Balog Fáni

Balog Fáni szerző: Gárdonyi Géza

A falu végén van a temető.
Bokrok kerítik, s benne vadfű nő.
Nem jár itt senki; legfeljebb a madár,
ha útközben egy fakaresztre leszáll.
Az is a csenden, amely ott honol,
elbámul. S halkan, szomorún dalol.

Vadrózsát szedtünk a szőlőhegyen.
Az utak mentén ott bőven terem.
S hogy egy-csokor legyen még ma belőle,
betértünk az elhagyott temetőbe.

Itt egy behorpadt sírdomb oldalán
leült a kedves fehérarcú lány,
s a rózsát vegyítve fűvel, gyöngyvirággal,
egybekötözte fehér cérnaszállal.

A kert csöndes volt. Mink is hallgatánk.
E hely álmából szállt valami ránk.
A kezecskéjét ajkamhoz emeltem:
"Én Csipkerózsám! Gyöngyvirágom! Lelkem!"

És ő felelt mélázón, szelíden:
"Vajjon ki az, ki alattunk pihen?"

A sír keresztje fakó, régi volt.
Írásával a fű fölé hajolt.
Fölemeltem. S olvastuk betűzgetve:

ITT NYUGSZIK
BALOG FÁNl
GYENGE TESTE
ÉLT 17 ÉVET

Semmi több,
csak egy évszám, amely már letörlött.

"Tizenhét év", - szólt Vilma elmélázva.
S megnedvesült szemének kék virága.

"Tizenhét év, - mondottam eltűnődve, -
egy tavasz szállt ővele a földbe."

Ültünk ismét a síron csendesen.
Koszorút font az én kis kedvesem.
A kakukfű ránk illatot lehelt.
A távolban egy madár énekelt.