Nyelvtant is olvas, meg szótárt – külön.
37
Csodálatos fő; hova fér e zagyva,
Emészthetetlen brutto töltelék?
Jut-é fiókja mind ennek az agyba’?
Vagy, mint edény ha színig megtelék,
A többi átfoly még nyomot se’ hagyva? –
Elfolyt biz’ abból, gondolom, elég:
Sőt, ami része bennmaradt nehánynak;
Nevezni azt se’ merném tudománynak.
38
Tény az, hogy Istók, minden olvasása
Dacára, tudni többet nem tudott;
Nincs tárgy, miből, az iskolák szokása
Szerint, kiállná a vizsgálatot;
De átalában véve, egyremásra,
Elméje mégis nyilt, gyarapodott:
Mint testi étkünk nagyrészben lemállik,
S mi bennmaradt, az más anyagra válik.
39
„Elég! elég!” kiált az olvasó,
„Mit érdekel s kit, e könyvek molya?
Az ilyenektől könyvtár, folyosó
Hemzseg, kiállhatlan egész faja;
Mozgó halálfej, létrataposó
Gép, a betű lelketlen szípolya;
Képzelme alacsony, kedélye száraz;
Érzése nincsen, vagy rideg, sivár az.”
40
De jó bolondunk (ebben is bolond)
Mélyen tudott érezni s melegen,
Szeretni embert – és szeretni hont.
Melyből pedig, az éltető egen
Kivűl, sajátjának semmit se’ mond,
Legtöbbször azt is nézi üvegen:
Mert őfelőle már az volt megirva,
Hogy, míg csak él, bámuljon a papirra.
41
Azonban olykor, ha gyér alkalom
Kirántá mégis holt falak mögűl;
Vagy mert hiányzott a csend, nyugalom,
Hogy olvasson tovább, szünet nekűl;
Vagy e holtig viselt ciliciom –
A kötelességnek ha menekűl
Szúrásitól, kissé hogy szertenézhet;
Szent templomodban, oh dicső Természet,
42
A boltozatra föl, mely tiszta kéken,
Éjből, sugárból szőve, domborul;
A zöld mezőn el, a rengő vidéken,
Mely délibábot öltve fátyolul,
Egy rész alul leng, más fölül, az égen,
Mely, mint ezüst tó; közzéjök szorul;
Ha széttekint – - aligha lát sokat
Szegény myopsunk, bárhogy pislogat.
43
De jut, s halálig jutni fog eszébe
Egy földi elvesztett paradicsom:
Az élet első tiz-tizenhat éve,
Midőn látása még nem vala rom;
Honnan – „tudásnak a gyümölcsit” éve,
(Apró betűket) s éve nagy-mohon –
Kiűzte a fény kardos angyala:
S a kéj, mit a látás nyújt, elhala.
44
S az nem csekélység. – Oh, ha negyven évem
(Vagy közel annyi) nem lett volna vak!
Ha mint egy fényrajz tárult vón’ elébem
Természet, ég, föld, hegy, mező, patak;
A távol’ a kicsiny’ körrajza épen,
A lég, – az égnek folytatása csak –
Mint mikor elnéztem a kicsi pontot:
Röptében a gólyát: egy szem porondot!
45
Ha fűben apró – s végtelen világok
Titkát az ürben, leshetem vala;
Ha népes körbe én a tudva hágok,
Hogy nem csalékony e szem sugara;
Ha szenvedélyek s millió hívságok
Tükrét az arcon, s szívet általa,
E negyven év alatt híven figyelve,
Tapasztalással hímesebb ez elme:
46
Talán póéta lettem vón’ – különb.
De sorsa üldi a szegény vakot;
Kinek szemében a látlencse gömb:
Bár nem vadászhat, mindig lő, (bakot).
Kitárul a legszebb festői tömb:
Zwickert hamar! guckert! szemablakot!...
Ah, már hiába! ő meg nem ragadja –
Tovább röppent a költő pillanatja.
47
Szerette Istók a természetet
Éhomra is; – ha egy szünnapra szert tőn,
Ebédre vackort és kökényt szedett
S egész nap elcsatangolt a Nagy-erdőn;
Olvasni fűbe ha telepedett,
Nem olvasott, – csak egy mohlepte cser-tőn
A mikrokosmost, sürge hangyabolyt
Órákig nézte, amint föl- s lefolyt.
