Bolhapiac
szerző: Nagy Endre
Márai Sándor könyve - Pantheon
Veszedelmes, ha az író próbálkozik műveinek belterjes kiaknázásával és egységes kötetbe gyüjti azokat a közleményeit, amelyeket az ujság naponta megújuló szükséglete szólított ki belőle. Időszerűségükről, elfelejtett esemény-vázukról lefejtve azok az észrevételek, ötletek nemcsak életteljes színűket, ragyogásukat vesztik el, hanem legtöbbször értelmüket is. Valóban a bolhapiac kimentett limlomainak céljaveszett szomorú zürzavara az ilyen könyv. Intelem a csüggesztő mulandóságról. Kínos lelepleztetése az írónak, akiről kiderül, hogy csak siket visszhangja, tehetetlen teremtvénye az eseményeknek. Iszapos kavargás, amely akkor is megmarad, amikor már a hajó rég a látóhatár mögé tünt.
Nos, Márai Sándor új könyve, a «Bolhapiac», amely nem is nagyon válogatósan markolja egy vaskos kötetbe néhány év ujságcikkeit, meglepő kivétel. Ugy tudom, hogy ezek a cikkek a napilap oldalain becsülettel állották a rájuk bízott föladatot és a szerkesztőség sokhangú együttesében telitüdővel vitték a tenor vezető szólamát. De itt a kötetes gyüjteményben kihullott belőlük a mulandó napiérdek, elenyészett az írásra serkentő alkalmak tarkasága és ami megmaradt benne: az egy kitünő írónak vallomása - nem a világról, amely amúgyis csak az ő alanyi kivetítődése, - hanem önmagáról. Ez is leleplezés, de nem olyan, mint amikor a csenevész test vetkezik ki pompás jelmezéből, hanem mint amikor az ideiglenes lepel hull le az örök szoborról. Véletlen élmények, kiszámíthatatlanul fölbukkanó jelenségek beszámolója ez a könyv, sokszor éppen csak egy kis narancshéj, amelyen megsiklik az ember, egy pillanatra utána néz, aztán hümmögő monológgal továbbhalad az útján. És mégis arra késztet, hogy egy-lélekzettel olvassuk végig, mint ahogy az egységesen, szervesen megépített regényeket szokás. Mert anyagának tarkaságában, ötleteinek folyton majdnem nyugtalanító villódzásában is egységes regény ez a könyv. Éspedig tragikus regény: az író küzdelme végzetével, amely engesztelhetetlenül az élet látszataival szembeállítja őt. A környezet, az alkalom, vagy ahogy ő nevezi: az Élmény folyton éspedig majdnem a vásári panoptikumok mulattató tarkaságával változik, de mindig egy marad a regény hőse: az Attitude. Egyszer beszélgetés közben szemére vetettem Márainak, hogy az egész világot az irodalmon át nézi. Kerekre nyilt bámész szemmel felelte:
- Hát mi máskép nézhetném?
- Nézhetnéd mint biokémikus a vegyületeit, mint geológus a rétegeződéseit, mint közgazdász a jav-termelő lehetőségeit, mint orvos a betegségeit, mint ügyvéd a pörpatvarait.
- De mikor én író vagyok! - mondta ő és vállatvont.
És Márai Sándor - ez a könyve valamennyi előző könyvénél szemléltetőbben tanusítja ezt - valóban másíthatatlanul, végzetszerűen író. Erkölcsével, világnézetével, érték- és mértékrendszerével, sőt - az a gyanum - teljes fizikai berendezésével is egyesegyedül az élményzsákmányolásra van berendezve, mint azok a hosszúszárnyú, keskenytestű ragadozómadarak. Ez készteti arra, hogy mindig fürkészően előre hajoljon és akármi fölé hajol is, mindig a maga lelkének a tükörképét vetíti a tárgyára. Dévajul kieresztett hangja, csinytalanul játékos ötletessége mellett is ezért van mindig tragikus zamat az írásában: mindig fáradhatatlanul, tikkadt kíváncsisággal kérdez és mindig csak önmaga válaszol a kérdésére. A kötet egyik remekművű darabkája. «Vidali módszere» mintha a regényhős nagy-monológja lenne; egy százszorosan siket világhoz méretezi ebben panaszkodó hangját. A kötetet kitevő apró részek műfajukra nézve karcolatok, úgynevezett tárcák és a legtöbbnek a témája majdnem megfoghatatlan, nem lehet beszámolni róla: épencsak megszólaltató alkalom. annyi, mint az a kis villanyerő, amely csak addig szikrázik, amíg a motort begyujtja, aztán tovább alszik akkumulátorjában, - ami azután jön, az már a motor dolga. Oly közel hajlik a témáihoz, hogy a pórusokban is talál akkora rést, amin át az egész világot megláthatja és akkora távolságban tudja elszigetelni magát, hogy a világür is csak egy gyatra kis háztartás kulcslyuka a számára.
Bevallom, magam is észrevettem, hogy bizonyos hatásokra nagyonis gépiesen megismétlődő, majdnem megrögzött formulákkal hat vissza. Ha írói modorról volna szó, mint őszinte barátja arra kérném őt, hogy iparkodjék leszokni róluk, mint némely ideges, nyugtalanító rángatózásról ajánlatos. De Márainál ez nem modor, hanem fizikai törvény, tehát kérlelhetetlen és változhatatlan.
Mint egyszerű olvasónak be kell számolnom arról a benyomásomról is, hogy ez a könyv elejétől végéig lenyűgöző olvasmány. Ha a szinvonalának van is hullámzása - néha bizony a burleszk fintorig is leereszkedik, - de ez is egy igaz írói lélek izgalmas viaskodása önmagával. És éppen ez az, ami a látszólag összefüggéstelen darabkákat egy egységes drámai mozgalom ritmusába állítja.