Berzsenyi Dániel versei
szerző: Kölcsey Ferenc
A poeta és versificator úgy különböznek egymástól, mint Archimedes és asz ács: amaz, ki a machinát kigondolta, ez, ki azt útmutatás szerént kifaragta. A poeta vagy cselekedetet vagy érzést zeng, s ez által vagy oly érzelmeket fejt ki sziveinkből, melyeken ő maga felül emelte magát, hogy magasabb nézőpontjából annál bizonyosabban munkálódhassék, mint Homér és Goethe; vagy oly érzetekre ragad el, melyek önkeblében zajognak, mint Euripides és Schiller. Így vagy amúgy, soha sem mond egyebet, mint a mi az emberben és ember körűl van, de nála a közönséges tárgy bizonyos idealitást nyer, miként Fügernek[1] ecsete alatt a mindennapi ember portraitja, azaz, hogy ő mindent bizonyos varázslat által megszebbít, s íme a titok, íme a kánon, melyet még Aristoteles felállított: εἰς τὀ ϰϱείττον! [2]
Ha ezen principiummal gyújtjuk meg a kritika fáklyáját, s akarjuk a magyar költés történeteit felvilágosítani: úgy találjuk, hogy nekünk versificátoraink ugyan nagy számban, de poétáink felette kicsinyben voltak és vagynak. Mind azon író és nem író nemzetek közt, kik Európában a Névától fogva a Tájóig lakoznak, nincsen talán egy is, melynél a költésnek való szelleme oly későn gerjedt volna fel, mint a magyaroknál, s melynél az felgerjedése után is annyira nem otthoninak, annyira idegennek, látszanék. Az Emlékezzünk régiekről írójától fogva Tinódiig, s ettől Gyöngyösi Istvánig, nincs egyetlenegy verselő is, ki aesthetíkai tekintetben figyelmet érdemelne, csak Zrínyi Mjklós; s íme ez az egyetlenegy is az itáliai poesis tüzénél gyújtá meg lámpását, mert a Sirenának[3] minden fordúlataiban, sőt szinte minden soraiban nem leljük-e a Megszabadúlt Jeruzsálemnek nyomait!
Balassának (mert az akkori verselők közt több nem is érdemel figyelmet) számos művei közt csak azon egynek lehet poetai érdemet tulajdonítani, melyet in laudem confiniorum[4] írt (Vitézek, mi lehet stb.). Kedvezőbben Gyöngyösi Istvánról sem ítélhetünk, kit a mi atyáink egy egész századon keresztűl
— nimium patienter —[5] |
bámúlni meg nem szűntek. Mert ha sok ezer verssoraiban némely poetai kitételek is találkoznak, például:
Mint ködben merűlt hold éjjeli homályban, |
azzal nem bizonyíthatunk egyebet, hanem hogy ő azon megjegyzés alá tartozik, melyet a kritikai vas pálczának egyik legigazságosb hordozója így teszen ki:
Sic mihi, qui multum cessat, fit Chaerilus ille, |
S mind ez az, a mit a magyar poesisnek akkori epochájáról aesthetikai tekintetben mondhatunk.
Zrínyi a mint felülmúlta Gyöngyösit mint poeta, úgy maradt viszont ennek alatta mint verselő, s ez az oka, hogy elfeledtetvén, nem ébreszthette fel más magyarban azt a szellemet, melyet ő olasz példányaitól kölcsönzött. Azok, kik a később korban a franczia költőktől igyekeztek lángot kapni (Bessenyei, Barcsai stb.), saját példájukkal bizonyíták meg azon régi tapasztalást: a hol valami nincs, onnan azt a valamit venni nem is lehet; s e szerint a mi halhatatlan Rádaynknak jutott az a sors, hogy idegen kalauzokat találván, útmutatások szerint a mind addig egyetlen magyar poétát (Zrinyit) megismerhesse, s a nemzetnek néhány, individuumaiban lángot gerjeszthessen, s nekik a módot, mint kelljen azon lángot táplálni, megtaníthassa; s a magyar költés, ha a régibb Zrinyitől elvonjuk elménket, csak itt kezdődik. S ezen kezdet az, melynek kevés számú resultátumai közé, némely mások mellett, a mi három kedvelteink: Dayka, Himfy és Berzsenyi tartoznak.