48
Vagy elbocsátá lelkét ringatódzni
Szellő fuvalmán, bólintó galyon,
Felhők futásával versent hajózni,
Hanyatt terűlve egy partoldalon, –
Engedte önmagából kilopódzni:
Hang, szín, sugár lett, tér és mozgalom,
Ő a természet, a nagy és örök –
Mi ott henyél, csak hitvány földi rög.
49
Télen is olykor – a fél öl fa végett,
Mely nyolc diákra egy „házban” kijár –
Meglátogatta az erdős vidéket
Gyér köpönyegben (hét galléra bár),
Metsző hidegtől keze, arca égett,
S mikép a cet fuvallta vízsugár
Úgy tornyosult fagyos lehellete
Amint a kristály hóban törtete.
50
De a „vágásban”, hol tágas karám
Fogadja nagy fatörzsekből leverve,
Ott máglyatűznél jó világ van ám!
S felejti a fázást, mellé heverve;
Pirít, szalonnáz; míg künt szaporán
Felelget, a nyers visszhanggal perelve,
Száz fejsze, – közbe meg, amint ledől, ha!
Ropogva ágyúz a fagyvette tölgyfa.
51
Estére megtér; s hall vigalmi neszt:
Laktársi egy bitang pallót oroztak,
Ennek hasábja fűti a lemezt
Vörösre, – ők danolnak és boroznak;
A karcos vinkó, mit fanyar gerezd
Kínjába szült, alig válik be rossznak;
De a dal ömlik fájos-édesen:
„Je-her a-hab-lakomra, kedvesem!”
52
Istók nem egyszer maga is kirúg;
Lelkérül a pedantságot lehántja
Mikor „tanyáznak” a vidám fiúk
Most is belévág átható discántja.
De majd kijózanúl, és koszorúk
Távol keesegtető sejtelme bántja:
Sovárg egy cél nélküli cél felé,
Amelynek utját-módját nem lelé.
53
Majd alabástrom sótartó-darabból
Egy rossz bicsakkal vés szobor fejet,
Ferenczy híre pislog néki abból,
S Vitéz fanyar mellképe ránevet;
Fogalma sincs, hogy mintázná agyagból,
Sosem látott még szobrász műhelyet,
(Mert akkor Debrecen szobrászata
„Vászon”-pipán túl még nem baktata).
54
Majd apró válu-festék és ecset
(Mihez a macska szőrit megrabolta)
Kerül napfényre; – rajzol keveset,
Gyönyörrel űzi gyermeksége olta.
Arc, ló, virág; tájkép, torony, mecset...
S mindezt csak úgy találta, nem tanulta;
Szép is volt rendesen az ideál:
De tőle a mű – száz mérföldre áll.
55
Ezekben ő a mester névre várt.
Zenét már csak dilettans módra űze;
Elpöngeté a zongorát, gitárt,
A hangjegyet lassacskán elbetűzte,
Hallása jó volt és ütemre járt,
Lelkében a hangot jól összefűzte;
Még componált is (megbocsásson e szó):
De nem készült – cigánynak ex professo.
56
Hanem billentsük a mesét odább. –
Istók elúnta, mondok, Debrecent;
Lévén fejében csodásnál csodább
Ábrándozásból jókora procent.
Mint elmosódó, játszi délibáb:
A képzelet mindég előtte ment,
Csalván az útról nyom nélkűli tájra,
Sivár pusztákba, zsombikos lapályra.
57
Történt, hogy ekkortájban egynehány
Kortársa, némi bűnös „alkalomból”
(Már nem tudom, bor volt-e vagy leány)
Megugrott a tisztes kollégyiomból.
S mivel Dunában ott nagy a hiány
Meg, ifju ember nem is arra gondol,
Sejtvén a bakkancsot mégis nehéznek:
Ég-föld dacára – felcsapott színésznek.
58
Istók előtt most nyílt meg a világ:
Hisz ez dicső, mindég szerette pálya!
Ő nála jobb szinházjáró diák
Úgy sincs – ha Cerberus utját nem állja:
De a bent hangicsáló Délilák
Szavát kivűl is bájosnak találja;
S ha pénze nincs s az őr-eb rámorog:
Künt óraszámra is elkuncsorog.
59
Különben is, mit olvasó dühében
Nyomtatva egyszer-másszor megkapott,
Mind olvasá – nem, eljátszotta épen,
Úgy képzeletben, a szindarabot;
Hős volt, király, nő, agg, váltott személyben,
És mindenikre más jelmezt szabott;
Rossz volt darabja, fércmű, slendrián:
De hát törődik gyermek, ló hián?
