Barátja fölszentelésére
szerző: Barcsay Ábrahám
Ányos Pálnak
Mire kényszerítél Barátom verseddel,
Mely bánatot vettem már két leveleddel.
Sok volt – s ily próbára tett hív barátságom
Ezerszer átkozta mostani rabságom.
Ó bár a fájdalom, mely birta szívemet,
Hogy a sors oly távol szakasztott engemet,
Bár ő lefesthetné búmnak szörnyűségét,
S elédbe tehetné minden nehézségét.
Miért azidőben, midőn Istenednek
Első áldozatot nyujtottál Egeknek,
Nem engedték nékem azon oltár mellett
Repdesve szent lelket látni fejed felett;
Egyfelől atyádat leborult orcával,
Egekre felemelt reszkető karjával,
Másfelől anyádat templom közepében
Némult testvéridnek gyászos seregében
Áldani rettegve s félni az atyától,
Ki megfosztva házok legszebb virágjától;
Lakodalmi pompa néked és idvesség,
De nékik áldozat s örök keserűség.
Nem látnak ők soha tőled unokákat!…
Ó, jaj nem számlálom többi keserveket,
Melyek ostromlották szülői szíveket,
Elegyes volt, tudom, fájdalom örömmel
S érzem is, ha számot vetek jól szívemmel.
Dicső dolog és szép Istennek szolgálni,
De keserves, midőn világtól kell válni.
Jobb volt hát énnekem a szomorú pompát
Nem látni, barátom lelki lakodalmát.
Ó, ti, kik régenten Ceres templomába
Voltatok avatva szentelt titkaiba,
Kik a régiségnek mesés árnyékában
Felejtve nyugosztok idők homályában,
Az örökké fénylő napnak szent tüzétől
Már most tisztult lelkek testetek tüzétől,
Mondjátok meg nékem Ceresnek szentségét
És ő papjainak főbb kötelességét.
Vagy nem – hallgassátok halandók munkáit!…
Ezek mindazonáltal hivatalodtól el ne irtóztassanak, szolgálhatsz azért hazádnak, nemzetednek s barátaidnak is. Élj boldogul és azok számában tarts meg engemet is.