Bartók Béla
szerző: Csáth Géza
A német zenei lexikonok a muzsika szecesszionistáiról beszélnek. Hibásan. Mert a zeneművészetben sohasem volt szecesszió. A képzőművészeteknél történetesen az egyéni kifejezésmód, a kézírás iskolát csinált anélkül, hogy a művészek a modern művészi látás tiszta szemüvegét megszerezték volna maguknak. A szecesszionisták nagyjai e szerint egyszerűen modern művészek, míg az epigonok vaksi utánzók.
A zeneművészetben viszont úgy állnak a dolgok, hogy a hallgatót - ha nem is túlságosan ért a zenéhez - csak a jó művészet tudja érdekelni. Szóval csak a valóban érdemes egyéniség munkája. Az invenció értékességét nem nehéz megállapítani. Szóval a közepes tehetségű "szecesszionista" muzsikus sokkal kevésbé boldogulhatott mint a hasonló tehetségű szecesszionista festő. A zeneszerző nemcsak a téma feldolgozásával, a motívumok egymás mellé állításával fejezi ki magát, hanem a témával magával is. A régi zeneszerzők úgyszólván csak erre szorítkoztak, miután a szerkesztési szabályok szigorú követése kötelező volt. Wagner után azonban a zeneművészet kényes pontra jutott. A kifejezésmódnak új eszközei által közkeletűekké, melyek a használóikat messze ragadták a művészet múltjától. Legalább látszólag messze. Hanslick, a zenekritikus kitartóan harcolt az elszakadás ellen és ma ott állunk, hogy az abszolút muzsikusok legfeljebb annyit engednek meg, hogy ezeknek az egyéni nyelvű komponistáknak a muzsikája lehet művészet, de nem a muzsika.
Bartók Béla ezek közé tartozik, akik - ha úgy tetszik - inkább művészetet írnak, mint muzsikát. E distinkció azonban csak alkalom arra, hogy megállapítsuk, hogy ez a művészet minden porcikájával érdekel bennünket. Bartók Béla muzsikájában, különösen a zenekari darabjaiban benne lüktet az ő egész érdekes temperamentuma. Szilaj, szangvinikus magyar kedély, gúnyolódásra, vidám hahotázásokra és haragra egyaránt hajlamos. Első híressé vált munkájában, a Kossuth-szimfóniában kigúnyolta és macskamuzsikává travesztálta a Gotterhaltét; nem a finom és előkelő Haydn-melódiát, hanem a Habsburgok családi himnuszát. Aki ilyet mer csinálni, az több mint abszolút muzsikus.
Van egy zenekarra és zongorára írott Scherzója. Merész, fiatalos, vadul jókedvű muzsika. A filharmonikusok műsoráról négy év előtt rendkívüli technikai nehézségei miatt kellett levenni. A hegedűsök arról panaszkodtak, hogy leesik a jobbkarjuk és a próbák után izomlázat kapnak, a fúvók, hogy elfogy a tüdejük, a nagybőgősök, hogy a hüvelykujjuk letörik. Emiatt maradt el a Scherzo előadása. És Bartóknak, mint zeneszerzőnek a sorsát egyelőre jellemezte az eset. Bartók nem okult belőle, nem írt könnyebben előadható muzsikát ezután se és nem mondott le az énjéről.
Mert megtalálta az énjét, ezt a sajátságos ifjú, stilizálásokra hajlamos és romantikát kedvelő magyar pszichét. Muzsikájának fajisága innen kezdve nem annyira magyar, mint inkább a székely népzenéből táplálkozik. Bartók, aki mint etnográfus kutató is jelentős szolgálatokat tett a magyar muzsika ügyének, azt látta, hogy Magyarországon az eredeti fajiságot a cigány befolyás elrontotta és ez különösen az Alföldön végre egészen el is vesztette eredeti jellemét. A székelyek, csángók, dunántúliak népdalaiban ellenben megmaradtak a kontrapunktos felhasználásra sokkal inkább alkalmas ősi faji elemek.
Hogyan használja fel ezeket Bartók? Káprázatos szellemességgel. Aki az ő szvitjét hallotta - a Wiener Concertverein két év előtt mutatta be és három tételét a Zeneakadémia megnyitó hangversenyén játszották a múlt májusban -, el nem feledi. Hangzásban csupa izgalom. Új, sohase hallott hangszínek, vad, erőszakos ritmusok, amelyeknek lüktetése Petőfi hetvenkedő harsány poémáira emlékeztet. Mint hangsorokból álló tüzes rakéták röppennek szerte a zenekarból az új intim és merész ötletek. Különös hangulatvilágban érezzük magunkat. Borgőzök, sikoltozó mámor, izmos férfikarok, sok meleg és rikító szín. Cikornyás káromkodások repülnek a levegőbe, fokosok csillognak és az asztal alá kiömlött borhoz vér keveredik.
Hasonlít ez a fantáziabirodalom az Ady Endrééhez. Csakhogy Bartók vidámabb, egészségesebb. Az ő szarkazmusa derültebb. - (Igen, szarkazmus van a zenéjében.) - De hasonlítanak ők abban is, hogy mind a ketten vérbeli lírikusok s a művészetük egyaránt fanatikus, szívós kifejezése és kifejezésre törekvése az énjüknek. Nem elégszenek meg a kifejezés konvencionális eszközeivel, hanem új eszközöket és a kifejezés új módjait eszelik ki. Azaz nem, kieszelésről nem szabad beszélni; mert megnyilatkozásuk egyaránt őszinte, sőt szinte ösztönszerű.
Bartók új, második zenekari szvitjének titkos címe "Szerenád a filisztereknek". Ő mint nagy tudású és teoretikusan, kitűnően képzett zenész persze inkább abszolút muzsikusnak vallja magát; csak szvitnek nevezi kompozícióját. De nincs is szükség programcímekre: ennek a zenének a programja csak ismét ő maga. Bátor szembeszállás a művészeti konvenciókkal, a formák merész zseniális fölforgatása a zenei elemek új sajátos szintézise. A filharmonikusok nem vállalkoztak e munka előadására sem; nyilvánvalóan azért, mert a filharmonikus hangversenyek közönségének nagy része sértő kihívásnak, sőt gúnyolódásnak tekintené ezt a muzsikát.
Legújabb munkája a két tételes hegedűversenye. A két tétel: Adagio és Allegro. A főgondolat már benne van ebben a szokatlan szembeállításban. A kivitel pedig szerkezetileg, melodikailag igazolja a kontrasztot egy sajátságos - már a szvitekben folyton tisztuló - ellenpontozati gondolkozás fogalmazásában, egy éppen annyira matematikai, mint érzelmi jellegű melódiavilág látószögéből tekintve.
Bartók Béla még egészen fiatal ember, de kiforrott egyéniség, akinek azonban a művészete - mert ő művészetet ír és nem zenedarabokat - java forrongásban van. Ez a művészet még ma nagy részben a jövőé, a tulajdonságai miatt éppen annyira, mint a körülmények (technikai nehézségek) miatt. Fő munkái zongorakivonatban még nem jelentek meg. De addig is, míg hozzáférkőzhetünk a kottáihoz, eléggé sürgős megállapítani, hogy akik a muzsikában a finomat, az egyénit, az újat kedvelik, nagy érdekességű hangjegypapirosokat várhatnak tőle.