60
Ez naptól fogva vesszőparipája
Csak a szinészet: mind szaval, danol,
A hősi állást tűkörben csinálja,
Ha ily butorhoz férhet valahol;
Büdös neki „Pallás” vén laktanyája[3]
De a szinháznál örömest napol,
Melyet Harmincados köz vagy sikátor
Rejtett zugában ápolt N. szenátor.
61
Próbára ez s ez „úr” – „tens” vagy „kisasszony”
Ott leste szüntelen ha megy, ha jő,
Volt gondja, hogy semmit el ne mulasszon
A hódolatból, mint ha tisztelő;
Hogy’ fénylenek, suhognak a terasszon!
Mily arszlán, aki már előkelő!
De a volt társit is, ámbár kopottak,
Bámulja szinte már, hogy bejutottak.
62
De nem mint olyatén „rugott” deák
Akart ő szökni Thálja templomába;
Őt vonja íhlet, vérmes ideák,
S van bizodalma testimoniumába;
Elébb is ezt kivenni fut tehát
(Baráti, hogy bolond, inték hiába)
Aztán aláiratni; – sok tanár
Fejet csóvál rá, és azt mondja: kár!
63
Egy ősz tanára, egy agg Simeon,
Kinek nem fért a híre Debrecenben,
Sőt már nevének keskeny volt e hon
(Kibőgte a deák ezt is különben)
Föllelkesült a lelkes ifion,
Szavalni fogta, énekelni... minden...
Említe Shakespeare „hallatlan” nevet:
Megáldá, s írt ajánló levelet.
64
Ily készülettel Istók a direktor
Szent ajtaján kopogtat és belép,
Nem oly merészen, mint valami Hector,
Künn fészkelődött jó soká elébb.
„Azért jön – úgymond – hogy szeretne aktor...”
S kibontá nagy bizonyság-levelét.
Belétekint az, csak vállán keresztül,
Pedig virít ám a sok eminens-tül.
65
„Tud-é táncolni – kérdé – vagy dalolni?”
Ráhagyta Istók a dalt, hogy igen,
S a tánc helyett majd fog Kontból[4] szavalni;
„Épen, magának!...” szólt az hidegen.
„Hát garderobja? frakk s efféle holmi?...”
Egy tóga volt a falba vert szegen:
Azt elcserélte egy diák barátja,
S helyette most van, ím, tisztes kabátja.
66
Igazgató úr végignéze rajta,
S nem mondta bár, minő a „látlelet”:
Érezte a fiú, nagyot sohajta
S átnyújtá az ajánló-levelet.
Mosolyra görbült a direktor ajka,
Mert az aláirt név köztisztelet-
Tárgy a vidéken, s monda: „Így... no... tán.”
Jőjjön gyűlés – azaz hogy délután.
67
Jött hát, szegény – vagy inkább el se’ ment,
Künn várta míg foly a halál-itélet –
Szabott időben aztán megjelent
S megtudta, hogy fölösleg bár, szinész lett.
Az este kissé már szétnéze bent;
Nem oly szép, sejti, mint kivűl, ez élet:
Erdő, terem, kulisszák, kortinák
Mind léc, papir, vászon, kötél, – fonák.
68
Szerepje is volt már, a szín megett:
Majd vas-lemezt ráz és dörögve-morgó
Zajjal rendíti, mint Zeusz, az eget,
– Míg gyantaporral a színlap-kihordó
Kulisszamécsvillámot ereget; –
Majd mint tüzér áll, a kezébe’ furkó,
S inspiciens úr hogyha jelt adott:
Döngetni hátul, bum! bum! a padot.
69
Már másnap a színpadra kelle menni,
Ez egyszer a nehéz, nem a szerep!
Mi az; fényes ruhában megjelenni
És ott szavalni mint a szélkerep?
De változáskor a széket betenni,
Ödöngni fel s alá, mint vak-vereb,
Hol már a puszta bennlét megaláz:
Ez ám a csúfos, kínos lámpaláz!
70
Volt olyan este, szóhoz is jutott,
Több volt ugyan a „schlagwort”, mint a szó:
„Értem!” – „Befogtak.” – „Tessék: a botot...”
Ebből bizony nem alkot Garcilasso.
