Bevezető (Karinthy Frigyes)

Bevezető
szerző: Karinthy Frigyes
Nyugat 1926. 21. szám

Babits Mihály szerzői estjén

       Szavakat fogtok kapni nagyérdemű közönség, - csak szót, semmi mást.


A szó jelenik meg itt előttetek ma este, - zavartan és bizonytalanul néz körül, riadtan még, ahogy börtönéből, a könyvből és papírból kilép, hogy élő szóvá váljon, eleven beszéddé. Szerényen kér szót a szó, jól tudja, hol van, - szerényen kopogtat s nem bízván magában, frakkmaskarába öltöztetett egy eleven embert, hogy az kérjen nevében bebocsáttatást. Jól tudja a kort is, amelyben megszületett, - ez a kor nem az ő kora. Egy új Bábel omlott össze recsegve és a zűrzavarban fejét vesztett világ kézzel és lábbal hadonászva maga körül, Isten képére bálványt csinált magának, - a Mozgást tette meg istenévé és hamis prófétái révén, elnevezte Tettnek és Cselekvésnek. Az Isten szavát hirdető harang elhallgatott, - vetítőgép berreg az éjszakában s hangtalanul siklik a filmkígyó, körültekerődzve a földgolyón, - száguldó, néma, szótlan képpel kábítva a csőcseléket, amitől becsukódik a fül és tátva marad a száj. A mozgókép fölöslegessé teszi a szót, - történéssel fejez ki mindent, a gondolatból kifacsarja a képet, a többit szemétre vágja. Az álmot, amit a szó keltett egykor, esszenciává párolja, mindenki számára egyenlő adagban. A gyémántot érő szó aranyfoglalata, valamikor láncon tartott kincs, a nemes pergament, ízekre tépve, újságrongy formájában borítja be a világot, a sűrű szó illusztrációvá lapult szét rajta: - figyeljétek, szertefújt újság lepedőin a világnak, egyre több a kép s egyre kevesebb a betű. Miért is volna másképp? A bokszmérkőzés legizgalmasabb pillanatát, a jazz királynő meztelen testét, a torreádor legújabb kalapját, az összeütköző vasút roncsait maradék nélkül fejezi ki a pillanatfelvétel. Így kellett lennie, mert a betű elvesztette a harcot abban a pillanatban, amikor odáig aljasodott, hogy ábrázolja csak a mozgó világot, ahelyett, hogy ítéletet mondana felette. Elvesztette és bukása után a világ visszatért a közlés legprimitívebb formájához, a képhez, - az írásból újra képírás lett, zagyva hieroglif, aminek megvan az az előnye, hogy nincs rögzítve nyelvhez, könnyen ért belőle a XX. század barbár gyermeke.

Jól tudja ezt a Szó és mégse esik kétségbe, - csöndesen mosolyog magában. Mosolyog, mert őt nem a kor szülte, nem egyre változó képe a világnak. Mosolyog, mert ő emlékezik. Emlékezik, mert megvolt már akkor is, mikor ködnek és káosznak szürke gomolyából kép még ki nem alakult, - fény és szín ott szunnyad a kietlen sötétben, - ő megvolt már, hatalmasabban, mint most, mert Hang volt ő, irtóztató Legyen!-kiáltás az Úr szájában, melytől megrázkódott a káosz és lőn forma és forgás. Akkor Igének mondatott, ki kezdetben volt és lészen a végzetben.

Hangból származott ő és mikor formát és mozgást teremtve megpihent, a testté vált Ige, mint meg vagyon írva, óriási kürt formájában magas hegycsúcsra helyeztetett. És voltak korok, mikor zengő dicsőség volt megszólaltatni - és voltak korok, mikor vértanúság volt megszólaltatni - de tövisből, vagy babérból volt a koszorú, a szó elhivatott kürtöse mindig ott állt a helyén s ott fog állni akkor is, ha Sodoma utolsó asszonya sóbálvánnyá meredve néz vissza ama hegyre. Az egyik elejti, átadja a másiknak - szólni fog a Szó kürtje, túl gépek kattogásán, filmek berregésén, futóbajnokok lihegésén, a jazzban-en is túl! Nem fél a szó, mert amíg száj és fül lesz a világon, lesz mindig egy, aki kimondja és egy, aki meghallja őt.


