Barcsaynak (Ideje, hogy szivünk...)
szerző: Ányos Pál
Ideje, hogy szivünk édes titkaiból,
Részesitsük egymást Hémus virágiból,
Mellyek nem hervadnak, mint szegény rózsáink,
Mihelyest sárgulni kezdnek barázdáink.
Ideje, hogy fujjuk gyászos furuglánkot,
S egy könyvező szemmel tekintsük hazánkat,
Kinek a minapi halottas pompánál,
Elalutt fáklája dajkája sirjánál.
Melly setét éjtszaka terjedett egünkre!
Mégsem jöhet álom elbágyadt szemünkre.
Ébren sohajtozunk a nagy éjtszakában!
Mit várhatunk jövő napunk hajnalában?
Iszonyu képzések fárosztyák lelkünket,
Félelem váltya fel kis reménségünket.
Ó boldog őseink! hiszem ti tudgyátok,
Szabad kunyhóinkat melly drágán kaptátok.
Rajtok van pecséttye nemes véreteknek,
Rajtok fényes jele vitéz sziveteknek.
Mért kell hát reszketnünk illy örökségünkben,
Mellyért annyi polgár halt meg nemzetünkben.
Mennyit énekeltünk Spárta romlásáról,
Mennyit Lacedemon szomoru sorsáról.
Romát is megnéztük, Nilus vidékénél,
Hogy sirt Pompejusnak bus temetőjénél.
Térjünk már most vissza Mohács mezejére,
Boruljunk őseink elhullott vérére,
Kérjük zokogással szent árnyékaikat,
Ne hadják rabságra jutni fiaikat!