Szerencse, hogy segítni jól tudott
Melodramában, és mint primo basso
Kótábul a szót pontosan nyelé:
„Oh! (mint) so-(vár-)gok (fény-) la-(kod) fe-(lé.)”
71
Azonban egyszer köpcösebb mondóka
Jutott részére, több mint fél lapon:
Egy német herceggel gyűlt meg a dolga,
Nagy hóditóval ott a színpadon,
Kinek Damokles-kardja győzve lóga
Egész város fölött e gyász napon,
Melyet tövébűl most kivágni készül
S leölni aggot; nőt, babát vitézül.
72
E fenevadhoz polgártársi épen
Istókot deputálák esdeni:
Hogy nézzen istent, s az ártatlan népen
Ne álljon bosszut, mint fogát feni.
Felöltözik hát bő kantusba szépen,
Szenes dugóval ráncossá keni
Ábrázatát s tesz nagy fehér szakállat.
Ha vén korát megszánná e vadállat.
73
S lábához esve, mond: „Kegyelmes herceg!”
S’attöbbi; – mondja szívből, melegen;
Előtte nincs más, mint a szörnyü percek:
Az égő város, rabló idegen;
Könny felbuzog, kebel gyorsítva perceg
Halomra ölt anyákon, gyermeken!...
Úgy hogy kendőt emel sok gyenge szűlő,
És tapsba tör ki fenn a kakasűlő.
74
Másnap korán hívatja a régisseur:
„Jól van, barátom; tudta szerepét,
De mondja fel csak, kezdje újra, többször –
No lássa, hogy az accentusba vét;
„Ke-gyelmes herceg!” így; halkan először,
Ott hangsulyozza gyel, a közepét.
„Ke-gyelmes érti hát már...? nem »ke-gyelmes.«-
Maga nem kap rollét, ha nem figyelmes.”
75
Nem is kapott szegény, vagy mind olyat,
Minőt idéztem (lásd: nro 70);
Környékezé is már a gondolat,
Hogy színpadon ő hasznavehetetlen;
Azonban hol a díszitő alatt
Segítve, hol csoportos jelenetben,
(Minthogy hé-lelke nincs hová legyen)
Pályáján nem halad, de hát – megyen.
76
Egy reggel – épen a bolondok napja,
Az ő névnapja, april elseje
Volt, hogy fülét a hír oldalba csapja,
Hogy társaság nincs, már csak hült helye,
Már útra is kelt egynehány darabja. –
No, mit tegyen most ő, szegény feje?
Mondják: egy vándor színész verbuál
A hulladékból, – ő bizony beáll.
77
S fut a civishez, melynél a direktor
Megszállva volt; nem is kap kosarat;
De ott áll két szekér rakodva, s hatkor
Indúlni fog: „ha itt nem lesz, marad.”
Igéri Istók, hogy pontban berukkol,
Csak még az ágyért, ládáért szalad;
„Mi-it?... magának ágy, podgyász, barátom?...
Köszönje meg, ha úgy jön, amint látom.”
78
Mit volt csinálni? Hősünk holmiját
„Míg érte nem küld” a gazdára bízza
S hogy el ne vétse a kompániát,
Nyargal megint lélekszakadva vissza;
Direktor úr épen indúlj-t kiált,
Csak még előbb kancsó sörét kiissza:
Aztán az ostor, piff, paff! (a nyele)
„Arany fövennyel ékes” Nyír fele!
79
Oh, szép utazni még most is: robog
A gőzös, mint egy elsütött rakéta;
Lágy pamlagon időt, tért meglopok,
Bécs, Páris, London egy alkalmi séta;
Gunyasztok, füstölök, az oszlopot
Számlálom amin fut villám-staféta;
Van társaság (egyet sem ismerek):
Plaid, táska, bunda, orditó gyerek.
80
De szebb volt akkor, fiatal koromban,
Hej, akkor volt még útazgatni jó!
Az ember messzi sem ment egy huzamban,
És mégis, mennyi com- s emotio!
„Kifogni” mindég, ahány alkalom van,
Szekéren hálni, vagy a „nagy-ivó”
Tölgy-asztalán;... örült az ember szíve:
Mily útazást tőn, – bár csak intensive.
81
Istók az útat élvezé örömmel,
Mint a kalitból menekűlt madár;
A bámulást nem győzte volna szemmel
Midőn kitágult a sík láthatár;
Kocsis mellett, övé a legkülönb hely,
(Mert a szekér csak ernyős, nem batár;)
Nyílt a kilátás – benn, kulissza, ponyva-
Trónjárul mit se’ lát a primadonna.
