Beteg az én szívem tája
szerző: Krúdy Gyula
Akkoriban a Hársfában lakott Dobokai, vidéki földesuraság, aki a Lengvári-féle színtársulatot mindenfelé követte az országban, ahol az darab időre felütötte sátorfáját. Így került a Hársfához címzett vendégfogadóba, X.-be Dobokai. A faszínház az udvar közepén állott. A női öltözők ellátva a megfelelő lyukacskákkal, amely lyukacskákon át a paradicsomot vélte látni a helybeli ifjúság. Dobokai páholyt bérelt a színházban, de jókedvében néha maga is beállott a diákok közé, akik a barna deszkafalak mellett ólálkodtak.
- A második felvonásban új harisnyát kell húzni Valériának - szállongott a hír a beteges illatú hársfák alatt, mert persze, május volt, és a hársfák kivirágoztak.
Dobokai tudta a programot, és nagyon-nagyon féltékeny volt Valériára. Ezt a harisnyaváltási jelenetet mindig a lyukacskák mellett töltötte, hogy agarászostorával tartsa távol a szemérmetlen diákokat. Persze, néha a bokrok közül, a fák lombjai alól mindenféle tárgyak repültek a féltékeny Dobokai fejéhez. De ugyan mily viszontagságokkal nem küzdene meg az a fiatal földbirtokos, aki arra vállalkozott, hogy a Lengvári-féle színtársulatot tűzön és vízen át követendi!
És az előadás után megint csak megszólalt a muzsikaszó (mintha ebből állana az egész élet), de most már a kuglizóban, ahol fehérbe terítették a napközi vörös asztalokat, pofaszakállas főpincér jelentkezett frakkban, a borfiút Siminek hívták, és grimaszokat vágott a színésznők háta megett, mert látta őket vetkőzni az előadás előtt. Az étlapon mindenféle francia nyelvű ételek szerepeltek, de leginkább csak marhagulyás vagy pörköltféle volt kapható a konyhán. Az öregebb színtársulati tagok éppen ezért ételízesítő szereket hordtak a mellényzsebükben - így, valódi szegedi paprikát, valamint kisebb zöldpaprikákat is, amelyeket reggelenkint a piacon nagy szakértelemmel válogattak össze. Dobokai, a fiatal tiszaháti földbirtokos tehát sokat tanult arra nézve, hogyan lehet az olcsóbb ételeket is ízletessé tenni. Különösen Samarjai Vince, Valéria kisasszony bácsikája volt ebben mestere, aki üvegecskében, szárnyas, zöld kabátjában még mustárt is hozott magával, miközben helyét a kuglizóban elfoglalta.
- Mi nem járhatunk drága fürdőhelyekre - mondta ugyancsak eme bizonyos Samarjai -, ugyanezért a fürdőhelyek vizeit üvegekből isszuk, nagyon ajánlható a szolyvai víz a vinkó társaságában. Habár a nyáron ellátogatunk Parádra, ha az igazgatónak kedvez a kártya¬szerencse.
Samarjai Vince, aki többnyire drámai apákat játszott, itt, a Hársfa kuglizójában is meglehetős szakértelemmel kevergette borát a savanyú vízzel. Néha már olyan szaga volt leheletének, mint egy ócska fafürdőkádnak. De pipáját sohasem vesztette el, kedélyét sem. Valériát sem, akit titkon mindig óvott a rossz társaságtól. Így, Dobokaitól is.
A Hársfában kucséber is meg szokott fordulni, többnyire Dobokai nyerte el esténként kosarát, amelyet Valériának ajánlott fel, aki azonban nagylelkűen mindig visszaajándékozta a kétségbeesést színlelő kucsébernek kosarát, miután abból néhány újabb skatulyát kiválasztott magának. Valéria nagybátyjának, Samarjai Vincének, sehogy sem tetszett ez a dolog.
- Majd én leszek a kucséber, mondta egy napon, és a kucsébertől kölcsönkérte annak tiroli vadászkalapját, zöld nadrágját és bársonykabátját. Bajuszt ragasztott, és sorba kacsázta a kuglizó asztalait, hogy még a színészek sem ismerték fel. Csak akkor derült ki valójában a csere, amikor a bokrok közül előjött egy alsóruhás ember, és azt kérdezte, hogy meddig kell még várakoznia ruhájára és kosarára. A színészek megütlegelték a valódi kucsébert, aki ilyenformán elrontotta a jó tréfát. Csak Dobokai nevetett:
- Én mindjárt felismertem a tekintetes urat a hiányzó körméről, amelyet Debrecenben vertek le a kezéről a piros disznó miatt.
