Barcsay kapitánynak (Irod: Tudományok...)
szerző: Ányos Pál
Irod: Tudományok álöltözetekkel
Csalják világunkat tündér mélységekkel,
S titkos mérget nyujtván arany csészéjekkel,
Az halált itattyák velünk tetszésekkel-
Mert ha egy halandó fenkelt elméjével
Haladgya több polgártársait eszével,
Azon izzad s fárod minden erejével,
Hogy magát emelje más veszedelmével.
Ezt az igazságot egész Európában
Olvassuk esetek örök templomában.
Ó ha onokáink láthatnánk korában
Hány könyv fog hullani őseik hamvában!
Felült Nagy Friderik szerencse szárnyára,
Dulta országinkat Penusok módgyára;
S addig vissza sem tért Berlin határára,
Mig fel nem áldozott ezreket kardgyára.
Mért gyönyörködhetett olly szörnyüségében?
Tudgyuk, tudományok hevervén ölében,
Mutatni kivánta nemzetek szemében:
Melly nyomdokit hagyta Voltér nagy eszében.
Bernis bátron játszott Febus szüzeivel,
Midőn Pompadournak tetszett verseivel;
Kapott is borostyánt érzékenységivel,
Hanoverre ütvén Lajos seregivel.
De csak láttod volna Rosbach vidékjében,
Hol szép táborának feredett vérében;
Rettegni kezdettek Muzsái szivében,
Kiket ápolgatott Versail erdejében.
Igy ugyan gyakorta Aganipp kuttyából,
Könyvek folydogálnak tudós forrásából,
Midőn a nagy elmék vad indulattyából,
Egész ország készül kidőlni sarkából!
Mégis, ha tekéntyük régi századinkat,
Midőn szekerinken vittük házainkat,
S lóhusból készitvén vad vacsoráinkat,
Szünetlen rablással éltük napjainkat:
Irtózunk!... s öleljük Apollo hugait,
Hogy elhagyván Hemust s Áthénás falait,
Ide lakni jöttek Dunának partyait,
Pallérozván népek szilaj szokásait.
Melly szép most mulatni nyári palotában,
Öntözvén violát s szegfüt ablakában,
Vagy ledőlvén szelid hársfa árnyékában
Nyögni Statirával Babilon várában!
Ha pedig a télnek süvöltő szelei
Zugnak, s fehérülnek Pomona kertyei,
Árván marad Flóra s Ceres telekei,
Mert városra futnak világ gyermekei.
Ott mulattya őket Veisse Juliával,
Ott Racin, szomoru Ifigéniával,
Kiknek nagy esetét szép sóhajtásával
Mindegyik könyvezi s érzi fájdalmával.
Mennyi gyönyörüség szeléd ideinkbe,
Mivel már Apollo lakik hegyeinkbe,
Ki olly nyájosságot öntött sziveinkbe,
Melly emberré tészen érzékenységinkbe...