Belgrád megvételekor
szerző: Kis János
(KIS ZSENGÉI KÖZŐL).
Mit hirel a sebes hír, magyarok! valamerre tekintünk
Éjszakról délig, hajnal szélére nyugotról,
Széles egész földnek megrémült nemzeti egyig,
Elbámúlt szemmel Józsefre s vitézire néznek,
Dolgait hirdetik és diadalmait áldva beszélik;
És csak győzni tudó seregit dicsérve csudálják.
Hát mi magyar Helicon! kiknek mejjekbe magyar vér
Még lobog, hát mi szemünk behúnyva legyünk-e hazánkban.
Messzire a mikoron látjuk terjedni határit?
Szótalanok, siketek, mikoron felséges urunknak
S édes hazánknak erőseinek nagy tetteit halljuk?
Sőt inkább szívünk, ha mejünkben még ver hazánkért,
Még ha vitézinkért buzog egy csepp vér ereinkben:
Dolgaikat hidegen s szemeink behúnyva ne nézzük;
Sőt kitörölhetetlen szókkal szívünkbe beírjuk,
S hirdetvén azokat felszóval helyekre helyekről,
Külső nemzeteket s maradékot azokra tanítsunk.
Jer, legalább most is tartsunk víg innepet együtt,
Fessük, a mint tudjuk, József bajnokjai képit,
S messük bé azokat mélyen elménkbe örökre.
Kössünk zöld lauruskoszorúkat, fűzzük azokkal
Érdemes homlokokat, s szemlélvén fényleni őket
Dicsőség szekerén, kísérjük örömbe merűlve.
Jer siető szemeket József diadalmira vetvén,
Belgrád váránál bámúljuk végre vitézit.
Már az egész földnek minden részére repíté
József atyánk hírét, sűrű diadalminak immár
Messze kiterjesztette előbbeni szélit hazánknak,
Ellensége között minden rettegte hatalmát,
Moesia s Illyrium pompásabb városi immár
Józsefet esmérték, s vallták esküdve uroknak,
Bátor népe nevét immár reszketve nevezték
Minden helyek, s gyorsan fejeket hajtottak előtte,
A mikor egy város szemben mer szállni kevélyen.
Hol Duna szőke vizét futtatja egész erejéből,
S szörnyü sebességgel Szávát bele omlani látja,
Itt egy hegy magasan felhőkbe fejét felemelte.
Erre az hegyre utólb, mondják, Neptunus, Apollo,
Két tehetős isten Belgrádvárt isteni észszel
Fundálták, mindenkori különös isteni gonddal
Őrzötték, s önkényt adták a kiknek akarták.
Bírták a magyarok sok időkig és gyakor ízben,
Ámde minap fellobbant e két isten haragja
Ellenek; elvették s örök ellenségeket úrrá
Rajta tevék. Most is védelmet néki igérnek
Minden erővel, azért mer szemben szállani József
Győzhetetlen népével, s azt megvetve tekintni.
József urunk hallván e város pártot-ütését,
Csak hamar elküldé Laudont; törvényes haragja
Mennykövit e heróra bizá, kinek ősz haja szálit
Feljül múlta dicső diadalmai száma ezerszer.
Még az ezer szárnyú gyors isten meg se tudhatta
Laudon szándékát, mikor ő Belgrádhoz elére
Válogatott néppel, kinek ég lángmódra haragja.
Késedelem nincsen, készűl céljához előre,
S mint egy isten ugy áll közepette vitézinek, őket
Példával s szóval serkenti, tanítja, vidítja.
Már az egész tábor rendben volt szedve okossan,
S félhetetlen szívvel néz mindenféle veszélyre.
Már bátran mindenre magyar Bellona vitézi
Elszánták magokat, vagy győzni vagy halni vitézűl.
Már mély álmából Belgrád is a zajra felébredt
Népeit, ágyúit jól elrendelni sieti,
És mivel őtet két isten védelme segíti,
Győzhetetlen vár ő, úgy mond, s úgy vélte kevélyen;
Már csak a véres harc lángjának kelle gyuladni.
Szerte folyásoknak, ligeteknek, s bérces hegyeknek
Isteni réműlvén, kijönek szentséges helyekből,
Kétségbe' lévén, melly nemzet aratja jövendőn
Termékeny tájok, mellyik használja folyások.
Bár fene ellenség, mély sánc, Neptunus, Apollo
Öszvevetett vállal harcolnak s egyes erővel:
Még is az Laudon csak meg nem dobban ezekre,
Megrettenhetetlen szívvel, hadi trombita szóval
Jelt ád népének, melly kész berepűlni veszélybe.
Trombitaszót alig hogy hallnak nagy szívü vitézi,
Száz ezer ágyúkkal szórnak Belgrádba halált bé,
S meg sem szűnnek elébb tüzzáport ontani, míg nem
Szörnyü ijedtségben fene ellenségeket hozzák.
