Boileau IV. satirája
| Boileau IV. satirája szerző: Kis János |
Honnét van, barátom, hogy ki mennél bohóbb,
Csupán magát vélni bölcsnek annál mohóbb,
S hogy a legbutább is okokkal vitatja,
Szomszédját bolondnak melly méltán tarthatja.
A könyvbúvár, a ki száz jeles íróknál
Nem tanúlt egyebet görög s deák szóknál,
Józan észtől ürült fejét nagy fent viszi
S puffasztó gőgében erősen azt hiszi,
Hogy Aristoteles a földön legfőbb kincs,
S az azt nem értőknek egy máknyi eszek sincs.
Viszont a nagy világ majma, ki mást tenni
Nem tud, mint napestig város-szerte menni,
S nyalkán udvarolni sorban a szép nemnek,
A tudatlanságot képzelvén érdemnek,
Minden tudóst gúnyol, s ha könyvekhez nyúlna
Ugy hiszi, sírjában atyja megfordúlna:
Az illy oskolaport, szükség az okosnak
Lerázni, ha kiván tartatni csinosnak.
Az a kinél az arc szentségszínlő lárva,
S a szív minden titkos bűnnek ki van tárva,
A megcsalt köznépnél gyanútól nem félvén
S magát az istent is vakítottnak vélvén
Ajtatosságában minden halandókra
Úgy néz alá büszkén, mint elkárhozókra.
A ki pedig csupán romlott szíve kényét
Követi, mint élte egyetlen törvényét,
Az, minthogy sem lelke nincsen, sem istene,
Mindent, a mit szentnek tartani kellene,
Nem egyébnek képzel, mint olly aggregének,
Melly jó az emberi nem gyengébb felének.
De mellyet nem hihet senki más, csak durva,
Vagy ollyan, a kinek agya ki van furva.
De kiki e részben mit itél, kitennem
Nagyobb munka volna, mint azt számba vennem,
Hány betegnek volt már doctor gyilkolója
S hány derék embernek asszony megszólója.
Hogy hát haszontalan szót ne szaporítsak
S minden ide valót két sorba szorítsak,
Azt mondom, bár sok nagy vak ész nevessen ki,
Hogy tökéletes bölcs nincs itt alatt senki.
A bohóság fészket vert minden elmékben,
Csakhogy különböző kicsin s nagy mértékben.
Mint a melly erdőben sok út van csinálva,
Száz vándor tévedez kalauztól válva,
Egy jobb, más bal felé, s mindenik félre tér,
Mindenik a célhoz keringés után ér:
Úgy a világon is kiki csavarogva
Bolyong hol egy, hol más hibától elfogva;
S a ki magán kivűl mindent bohónak vél,
Az sokszor mindenek közt legbohóbban él.
De a rögzött szokást bár száz könyv gunyolja,
Bohóságát kiki bölcs észnek gondolja,
S néha ha vizsgálva áll is hibáinál,
Azokból meg annyi virtusokat csinál.
Mi hát a tanulság? minden bizonyítja:
Legbölcsebb ki magát bölcsnek nem állítja,
Ki figyelmes szemmel nézvén másban a jót
Ön szivében pedig a gáncsolni valót,
Tulajdon vétkeit gyilkosinak véli,
S mint sanyarú bíró halálra itéli.
De hol van, aki nem kedvezne magának?
A fösvényt, ki a pénzt tartja bálványának,
Bár a sok aranynak, mellynek kész bolondja,
Közepette, csaknem megemészti gondja,
Okos izzadságnak tartja vesződségét,
S csak abban helyheti becsét, idvességét
Ha veszendő kincset gyűjthet egy határra
S maga személyében bizhat olly sáfárra,
Ki mennél magasbra halmozza rakását
Annál kevesebbé tudja használását.
Bizony a fösvénység bolondok kórsága,
Így szól a bohóság más virító ága,
A tékozló fiú, ki teli kezekkel
Szórván el azt, a mit sok verejtékekkel
Szorgalmas elei szereztek számára,
Sebes lépésekkel siet romlására.
Ki mondja meg, vakabb vajjon mellyik lehet?
Az őrültség meszebb egyiknél sem mehet,
Így fog egy harmadik fontosan felelni,
Kit játéknál látunk nyaralni, telelni,
S ki csomóba szedvén minden csalárdságot,
A kártyákból csinál poklot s mennyországot.
Történjék, hogy a sors változó kockája
Dacolva hat helyett vakot ejtsen rája,
Tüstént minden haja szálai borzadnak,
Ádázás tüzétől szemei gyuladnak,
S mint a kinek testét a sátán megszállja,
Istenre, szentekre átkait hajgálja.
Vessük láncra ezen dühödő szörnyeget,
Másképen új Titan vívja majd az eget;
Sőt ereszszük, légyen kényének prédája,
Annál kinzóbb hóhért nem küldhetnénk rája.
Van sok egyéb hiba, melly elrejtvén magát
Bájoló szín alatt eteti maszlagát,
Az illy mérget sok szív méz gyanánt elnyeli:
Így járt Koltár, a ki a költést kedveli!
Illy méregtől magát ritka elme ója
Példa lehet Koltár, Apollo szajkója,
Ki, bár a jó ízlést sérti minden sorban,
S puffadt szavaival alatt mász a porban,
Helicon tetején véli magát lenni,
S csendes szívvel Maro jobbján mer helyt venni.
Egek! melly boszúval szólna le székéről,
Ha ki a hályogot levenné szeméről,
S verse jeges voltát, bankón baktatását
S a józan ész ellen lett meghasonlását
Szemléltetné vele. Mint nem káromlaná
Édes hagymázából ki meggyógyítaná!
Hajdan egy zarándok, a kiben egyébkép
Száz tettinél józan lélek látszott és ép,
Egy dologban igen meg volt tébolyodva,
Mert órákig magán kivül andalodva,
A mennyei lelkek zengedezésében
Gyönyörködött bódult képzelődésében.
Ezt egy híres orvos, ki magát értette,
Vaktában ép észre vissza segitette;
De fáradságáért midőn jutalmat kért:
"Mit (ez lett a válasz) én fizessek? miért?
Azért-e, hogy elméd dühös tudománya,
Más kinján örvendő sátán találmánya,
Véget vetvén édes csalattatásomnak
Megfoszt örömitől a paradicsomnak?"
Részint igaza volt. Mert meg kell vallani,
Sokszor lehet az észt nagy bajnak tartani.
Ő az, melly kényünket, mihelyt a mértéken
Túl menni vágy, tartja zabolázó féken;
Vad keménységének alig van határa,
Mindég szid egy komor mesternek módjára,
S mint sok pap, a nélkül hogy birná szivünket,
Hasztalan feddéssel dorgálja vétkünket.
Ám sok álmadozók tartják azt felőle,
Hogy királyné, s függni kell szivünknek tőle:
Ám képzeljék őtet ollyan istenségnek,
Melly örökösivé tesz minket az égnek,
S higyék, hogy csak ő ád nyugtot a szivekbe,
Mind ezek ékes szók s illenek könyvekbe:
Tisztelet ezeknek; de úgy tapasztalom,
Hogy a bohósággal sokszor jár nyugalom.