Bezerédiné
szerző: Sajó Sándor
Beborult Trencsénnél a kuruc hadaknak,
Császár katonái táncolnak, vigadnak,
Cifra urak, hölgyek fürdenek a fénybe',
Köztük Bezerédi fogoly felesége.
Jaj de fényes börtön, jaj de szép kalitka!
De ilyen gyönyörű rabmadár is ritka!
Fény a mosolygása, aranyos a kedve,
Férfi vággyal nézi, asszony irigykedve.
Pálffy generális vígan lép elébe:
„Egy ilyen kurucért száz labanc cserébe!
Szép asszony, nem vagy rab, röpülhetsz szabadon,
De ha visszaszállnál, nem bánnád, fogadom.
Ki most is kuruc még, bizony mondom, dőre;
Magának, honának mi haszna belőle?
Mondd otthon uradnak: szebb az élet nálunk,
Aztán, no hisz értesz – kettőtöket várunk!”
Kél a vágy, növekszik, a bűnös, az álnok:
Szövöget az asszony fényes, titkos álmot;
Némán jár-kel otthon, borongó a kedve:
Hiszen ha lehetne!… s miért ne lehetne?
Kuruc Bezerédi híres brigadéros,
A karja, a szíve egyképpen acélos;
Acélkar: labancok pokolra küldője,
Földi mennyországnak általölelője.
Súgó-búgó gerle a titkát kitárja,
Mennybéli édesség a beszéde árja,
Csalfa igézettel kárhozatba szédít,
Úgy hálózza lassan kuruc Bezerédit.
Bezerédi Imre szótlan is, halvány is…
„Várja a levelet Pálffy generális.”
S a magyar szabadság? „Ej, az már elveszett!”
Árulás! „Úr leszel!” Nem leszek, nem leszek!
Csillanó asszonykönny: szemrehányó bánat;
Keserű panaszszó hangosan kiárad:
„Labancok húsával eteted a kardod,
Magad javánál a – másét többre tartod.
A haza, becsület? – hát az én szerelmem?
Kincset raknak elém, s én föl ne emeljem?
Ott van a becsület, ott megbecsülnének!
Mért is hívnak engem Bezerédinének!”
Bezerédi Imre szótlan is, halvány is:
Várja a levelet Pálffy generális…
Mély sóhajtól lebben a levél papírja:
Írja-e? Nem írja!… Hajh, mégis megírja…
Őrtüzek kigyúlnak. Szó hallik, suttogó;
Szeptemberi égbolt csillagos, ragyogó;
Paripák dobognak, kürt harsan, riadó:
Bezerédi Imre áruló, áruló!
Szeptemberi égbolt, gyászos a felhője,
Gyászosabb a rabnak búcsút venni tőle;
Mire majd a csillag harmadszor ragyogna,
A legszebb kurucfej legördül a porba.
Bezerédi Imre halálos börtönbe';
Hervadó rózsája siratja megtörve;
Két szeme jéggyöngyét záporként hullatja,
Most ötlik szívébe bűne, gyalázatja.
Hosszú haja éjét megy aztán s kibontja,
Kegyelemért úgy esd térdére omolva;
Nem csalfa szerelem csillan már szemében:
Vergődő búbánat, könnyhullató szégyen.
Rákóczi az asszonyt szánakozva nézi,
De elfordul aztán s erős lesz, úgy érzi;
Bűnbánó zokogás a szívébe rezdül,
Bús keserűségén mégse hat keresztül.
„Kuruc Bezerédit – ő tudja – szerettem;
A dicsőség útján – én azon vezettem:
Harcolni hazáért, halni szabadságért!…
– Ki más útra tévedt, feleljen magáért!
Álljon az ítélet, s kiket illet, lássák:
A haza kárára nincsen itt barátság;
Semhogy szent ügyünket – inkább őt sirassák,
Egy éljen örökké: a magyar szabadság!”
Kegyetlen, fájó szó – óh de oly fenséges!
Szegény bűnös asszony tudj' isten, mit érez…
Kitámolyog törten, föltekint az égre,
Vigaszt az sem adhat gyászos keservére.
Nehéz bú minden perc, mégis elszáll gyorsan;
Hajnalba' dob perdül, síró kürtszó harsan;
Döbbenettel értik halálos beszédit:
Viszik már veszteni labanc Bezerédit!
Áruló kurucfej szomorún lehajlik,
Az asszony szívébe ölő kín nyilallik,
őrületes búban megdermed, elájul,
S már csak félig hallja, mintha másvilágrul:
Megveri az Isten nem egyszer, de százszor,
Aki hűtlen szívvel idegenbe pártol;
Ki hazáját bántja, eléri az átok,
De ki él-hal érte, mindörökké áldott!