Bessenyei Györgynek (Bölcsen okoskodol...)
szerző: Ányos Pál
Bölcsen okoskodol küldött leveledbe,
Hol a nagy természet ötlődik szivedbe,
Midőn a tanittást forgatod eszedbe, -
Mellyet velem vettél még gyermekségedbe’.
Kijöttünk semmiség setét barlangjából,
Agyaggal ruházott az ég hatalmából, -
Prometheus adott részt lopott lángjából,
S igy emberek lettünk nem voltak számából.
Mihelyt e nagy világ fiaivá lettünk,
Dajkánktól az álmas bölcsőbe tetettünk,
Már szabadságunkba akkor csorbát vettünk,
Midőn kényünk szerént nem pityereghettünk.
Jutván életünknek alkalmas korára,
Nyelvünket intéztük szüléink módgyára;
Nem is ügyelhettünk más nemzet szavára,
Mindegyiknek annya tett szót ajakára.
Mint midőn a kertész sétálgot kertében,
Körtvélyt olt az almafának vesszejében,
Nem tud ellent állni a fa törvénnyében,
Csak idegen szültét csudállya tövében.
Hát hol kifejtőzött lelkünk bilincséből,
S már eszet is loptunk szivünk érzéséből,
Még gondolkodni is atyánk tetszéséből
Tanultunk, s itélni mesterünk eszéből!
Ez üldözi egész emberi nemünket,
Ez szabadságától fosztya meg szivünket;
S ha meg nem rostáljuk azután eszünket,
Elől itéletek láncolják éltünket!
Irigylem sorstokat Szatarcha népei,
Kiknél idegenek Tágus fövénnyei;
Hevernek nálotok Arimásp kinesei,
Kik után sohajtnak világ gyermekei.
Vallyon mért nem kedves az arany ezeknél?
Mivel tiszteletben nem volt őseiknél;
Most is megmaradnak régi törvényeknél.
Im, tanittás mennyit tesz a gyermekeknél!
Nem sir Essedonban az attya fiáért,
Nem szagattya haját asszony házossáért,
Nem haldoklik Acis eskütt Klorissáért,
Virágzó éltének elalutt lángjáért.
Erre oktattattak annyok emlőjénél,
Kemény bástya épült mindegyik szivénél,
Hogy megholt rokonik fagyos teteminél,
Olly vigan álljanak, mint tánc elejénél.─
Barátom, ne kivánd, tovább gondolkozzam,
Vagy e gyengeségnek okait nyomozzam,
Inkább Istenemnek, engedd, hogy áldozzam,
S az örök végzések rendén csudálkozzam!