Benyomások a „Puszták népé”-ről
szerző: Bálint György
Városi ember vagyok, falun ritkán jártam eddig, pusztán, tanyán soha. A „puszták népének" életét csak könyvekből és élőszavas leírásokból ismerem. Szégyenteljes mulasztás ez, de nemcsak az enyém. A magyar társadalmi rend felelős elsősorban a városi „értelmiség" és a szegényparasztság áthidalhatatlannak látszó távolságáért. Évszázadok mulasztását igyekszik most pótolni a magyar írók fiatal nemzedékének egy része, mely hivatásának tartja „kimenni a nép közé". Könnyű ezt a törekvést kézlegyintéssel elintézni, és fölényesen az egykori orosz narodnyikokhoz hasonlítani ezeket az írókat. Mert igaz ugyan, hogy a narodnyicsesztvo ma már meghaladott és – bizonyos körülmények között – talán veszélyes mozgalom, de ha ezeknek a mai fiatal íróknak magatartását összehasonlítjuk a néhány évvel ezelőtti helyzettel, mindenesetre haladásnak kell tekintenünk azt, ami azóta történt. Ezek az írók lehetnek ideológiailag bizonytalanok, működésük mégis hasznos és fontos. A magyar falu szociális valóságának feltárásával olyan munkát végeznek, mely a határozott ideológiájú entellektüelek számára – a mai körülmények között – fizikailag is lehetetlen. Ha a tényekből levont következtetések hiányosak is vagy néha tévesek, mindenesetre felbecsülhetetlen jelentőségű maguknak a tényeknek a tisztázása – mert eddig ez is hiányzott. De fontos ez a falukutató és szociográfiai mozgalom azért is, mert elárulja, hogy egyre több fiatal magyar entellektüel keresi őszintén a találkozást, és vállalja a szolidaritást a magyar falu proletariátusával.
Illyés Gyula abban a szerencsés helyzetben van, hogy neki nem kell keresni a találkozást, és nem kell „kimennie" a nép közé. A népből jött, és most csak visszafordul feléje, erőlködés és keresés nélkül, természetesen, mint ahogy az ember hazamegy. A pusztán született, és minden idegében benne élnek a cselédház emlékei. Igazi „cseléd fia”, sőt több: a cselédosztály fia. Amihez másnak tudományos kutatás kell, azt ő átélte. Ami másnak szociográfia, neki – élmény.
A falukutatásnak ő nemcsak alanya, hanem egyben tárgya is. Veres Péter hiányolja, hogy könyvében nem elég élesen mutat rá egyes paraszt-lélektani jelenségek okaira, és nem hangsúlyoz bizonyos dialektikus összefüggéseket. Én azt hiszem, hogy ez Illyés származásának és gyerekkori földproletár-életének következménye. A cselédlélek alakulásának társadalmi és gazdasági okait olyan természetesnek találta, hogy nyilván nem tartotta fontosnak élesebben kimondani őket. Ő átélte a béressors dialektikáját, és ezért nem gondolt rá, hogy sok olvasója szükségesnek tartja a dialektika törvényeinek szabatosabb kifejtését. Ez tudományos szempontból hiba, de emberileg érthető és megbocsátható. A Puszták népe különben sem tudományos könyv. Szubjektív írás, és fő célja nyilván a szubjektív hatás. Ezt eddig a legnagyobb mértékben elérte. Mint olvasó mondhatom ezt, magam is szubjektív szempontból.
Úgy olvastam könyvét, mint valami lélegzetelállító vádiratot. Amit benne elmond, elméletben ismertem már – de most az élmény elviselhetetlen erejével rohant meg. Kazinczy annak idején, mint ismeretes, felsikongatott egy könyv olvasása közben. Én, míg a Puszták népé-t olvastam, többször úgy éreztem, fel kell ordítanom. A testi és erkölcsi megaláztatások pokoli vízióját adja ez a ragyogóan megírt hatalmas könyv. Időnként abbahagytam az olvasást, ökölbe szorult kézzel. Egy részét rövid spanyol tartózkodásom alatt olvastam, egy héttel a spanyol parasztnyúzók ellenforradalma előtt. Spanyol földön olvastam azt a fejezetet is, mely magyar béresek fenyítéséről szól. „Arculcsapásban a pusztai harminc-harmincöt éves koráig részesül. Azután rendszerint csak hátulról kap a tarkóra vagy a nyakba, de leginkább csak egyet. Ha a helyzet úgy hozná, hogy mégis elölről kell leadni neki, az – jártas szakértők szerint – gyors s lefegyverző legyen, határozott és befejező, mint a mondat után a pont, hogy mire az illető magához tér, már túl is essék rajta, fellebbezhetetlennek érezze… Hatvan éven túl a legtöbb már a kézfelemelésre elsírja magát. Nem az ijedtségtől, hanem a megaláztatás miatt…” És olvastam a béreslányok szexuális kiszolgáltatottságáról szóló, démoni erejű oldalakat. Igen, ordítani akartam, és bűntársnak, „falazó"-nak bélyegezni minden magyar írót, aki másról ír és beszél, mint sok százezer magyar emberi méltóságának erről a folytonos, büntetlen meggyalázásáról. Városi ember vagyok, sohasem láttam ilyesmit – ez a könyv most megnyitott előttem valamit, beavatott egy sötét titokba. Katalónia tengerpartján a magyar pusztára gondoltam, melyet sohasem láttam, és most megismertem. Aztán spanyolokkal beszéltem, kik a spanyol béresek és zsellérek küzdelmeiről és eredményeiről számoltak be, örömmel és bizakodóan. Ekkor ismét eszembe jutott a puszták népe, és úgy éreztem, én is felelős vagyok…
Így hatott rám Illyés Gyula könyve. És ha még néhány ezer emberre hatott így, akkor nagyon sokat ért el – körülbelül mindent, amit ma becsületes magyar könyv elérhet.
Forrás
szerkesztés- Lásd a vitalapot!