82
Könnyü podgyásszal útazik, de keble,
Úgy érzi, könnyebb mint málhája is;
Aggódni a jövendőn semmi kedve,
Búsuljon a ló! (lám fogadja is.)
Ott játszik ő, falun!... ott megrekedve
Nincs a talentum, – s ha meg volna is:
Nem adna – hol regény vár rá, kaland –
Száz bizonyosért egy bizonytalant.
83
„Gyihé!...” de Sámson és Acsád homokja
Az ifju vágynak, hajh, szárnyát szegi;
A társaságnak minden férfi-tagja
Tehát gyalog száll, könnyebb így neki;
S vigan – kezökben kard vagy színi kopja –
Mennek Thalia bátor gyermeki,
Kalandra készen, – ez sisak-tarét
Tett, annak a fején lovag-barét.
84
De a kaland – egy Fra Diavolo
Vagy Sobri – úgy látszék, el fog maradni,
Csak a falukban szétcsatangoló
Ezek zsivajját készték felriadni;
Igy ment falun, mezőn át, danoló
Csapatjok, míg öreg delet mutatni
Kezdett az árnyék; így ebéd után,
Melyhez egyéb se’ volt – idő csupán.
85
Volt egy tarisznya, a direktor úré
S azé, kit illet primadonna-kegy:
De másnak a szájába, – hogyha júré
Részt nem vehetsz – bámulni mégse’ megy
A csárda hölgye még haluskát gyúr-é,
Ha réz garasból sincs zsebedben egy?...
A csárda hűsén hát nagyot deleltek,
S újabb erővel ismét útra keltek.
86
Így eljutának a kis tiszaháti
Városba, mely kiván komédiát,
Hol a szinészetnek nemes baráti
Bőven tenyésznek, a csizmadiák;
S emeltek csarnokot, melyben a táti
Nappal csizmát árúl, este DIÁT-
ROM tartatik, mint akkoron nevezték:
Utile a nap, dulcis-ok az esték.
87
Legott, amennyi deszka száradóban
Ács-, asztalosnál fel lőn hajtható,
Elkunyorálták, melyekért, adóban,
Szabadjegyet küld az igazgató;
Mind neki gyűrközik, s másnap valóban,
A színpad áll, függöny felvonható,
Minek titkát, a díszitő teremben,
Kileste Istók-mester Debrecenben.
88
Ő átalában hasznossá tevé
Magát a fúró és festék körűl:
Az a paraszt-ház függöny már övé,
Az „erdőt” is kifoldá emberűl,
A „kortinát” ő varrta együvé
Négy-öt darabból, s most a szív örül
A rája festett három Gráciának,
Kik táncot oly szűz neglizsébe járnak.
89
Nosza, megírni, és kihordani
A színlapot nagy harcban a kutyákkal;
Aztán sietve próbát tartani,
Butort felkölcsönözni napvilággal,
Öntetni mécsest, – majd felgyújtani: –
Jött a közönség, ámuló pofákkal:
De a kifestett pénztárnok panassza
Egyre susog, hogy mégse’ gyűl a kassza.
90
Mert a padokban, kimutatható:
Az ott a „hivatalos engedély”
Egész családdal; ott szállásadó
Gazdáik, a céh, az ingyen-fedél;
Az ott a mécses; ott az alkotó
Léc, deszka, vas-szeg, fúró és kötél;
A többi is majd mind csak requisitum;
Szék, pamlag, asztal, – satt. in infinitum.
91
Nem csoda hát, mire lejárt a hónap,
– Bár a direktor jó „gázsit” szabott: –
Egy szörnyeteg (hívják proportiónak)
Régen benyelte azt a hónapot;
Úgy hogy szerencsés, aki kóstolónak,
Igért forintból krajcárt is kapott;
Díj száz forint: „aránylag” öt telik:
Nem csuda, hogy adós lett mind, fülig.
92
Istók barátunk is; jó huszonöt
Pengő forintját úgy se’ látta, mint én,
Hanem bizony, míg eszméletre jött,
Magát ő is „zálogba ette” szintén;
Azontul közebéd elől szökött,
Csavargni a hegyen, s a lanka mentén,
Ott áfonyával élt, böngészve, szedve
Egy oldalon ő, másfelűl a medve.