- Ördögadta! - felelt Samarjai Vince, és szemrehányólag nézett a körömtelen ujjára, amely íme még évek elmúltával is galibát csinál. És mérgében most már még jobban vigyázott Valériára. Kimódolta, hogy a második felvonás előtt ne kellessen neki harisnyát váltani. Előre felhúzta a második harisnyát is Valéria lábára.
És ez az ördögi furfang okozta, hogy Dobokai tiszaháti földbirtokosnak többé nem ízlett a marhagulyás, de még a savanyútüdő sem, ha a pofaszakállas főpincér személyesen szolgálta is asztalára. A kuglizóban a színészek és a színészek hozzátartozói egymást múlták felül a marhagulyás dicséretében, amelyet a szakácsnő derekára tett kézzel hallgatott. Valóban, jól sikerült ma este a paprikás lé. Megfelelő mennyiségben volt benne krumpli és csipetke, a hús pedig valódi bélszínből volt.
- Tudom, hogy megemlegetik még a Hársfa kosztját - mondta a szakácsné, befordulva konyhájára. Mert a színészek már búcsúzóban voltak X-ből, hogy Y-ba menjenek, amelyet Samarjai Vince teli torokkal ajánlott, mert véleménye szerint az ottani Színház vendéglőben sütik a legjobb rostélyost Magyarországon.
- Elég volt már a gulyásból - kiáltozott Samarjai, és kihívóan nézegetett Dobokaira, hogy ennek meg kellett érteni a magáét. Valéria, szegényke csak mosolygott, mintha egy kucséber¬skatulyától tanulta volna.
Ám Dobokai felfedezte, hogy a savanyúvizes üveg dugasza már rohadt, többször használták. A nyakánál fogva elkapta Simit, a borfiút, és annak zsebében valóban több elrejtett dugót fedezett fel.
- Ez is vám? - kiáltozott Samarjai Vince magából kikelve. - Még sehol sem történt velem, hogy a vizet hamisították volna.
Dobokai az asztal alá löttyentette borát. Valéria, akinek félcipős lábát éppen sokatmondólag nyomogatta az asztal alatt Samarjai Vince - hátravonta lábát, és tudatlan mosollyal nézett Dobokai arcába.
A valódi kucséber is unalmas és ostoba fickónak bizonyult. Mindig csak a régi cselfogásokat használta, és olyan gúnyos mosollyal haladt el Dobokai mellett, mint egy olyan pénztelen fráter mellett, akivel amúgy sem érdemes játszani.
- Igen, beteg az én szívem tája - mormogta Dobokai, egykori vidéki földesúr, amikor a cigánybanda éppen ezt a nótát muzsikálta, mint valami halotti marsot az egykori jól fizető vendég temetésén. Mert a cigánynak mindig volt szíve.
Valéria megriszálta derekát, mint az már ilyenkor a színpadon szokás, és a kuglizóbeli színészek felé fordulva, búskomoly alt hangján dúdolta (mert éppen alt énekesnő volt, mintha voltaképpen férfinadrágban járt volna):
- Nincsen annak patikája.
Dobokai már meg se nézte a Hársfa vörös bajszú portásától kölcsönkért menetrendet, amely kézről kézre járt a színtársulat tagjai között, amikor az Y-beli utazást tárgyalták. Az egykori földesuraság elvonult arra a helyre, a színház háta mögé, a női öltöző magasan fekvő kis ablakai alá, ahová ama bizonyos lyukacskákat fúrta a helybeli ifjúság. Dobokai ez egykori boldog helyen pisztolyt vett elő zsebéből, és belelőtt beteg szívébe.
A színtársulat másnap valóban Y-ba utazott, mert az igazgatónak sikerült megszerezni a szükséges költségeket. A kölcsönző egy környékbeli fiatal földbirtokos volt, akit Samarjai Vince drámai apa vett elő az ismeretlenségből.