Beteg-ágyon
szerző: Gyulai Pál
I.
Ha, mint ellebbentett fátyol
Az életnek nagy titkáról,
Reszketőn és haloványon,
Rám borúl az örök álom:
Ne tegyetek koporsóba,
A mezőre vigyetek!
Kísérjen a kelő hajnal
S könnyü bárány-fellegek;
Hulló viráglevelekkel
Szálló illat takarjon el;
Elhunyó nap búcsúcsókján,
Csillagos ég boruljon rám;
S mint holdsugár, mely a hársfák
Nyíló lombjain pihen;
A csalogány lágy dalánál
Álmodozzam szeliden!
II.
Még se, még se,
Le a földbe!
Ott az elzárt völgy ölében
Ássatok sírt majdan nékem,
Hogy ne tudjon a világ,
Hogy ne halljak semmi hangot,
Melyet bú, öröm sohajtott
Nyugtasson a síri ágy!
Csak a hű, a szeretett lyány
Látogasson, jöjjön hozzám,
Csak szelid szemének könnye
Hasson fennről síromba le;
Majd fölérez, majd megmozdúl
Szívem hamvadó pora,
Majd kinő, majd felvirágzik
Síromon az ibolya
S fog beszélni álmaimról,
Szerelmemről, bánatomról,
Mint ha ajkam dalt susog.
A lyány sir, szíve dobog,
Sohajtás kel ajakán,
De megenyhül s otthonában
Gyakran elméláz magában
És hiven gondol reám.
III.
Mit beszélek, mit beszélek?
Zúgó erdők, magas bércek,
Édes szülőföldem!
Hadd nyugodjam erdők árnyán,
Hadd nyugodjam magas bércen!
Hol sas ébred, napsugár kel,
Felhő jár és villám gyúl fel;
Hol bokor, lehajló erdő,
Mintegy zöld Isis-fátyolt sző,
Mely alatt titkok pihennek,
Oltárán a természetnek;
Hol az ég is felindúlva
Olykor a földig borút,
S bűnös ember gőgös hangját
Mennydörgés kiáltja túl
S míg a völgyeken sohajt a gyáva bú,
Fenn a szabadság levegője fú.
Ott fekügyem én,
A bérc tetején,
Örökzöld fenyülombok alatt,
Ott zugja, dörögje a vihar haragomat
A haza romja felett siró dalomat!