Berzsenyi a maga poetai charakterét a következő négy sorban nyomta ki:
Emmi! nékem sem fedi szívemet jég. |
S ez az, a mi őtet, mind az általa annyira tiszteltetett Horácztól, mind a nemzet másik ódaköltőjétől, Virágtól, megválasztja. Ő soha sem a tárgytól vészen lelkesedést, hanem önmagától, önmagából ömlik ki minden szó, minden gondolat. Az ő legjobb darabjai közt nincsen egy is, mely reflexiónak következése volna, minden csupa érzés, minden csupa phantasia, ifjúi erő, ifjúi lángolás, mi őtet a nyúgodtabb római lelkű Virágtól, s a hévvel epedő olasz Daykától megkülönbözteti; de meg Himfytől is, mert ennek lángja szilaj, csapongó, elboritó, s phantasiája óriási s elkapó: Berzsenyi ellenben legsebesb lángjai közt is szelíd, az ő fiatal, vídám lelke a görögök felé röpdes vissza, phantasiája ideális képekkel foglalatoskodik, annál fogva stylusa virágos, kifejezései exaltáltak, példáúl az ilyenekben:
Álmaim tündér ligetit te hímzed |
Ismét:
A szökő Hórák mosolyogva lengnek |
Ismét:
Égi csendesség fedező homálya |
Ismét:
Hímezze bár utam thessali virúlmány, |
Azon művek, melyek szerint Berzsenyinek poetai charaktere rajzoltatott, a Matthisson és Horác egyesűlt stúdiumának szerencsés resultátumaik. Kit nem ragad el az a kellem és fenség, az a báj és erő, mi a Melisszához íratott ódában, (I. k. 12. l.) Közelítő télben (14. l.) Nagy Pálhoz, (II. k. 62. l.), Magyarokhoz (84. l.) s Prónayhoz (97. l.) szólóban, s hogy minden más elhallgattassék, az Életphilosophiában (III. k. 164. l.) uralkodik? Az a költő, ki ily ódákat zengett, kevélysége lehet a nemzetnek,
S nem lesz idő, mely őt elhalni hagyja. |
Gyakorlanunk kell, így tanít Goethe, fejünket, szemünket és kezünket. Ez a tanítás festőnek, orátornak s poétának egyformán s elmúlhatatlanúl szükséges. Idők kívántatnak, míg a művész a maga mesterségének sanctuáriumába léphet, annak titkaival megismerkedhetik, s nem csak a nem szépet, és nem jót elkerülheti, de a nem helyén álló szépet és jót is kiismerni s feláldozni megtanulja; s megtanulja, hogy az önszeretet saját hibáink iránt nem vakságot s kedvezést, de szemességet s kérlelhetetlenséget parancsol. Az is igaz, hogy a regula még inkább tartozik a geniere, mint más akárkire: mivel a jó és rossz igen gyakran ugyanazon forrásból erednek. A könnyűség hamar szül gondatlanságot, a nagy erő durvaságot, a fenség dagályt. Innen van, hogy a poetai kitételekben gazdag Berzsenyi gyakran dagályos, feleslegvaló s értelemtől üres expressiókra téved el. Az oly mondásokat, mint dithyrambok lángköre, a ragyogó dagályt tarka pórázon nyögni, tündérambróziát hinteni, hamvvedrek mohait biborral festeni, pólya örömébe mártani, gőztorlatok alpesi, gigászi örök vár' chaósa, ének nektáros érzése, libáni Tempe, alak sonett, s más számtalanokat, oly kinövésekhez lehet hasonlítani, miket az élőfán a nedv bősége okoz, de a gondos kertész kímélés nélkül lehányni szokott. Ha eszünkbe jut, mit mondott Becker Matthisonnak ama helyéről: Süsse Liebe deine Rosenauen stb.; ha eszünkbe jut Cicerónak mondása: semmi sincs oly nevetséges, mint az értelem s tanuság nélkül való beszéd: nem fogjuk rossz néven venni Rec.