93
De még az ábránd, a varázs igézet
Mind’ bírta, bírta, s ő tűrt és remélt;
Csak az bántá, hogy a látott müvészet
Nem isteni (kenyérrel bár nem élt);
S hogy a darabból sose tud egészet,
Csak épen a nyakába varrt személyt,
Mert „a darab” féltett, becses portéka:
Hét zárral őrzi a „bibliothéka”.
94
„Próbát” ugyan tartottak hébe-hóba:
Próbálok erről képet festeni.
Hát, összegyűltek a „nagy” fogadóba,
(Lévén a színház csizmával teli);
Ott kiki várta, míg a péce-szóba
Beléakadhat, és nyitját leli:
Hol már övé az egyhangú szerep.
Mit a sugó hadar, mint szélkerep.
95
Azazhogy várta Istók és nehány
Ujonc barátja; mert a többi „úr”
Ki már kolompos, fő-fő veterán,
Az, bár felejthet, többé nem tanúl;
Ők adomáznak serkancsó s dohány
Mellett, s fecseg mind, szakadatlanúl,
Vagy kergeti egymásnak a pagátját –
Míg a sugó megdöfi a kabátját.
96
Szerephez – ahhoz ő itt sem jutott,
Nem mintha nem lett volna a darabban,
Hanem, mivel négy-öt megalkudott
A legjavára (szépen, vagy haragban);
S a többi jellem mind vesszőt futott,
Nagy virgulákat irt pennájok abban;
Meg- vagy ki-húzták, vagy egymásba toldák:
Papot leányba, és uracsba szolgát,
97
Hogy nem maradt más, mint a leg-kocsánya,
Mit valakinek épen tenni kell:
„Jő” „távozik” „nevet” „kardját kirántja” –
Hozzá csak egy szó, mely kérd vagy felel.
Istóknak ebbül állott tudománya,
Restellte is már, amit ott mivel:
De, mondom, a bűbáj még egyre húzta,
Még színpadon cipőjét el se nyúzta.[5]
98
Máskép, a társaság morálja ellen
Istók panaszra nem talált okot,
Maradt ő, ami volt, szűz tiszta jellem;.
Ittak, ha volt mit (más is úgy szokott):
De külsőkép megvolt a társas illem;
Mert azt, ha Q-né X úrral lakott,
Csupán szükség okozta, semmi más:
Így, összetéve, olcsóbb a menázs.
99
Még akkor is, midőn Klárcsi kisasszony –
Hanem, ki volt ő? lássuk azt elébb.
Nem épen oly rút, hogy visszariasszon,
Kifestve pláne tetszik, ha belép.
Irást ugyan nehéz hogy baggadozzon,
De máskép helyt áll, mint soubrette (cseléd)
(Hiszen folytatja csak;) – még akkor is
Hogy Klárcsi, mondom, (azelőtt Boris)
100
Őtőle vett leckét magános órán,
(Istók előtte mondá szerepét,
Az meg követte, egykissé az orrán
Keresztül ejtve az m-et, s a b-t;
Nagy munka is volt feltörni a jó lány
Elméje már rég nem müvelt gyöpét;)
Őszinte volt vesződség, áldozat:
Istók, a jámbor, nem gondolt roszat.
101
Játék után egy este, vacsora
Helyett, Bolondunk a szín ágasát
Künn támogatta, minthogy még kora
Volt a lefekvés, – andalgott tehát,
Ragadván képzelet hosszú sora
(Kivált hogy meg sem terhelé hasát):
Midőn jól hátba vágja Klárcsi mondur-
Csomagja: „Kísérjen haza, Bolond úr!”
102
Átvette a nagykendős csomagot
Istók szerényen, Klárcsi meg nevetve
Karjára ölté a hű lovagot,
S ballagtak együtt, csöppet sem sietve;
Istók a holdat nézte, csillagot,
S szavalt Irénéből nagy-lelkesedve;
Míg Klárcsi a sóskiflit tördelé,
Mit a zsebébe nappal gyűrt belé.