Mint a hajó, a melly tenger közepette kevélyen
Ennek előtte repűlt nem tudván félni veszélytől,
A mikor a sűrű felhők az eget feketével
Bévonják, az egész földet beborítja setétség,
Hullanak a mennykők, az egek szikrái tüzelnek,
S már is az árbocfát mennykő megütötte s vitorlát;
Akkor bár reszket, de tanúl küszködni habokkal;
Mindenek elholt színt öltöznek benne, de mégis
Minden erőből a vízzel harcolni sietnek:
Így belgrádiak is harcnak közepette vitézzé
Lettenek, a kétségbeesés kettőzte haragjok,
S elszánták magokat várokba vitézi halálra.
Laudon az ellenség vérét kémélni akarván,
Célját más gyengébb móddal próbálta elérni.
Csakhamar állítá seregit más rendbe, szavára
Mint haragos szélvész Belgrádba beütni rohannak.
Itt de az ellenség látván magyarokba veszélyét,
A fene tigrisnél dühösebben harcola, s ő is,
Mint a vitéz magyarok, vagy győzni vagy halni kiván csak.
Itt a kegyetlen halál maga mind két részre kinyújtja
Öldöklő kezeit, s minden nyilait nagy erővel
Ellövi a gazdag prédának előre örűlvén.
Már foly is a vérnek mélyen mellette patakja,
Fő, tiszt, köz katonák egymásra halomra lehullnak,
Kit megöl éles vas, kit elhord fene ágyugolyóbis,
S már kétségessen ingott Mars fontja közöttök,
A mikor Eugénnek dicsőült képe jelen meg,
A törököt rettenti, magyart biztatja nyeréssel.
Itt új élet, erő, új szív, új lélek, erősség
Élesztett mindent, a kiben még ége magyar vér.
Kétszerezett méreggel azért a törökre rohannak,
S meg se nyugodnak elébb, míg bé nem romlani látván
Belgrád bástyáját, útat bemenésre nyitottak.
Olly sebesen nem omol soha árja folyóknak hegyekről,
A mikor a parton kicsap és fut egész erejéből;
Olly hamar a tűznek nem látszik lángja repülni,
Célja haragjának mikoron bőven van előtte;
Mint a vitéz magyarok mostan Belgrádba rohantak.
A dühös ellenség híába csatáz nagy erővel,
Széles utat nyitnak véres kardjokkal előttök
Semmi nem állhat már ellent, részekre hajolt Mars.
Még is a vak Belgrádbelieknek szíve dagályok
Most se lohadt le egészen, hanem mint adja szivekre
Félelem és kétségbeesés, a várba sietnek.
S e hozzámehetetlen helyen védelmet akarnak
Lelni; de híában. Szörnyen megcsalta remények.
Mert Laudon szörnyű ágyúkat a várra szegeztet
Sűrű mennyköveket kebelébe azokkal okádtat.
Már is rája tüzes záporba repűl be golyóbis.
A leomolt bástyák, kőfal s tornyok pora égig
Megy, s az egész levegőt rettentő kép feketíti.
A vár rázkódik, bástyái renegnek ijedten.
Reszket egész város, rettegnek előbbi vitézi.
Isteni a várnak, látván, Neptunus, Apolló,
Hogy hiába való minden segedelmek, hogy őket
Bölcs észszel s mesterséggel felmúlja halandó,
A várból magokat titkon s haragudva kilopták.
Végre az ellenség nézvén ezerekre lehullni
Legjobb bajnokait, s ágyúknak mennykövit immár
Nem győzvén, s nem is érezvén őristeni gondját;
A levegőbe fehér zászlót magasan felemeltet.
Szűnik az ágyúknak haragos dörgése azonnal,
S csakhamar a magyarok lesznek Belgrádnak urokká.
Ekkoron a dunavíz Najadesse örömbe feredvén,
Hogy vize rég urait megnyerte, kiszálla vizéből,
S isteni száját illy dicső énekre nyitotta:
"Idvezlégy heró magyarok termékeny hazája!
Már dicső fejedet bátran felemeld az egekbe!
Józsefed országot s egymást érvén diadalmi,
Minden egyéb népnél fényed feljebbre emelte.
Hajdani széleidet most is mindegyre nagyítja.
Ím valamerre vizem földön láttatja folyását,
Józsefet immáron mindenhol vallja urának.
Már az egész rémült Europa csodálja hatalmad,
Idvezlégy, dicsekedj, öröméneklésre ereszszed
Nyelvedet illy dicső fejedelmű, ennyi vitézek
Anyja, de magzatid is víg éneklésre tanítsd meg,
Hogy Józsefjöknek nagy voltál s a te vitézid
Tettit bámulván örök hír szárnyára repítsék.
Én valamíg magyarok lesznek, s vizem árja, egészen
El nem apad, soha nem szűnöm hirdetni magyarnak
S nagy fejedelmének rémítő dolgait egyre.
És valamerre folyóm siet a tengerbe omolni,
Mind ott Belgrádnál mit láta csudálva beszéli."
Igy szólt a dunavíz rémült Najadesse. Körűle
Sok Driades s Faunus bámulva vigyáza szavára
S nem győzték Laudont dícsérni, csudálni eléggé.