-nek azon kinyilatkoztatását, hogy a felebb kitétetett s azokhoz hasonló hibákat publicum elébe nem kellett volna, kivált egy második kiadásban nem kellett volna bocsátani. S ezen kinyilatkoztatás alá tartoznak a helyenként becsúszott provincialismusok is: méhe, pircholagos, csatináz, döngécsel, stb, Érteni kell a poétának, hogy vagynak szavak és szólások, melyekkel, kivált a poesis fentebb nemeiben élnie nem lehet A németek jól tudják, mint kelljen a dialektusokat s provincialismusokat a nyelvbővítésre használni. De ki jusson ezért közűlök azon gondolatra, hogy ódáit a Voss idylljeiből vagy az alemanni versekből tanult szavakkal tömje meg? A maga iránt kérlelhetetlen művész és kedvező kritikus, a magának kedvező művész és kérlelhetetlen kritikus elválhatatlan társai egymásnak. Ha Berzsenyi kitépett volna minden gyomot, a mit az igazságos kritika méltán gyomnak talál: úgy ezen recensió csak egy dicséretömledezés fogott volna lenni: de így azt is magában kell foglalnia, hogy Berzsenyi készületlen s fiatalkori darabokat is vett fel gyűjteményébe. Mert olvassa bár akárki I. k. 24. l. Egy szilaj leánykához, 26. l. Az örömhöz, 36. l. Az Esthajnalhoz, 44. l. A csermelyhez készült dalokat, valamint mindazokat, melyek a III. könyv elejétől fogva (kivévén a 138. lapon állót, melynek originálja Bürgernél van) egészen a 147. lapig állanak: ha nem fogja-e hathatósan érzeni rajtok a kezdő s gyakorlatlan kezet? Az ilyeneket kímélés nélkül el kellene törölni, mint a spongiába ereszkedett Ajaxot, hogy méltósággal léphessünk a maradék tribunája elébe, mely ítéleteiben igazságos leend.
Figyelmet érdemel az is, hogy Berzsenyi egy regét (III. k. 148.1.), asklepiadi versekben írt Úgy látszik, nem vette észre, mely nagy befolyással legyen a mérték nemcsak külsőjére a versnek, de belsőjére is. Ha egy horátzi ódát tibulli mértékre, vagy egy tibulli elegiát horátzi mértékre vennénk, nemde nevetséges korcs lenne-e az? A rege (romance) lyrai mértékben és hangon épen olyan, mint a Regnard verselőjének míve, ki tragoediával. nevetést, komoediával ellenben sírást okoz. Különben is a poétának nem arra kell törekednie, hogy különböző tárgyakat egyforma mód alá rekeszszen, sőt inkább hogy minden tárgynak saját hangot adhasson, s így stylusának, gondolatainak, érzelmeinek többoldalúságot szerezzen. Ezen tanácsra kevésnek fog oly nagy szüksége lenni mint Berzsenyinek. Ő minden kifejezésbeli bősége mellett is a gondolatokban s érzésben szegénynek láttatik, azaz, hogy ő némely gondolatokat, némely érzelmeket a lehetséges hévvel önt ugyan ki, de ezen gondolatok, ezen érzelmek szűk körben forognak, s igen sokszor fordúlnak elő. Az ő versei nem felette nagy számban vagynak, még is a Bonyhai grotta czímű dal, a Melancholiára nézve; Amathus a Melissához iratottra nézve stb. nem egyéb visszaemlékezésnél. S az a sok aetheri, nektár, nektáros, virány, virúlmány, Ilissus, Sokrates, Plato stb. melyek szünet nélkül előfordúlnak, s szünet nélkül azon ideákat s érzeményeket hozván magokkal, fordúlnak elő, bizonyságot tesznek Rec. ítéletének igaz voltáról. Innen van, hogy némely darabok teljesek lévén ragyogó kitételekkel, csak látszanak valamit jelenteni, de valósággal minden érzeménytől s minden értelemtől általában üresek. Az Ajánlás, a Tőrök Sophiehez szóló, (10. l.) A Sonetthez (38. l.), A Bonyhai grotta (173. l.) s némely mások hasonlítanak azon alakokhoz, melyek a Laterna magica visszasúgárzása által a falon mozogni látszanak ugyan, de valósággal ott nincsenek. Ezen gondolati s érzeményi keskeny körből lehet azt kimagyarázni, hogy Berzsenyi magát már egészen kimerítettnek lenni látszatik, s talán elérte, noha még igen jókor, a határt, melyet a természet a poeta és nem-poeta közt vona, s a mit utóljára a legnagyobb, leglelkesb költőnek is elérni kelletik. Mert másként hogyan kellé vala származniuk azon IV. könyvbeli Epistoláknak, azon durva jambusokba öntött declamátióknak? A poezisnek ezen korcsneme darab időtől fogva a magyar literatúra köréhez képest sűrűen kezd gyakoroltatni.