103
Elérve a kisajtót nagy-sokára;
Hol Klárcsi hajadon-szállása volt,
(Két szárny egymás felett, ki az utcára,
Lévén sajátkép az só-mérni bolt;
Nappal közös, hol öt-hat garas-ára
Sót mér az „asszony” estve ott hajolt
Szép Klárcsi a magános nyúgalomra,
S jól rejté az ablak-nélkűli kamra),
104
„Jőjön be hát” súgá a declamáló
Istóknak a lány, húzván a kezét,
Ki rögtön észrevette, hogy a váló
Perc itt van, már sok is volt a beszéd;
„Késő van, instálom” mondá, találó
Mentségre kunkorítván az eszét;
Azzal köszönt, ment. S hallá, hogy mögötte
Becsapta az ajtót Klárcsi, nem betette.
105
A színpadon, hol rendesen tanyázott,
Lámpákba’ gyertyafarkat kerese;
Rossz garderobból éjjeli matrácot
Terít a földre (ez már nem mese);
Elővevé az ócska zseb-Horácot,
S álomba szenderítő kedvese
Oly szépen mondja: „Nox erat et coelo”
– S hamisan – „fulgebat luna sereno.”[6]
106
Mit álmodék, mit nem?... másnapra kelve
Utcán bevárta director urat,
S határozottan, bár rebegve nyelve,
Kimondá, hogy tovább ő nem marad.
Megérlelé kiábrándult szerelme,
Mit eltökélni nem birt hamarabb;
És, kérem, itt ez nem jellemhiba:
Ő csak bolond volt – de nem ostoba.
107
Oly korba’ volt, midőn az ifju ember
Az első nőszemélyhez, kit talál,
Hajlik zománcos, tiszta érzelemmel,
Előtte az tündérkép, ideál;
Még jó, ha hozzá közelítni sem mer;
Úgy, bár „kegyetlen”, szent fénykörbe’ áll:
Ellenben Istók az olcsó kegyet
Megútálá – mint borban a legyet.
108
Aztán hová megy? kérdé a director.
Harminc mérföldre, most mindjárt, gyalog;
Lesz tán belőle írnok, vagy preceptor –
Kijózanult: többé nem andalog.
„Biz a, barátom” – szólt megszánva ekkor
Igazgató úr – „nem csekély dolog”.
És útra egy fehér huszast adott;
Ő ment – az erdőn tört vándorbotot.
109
Hét napra elvergődött a parányi
Helységbe, hol lefolyt gyermekkora,
Melynek lapályos, erdős ingoványi
Közt megvonúl a kunyhók gyér sora;
Nincs tornya, csak – hol fiai, leányi
Tanúlnak – templom a rossz iskola,
Előtte fábul egy rozzant harangláb,
Melyről becsengi egy mozsár a lankát.
110
Ott most gyülés van, az egy ablaku
Teremben, mert nem t’om miféle csint tett
A mester, a peregrinus Paku,
Ivott bizonnyal, szám nélkűli pintet;
Most a kurátor a kemény nyakú
Presbitereket összehívta mindet,
És „kicsapás” foly a ház szőnyegén –
Künn hallgatódzott a mester, szegény.
111
Különben ez nem újság: évrül-évre
Barangol ő, míg állomás akad,
(Így tőn szert a peregrinusi névre)
S egy állomáson nem tanyáz sokat:
Pár hét az ő leghosszabbik tan-éve,
Aztán a kostákhoz[7] belátogat
És rajtok él, amíg ki nem lökik; –
Hol el nem csapják, onnan megszökik.
112
Künn hallgatá hát, míg foly a vita,
Orrát tekervén a sokféle bűz,
S midőn megérté, hogy nem lévita:[8]
(Konyhán az erdőháti Veszta-tűz)
Egy üszköt a fedélre lódita,
S az ablakon, melynek redőnye fűz-
Galy (hón’alatt egy zsebkendő ingóság)
Nagyot kiált be: „ég a templom, oltsák!”
113
Azzal: vesd el magad! – Rögtön kizúdul
A gyűlés; nézi: hát való a tett;
„Utána! fogjuk el!” ordítja rútul,
De már a szalma lángot is vetett,
Míg azt eloltják, Paku messze lódul. –
Hogy mért beszéltem e történetet?
Azért, hogy Istóknak épen e furcsa
Véletlenből fejlik további sorsa.
114
Mert híre futván: megjött „a diák”,
Egy vélemény lőn a mesterre nézve:
„Nem kell bitang, sehonnai!” kiált
Mindenki, és tódul, hogy lássa, nézze;
„Tegyük meg István jó hazánkfiát!”
Azon vevé magát a jámbor észre,
Hogy ő vasárnap surrogál papot,
S köznap tanítja az a, b: ab-ot.