Hölgyeim és uraim, az az ember, akinek nevében ma este összejöttünk, nem hajtott végre nagy tetteket - hadsereget nem vezetett át az Alpokon, autóversenyen nem jött be elsőnek, Dempseyt ki nem ütötte a roundból kétszázezer főnyi közönség előtt. Újságíróból nem lett se piros inges anarchista, se fekete inges cézár. Kalandos életet nem élt, nem járt az északi sarkon, repülőgépről nem nézte Newyork felhőkarcolóit, még Hollywoodban sem volt. Kis szobában ült asztala előtt és szavakat rakott össze - közel emelte szeméhez, megint szétszedte. És csiszolt és faragott, mint ama Hefaisztosz, akiről tudjuk:

Ott készítettem kezem sok csodáját.
Gyöngyvirág-függőt s csattot, görbe láncra,
míg nagy halak suhantak el köröttem
s zugott az örök óceán fölöttem.

Mert a kis szoba négy fala, az örök óceán volt, Aladdin csodakastélya, ezer könyv megannyi ablakával! Bármelyiket nyitotta fel, messzebb látott azon, mint a világ legnagyobb refraktorán. Nem kellett hát kilépni a bűvös szobából - s a körülötte suhogó, örökké mozgó, tátogó, helyüket nem lelő halak suhoghattak és tátoghattak körötte százféle irányban. És kis aranyhalacskák és csattogó fogú cápák tátogtak és meresztgették halszemüket. Nem lehet, nem lehet egyhelyben állni, tátogtak a halak - a kor mást követel! Zenét! Zenét! A halak indulóját! Mozgást, cselekvést, tetteket! A jövő zenéjét! Nem elég az üres szó! Legyen a szó is fegyver, tett, pörölycsapás, legyen gép, legyen gőzmozdony! Legyen létra, legyen halpénz, legyen csók! Legyen kalapács! Legyen fúró! Mozogni, mozogni halak, elég volt a tespedésből!

De a költő mosolygott. Jól tudta ő, hogy ez aquariumi sürgés-forgás még nem cselekvés, s a cselekvés még nem tett, - hogy a tenger felszínét meg se borzolja mindez. Jól tudta ő, hogy aki a tenger medrét kifaragta egykor, hasonlatos módon alkotott, mint ő, ki szavakat farag. Jól tudta, hogy előbb volt az ige, - hogy az ige hitvány kis kapálódzás kedvéért fel nem adja magát, mint a forrongó káosz, mely az ő hangjától vált buzgó hangyabollyá - hogy a szó, bármi történjék, jelszóvá nem süllyedhet soha, s ha meg nem hallgattatik, inkább játszik magában, rímet játszik és ütemet, - virágot hajt s békén várja, míg gyümölccsé érik, - mert ott volt ő a kezdetben s ott lesz ő végzetben is.


Hölgyeim és uraim, kik nem csak hallgatók, nézők is vagytok, kiknek számára nemcsak kürt és hárfa, színpad is ez a dobogó - látványnak is nézhetitek, ahogy ma este a színpadon a költőt fogjuk ünnepelni néhányan. Ama hegy helyett, melyről a Grál legenda szól, képzeljetek kis dombot, a dombon egyszerű kápolnában, régi ritka hangszer, a magyar nyelv. Mikor nem volt senki az oltár előtt, a költő bement és megszólaltatta. S akiknek fülük még nyitva volt, felneszeltek és összenéztek - s akik ismerték a hangszert, ennyit mondtak csak elragadtatva: "Micsoda művész!" S akik ismerték a művészt, ennyit mondtak ámulva: "Micsoda hangszer!"

A költőt ünnepeljük, akit Magyarországon így hívnak: Babits Mihály. Büszkén, hogy méltóan ünnepelhetjük azon a hangszeren, aminek ő a mestere, - büszkén, nem csak őrá, de magunkra is, hogy ünnepelni tudunk még, hogy szól még a magyar nyelv kürtje, - büszkén és önérzettel, mint amilyennel a legszerényebb magyar költő végezte be legszárnyalóbb ódáját:

Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő,

e szavakkal, melyeknek értelmét e pillanatban éreztem és fogtam fel először, mikor le kell mennem e dobogóról, hogy átadjam az ünnepeltnek, s magasztaló szót keresve magamban, megdöbbenve eszmélek rá, hogy lelkem mélyéből ugyanaz a dadogó kiáltás igyekszik kifelé, amit Correggio bökött ki félig öntudatlanul Rafael műve előtt, - a legnagyobb elismerés, mert a legőszintébb vallomás, - hadd ismételjem hát meg irigyen és elragadtatva:

"anche io sono pittore!" - hölgyeim és uraim, bár csak szavakból épült - higgyék el nekem, hogy ez remekmű, - hiszen én is költő vagyok!