De jól mondá Lessing: egy kicsiny, de poetai bordal szerzője inkább poeta, mint az ízetlen Hermanniásokat[7] koholó.
Szükség, hogy a verselésre is egy tekintet vettessék. Berzsenyi kétnemű versekben írá darabjait. Görög mértékkel, és rímekkel Zrínyi-versben. Az ő görög mértékű versei csalhatatlanúl a legszebb hangzásúak közé tartoznak azok közt, melyeket magyar költő énekelt, s rímes versei közt is: A Szerelem (30. l.), Élet dele (69. l.), Kishez (71. l.), Búcsúzás Kemenesaljától (73. l.), Életphilosophia (164. l.), Levéltöredék (168. l.), oly teljes hangzattal, oly numerositással ékesek, hogy az olvasó sokszor elfelejti a mérték távollétét. Ellenben kinek füle találhat gyönyörűséget az ilyenekben:
Itten mosolygott szemembe |
Az ilyenekben a hiányos hangzáson kivűl megjegyzésre méltó, hogy az egymásnak megfelelő sorokban a rím helyét a flexiónak (ha a magyar philologiában így szólani lehet) visszafordúló betűi, vagy inkább szavai pótolják ki. Ájúlva és pirúlva, s szemembe és kebelembe épen úgy nem formálhatnak rímet, mint Tinódi Sebestyénnél a vala és vala, meg vala. S bár az ilyeket a szinte általában rímetlen magyar nyelv ki nem kerülheti, legalább általok verselőink vigyázóbbakká tétethetnének, hogy verseiket munkával készítsék, s könnyűségök mesteri könnyűség legyen. S így ezek helytt:
Tudom legszebb örömid reggelét |
legalább ilyeneket nyernénk: (1. Szerelemben)
De te, édes érzés, egek szent magzatja! |
s nem kellene minden nyomon boszankodó nevetéssel, s nevető boszankodással ama régire visszaemlékeznünk, midőn még így énekeltek:
Debreczennek útczái, sírjatok! |
- A kiadó-szerkesztő megjegyzése
- ↑ Füger Henrik, Frigyes német festő
- ↑ εἰς τὀ ϰϱείττον! = jobbra! (in melius)
- ↑ Siréna: Zrínyi Miklós, Szigeti veszedelmének czímlapjan. áll ez: Ádriai tengernek Sirénája
- ↑ In laudem confiniorum: a végek dicséretei
- ↑ Nimium patienter: nagyon türelmesen
- ↑ Sic mihi... Idézet Horatius Ars poeticájából; Czuczor Gergely fordításában: „Ugy, ki sokat botlik, mint Chaerilus olyan előttem. S egy-két jobb versért kinevetve csodálom...” Chaerilus, athéni rossz tragédiaíró a K. e. hatodik században
- ↑ Hermanniás: Klopstock eposzi költeménye