115
Mellesleg olt fát, burgonyát kapál,
Hízlal malackát, csak könyvet nem olvas;
Bírákkal a közügyben elpipál,
Jegyző helyett is ő levén a tollas;
Ábrándos multja mint törölt lap áll
Mögötte, nem érdekli semmi ollyas;
Búcsúztató verset ha írogat:
Embernek gyászost, disznónak vigat.
116
Majd Debrecenből megjött holmija,
Azaz: nehány könyv és irott füzet:
A többi tárgyat „a világ molya
Megette” – de raktárdíjt nem fizet.
Átlapozá még a phantasia
Első szülöttit, de elébb tüzet
Gerjeszte borzalmas auto da fé-nek,
S egymás után röpült belé az ének.
117
Az első zsenge „Kis Tükör” modorban
Nyolcéves gyermek dadogása volt;
Haladva, Csokonait vette sorban,
„Légy-pókcsatáról” víg eposzt dalolt;
Majd írt „Regét” is, mely az ősi korban
Egy képzelt várrom odvából huholt:
„Kovács műasztalos remekbe szépen
„Rakott” riméből is tűzre tesz épen.
118
Jött majd az óda-kor: „Hová ragadtok
Pieri szűzek?”... s méltó szuszt keres
Elzöngni ottfenn, hol sas-szárnya csattog,
Minő félisten a vén esperes.
Virgiliusból is „scandálva” pattog
Egy hosszu ének, hexameteres, –
Nem-ismert bűnökről itt egy szatíra,
Ott egy Priap-vers, mit csak borhoz íra.
119
Most látszik, a következő darabból,
Hogy már az újabb nyelvben otthonos,
Mert rény a virtus, hullám lett a habból,
S a dal rövid, elől-hátul csinos:
Hanem hiába! oly eszményit abból
Nem tud kinyalni, mint Császár, Kunoss:
Mindig marad – ha a fejére áll is –
Őnála valami vaskos, reális.
120
Még a zsebéből egy kis-rétbe hajtott
Csomót keres ki: címe „K... csihoz”,
Átfutja egyenkint a leszakajtott
Lapot, s bedobja égő társihoz;
Hogy vége lett, mélyen, hosszan sohajtott
Felnézve a menny tűz lámpásihoz:
Előbbi ön-jét, úgymond, eltemette –
Csak még a fejfa hiányzik felette.
121
Igen! megírja – és ez lesz utolsó –
Elzöngi, versben, életíratát;
Azzal bezárul a mult, mint koporsó,
Ábrándozásnak mond jó éjszakát.
De, írva, nem majmolja senki olcsó
Fogásait, vagy a kor divatát,
Csupán a belső ösztönt követi,
S lesz, jó avagy rossz, – de eredeti.
122
Felejti, úgymond, mit annakelőtte
Tudott s tanult: nem publikumnak ír;
Sajátjából – mint pók a maga-szőtte
Fonált – ereszti amit tolla bír;
Tekintély vagy szabály nem lesz előtte,
Csak amit gondol, s az üres papír;
És ily szavakkal rögtön is belékezd –
De már hosszú ez ének: Múzsa, végezd.
- Megjegyzés
- ↑ A 10. versszak után eredetileg ez a strófa következett. A költő a végleges szövegből kihagyta:
De messze csaptunk. A könnyelmü forma
Tetszik, ha lelkem bújában nevet:
Nem is lesz e dal egyenes csatorna,
Mely gyors rohammal céljához siet:
A lassú ér lesz, mely mélán bolyongva
Meglátogat minden kedves helyet,
Fölveszi a lankák s a rónák képét.
Magába zárván egyszerü vidékét.
- ↑ Kollégiumi barna kenyér. A. J. jegyzete.
- ↑ Debrecent is láthadd szép okoskájával, Hol lakik a Pallás, gyászos táborával. Hármas kistükör. A. J. jegyzete.
- ↑ A bujdosók, Vörösmartytól. A. J. jegyzete.
- ↑ Közmondás, hogy aki színpadon egy pár cipőt elnyő, az aztán végkép ott marad. A. J. jegyzete.
- ↑ Éj vala és a hold ragyogott felhőtlen égen. A. J. jegyzete.
- ↑ Falusi rector, azaz tanító és kántor gúnyneve. A. J. jegyzete.
- ↑ Pap, mester, kántor egy személyben. A. J. jegyzete.