Balassa Bálint
szerző: Kosztolányi Dezső
Előszó a Franklin Társulat nemsokára megjelenő új Balassa-kiadásához.
I.
Ő az «első magyar költő». Ez a megállapítás kissé önkényesnek rémlik. Hiszen verseink nyomdokát - határozatlan, vagy határozatlanul - sokkal messzebb követhetjük az időben. A Mária-siralomban már fellüktet nyelvünk sajátos üteme és régibb nyelvemlékeinkben szintén találunk egy-egy zengő sort, egy-egy mássalhangzó-rímet, mely nyilván még a pogány-kor maradványa s szájhagyomány útján öröklődött későbbi nemzedékekre. Verselőink is vannak előtte, kiket név szerint ismerünk. Mégis őt illeti meg az a rang, hogy az «első magyar költő».
Miért? Mindenekelőtt azért, mert munkáiban olyan értékeket hagyott ránk, hogy azokból ma is kirakhatjuk egy élő - érző és gondolkozó - ember képét. Aztán szándéka mindig művészi. Íródeákjaink csak újjgyakorlatot végeztek nyelvünk akkor még kezdetleges hangszerén. Ő már költött. Ez a végbeli vitéz - úgy látszik - tudatában is volt annak, hogy kicsoda. Egyik versében «szegény zarándok»-nak nevezi magát a régi barátok előtt, «kik a magyar nyelven való versszerzésen egymással vetekszenek». Költeményeinek egy részét bujdosása előtt elégette: «Ti pedig szerzettem, átkozott sok versek Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, Mert haszontalanok jót nem érdemeltek.» Ez nem csekély öntudatra vall a tizenhatodik században, mikor élet és művészet, valóság és képzelet még nem különödött úgy el egymástól, mint manapság. Verseit a maga egyéni tulajdonának tekintette. Személyes kapcsolatban volt velük, érzelmi kapcsolatban. Egy levelében arról is tanuságot tesz, hogy ő, a renaissance fia, már tudja, micsoda a költői önérzet, melyet a középkori ember ilyen formában aligha emlegetett: «Nemzettel, emberséggel és egyéb ollyal, kit gonosz szerencse embertől el nem veszthet, alábbvalónak magamat egyik Dobónál sem vallom, értékkel kisebbnek nem mondom.»
Hogy költőnek érezte-e magát, abban az értelemben, mint a mai költő, akinek a költészet hivatása, kenyere, végzete és élete, arra vajmi bajos felelni. Híre-neve, amíg élt, nem volt. Egyetlen könyve jelent meg nyomtatásban, egy németből fordított vallásos elmélkedés, a «Betegh Lelkeknek való füves kertecske», Krakkóban, 1572-ben s ezt a könyvét több nem is követte. Istenes énekei kéziratokban kerengtek a kortársak között, egyházi énekgyüjtemények őrizték meg. Első verseskönyve a halála után harmincnyolc évvel látott napvilágot 1632-ben, Bártfán s 1866-ig harminckilenc kiadás kelt el belőle.
Voltakép csak 1874-ben fedezték föl, miután a Radvánszkyak radványi kastélyában véletlenül rábukkantak virágénekeinek kéziratára. Ezeket sokáig véka alá rejtették. Zrinyi mint «Fajtalan versek»-et dugdosta könyvtárában. Balassa Bálint ennek ellenére állandóan hatott költőinkre. Hangja évszázadon át visszhangzott. Csokonai-ig ő jelentette a költőt. Ma pedig éppúgy vélekedünk «az elmés, tudós Balassá»-ról, mint kortársa, tanítványa, első kiadója, Rimay János, aki, az akkori lantosokhoz mérve őt, azt írta, hogy olyan, «mint az sas az több apró madarak előtt».
II.
Ha közelebbről is meg akarunk ismerkedni nagyságos és vitézlő, gyarmati és kékkői báró Balassa Bálinttal, akkor mindössze egy korabeli festményre vagyunk utalva meg pár adatra, jobbára a bécsi levéltár adataira.
A festmény a Balassák alsóhrabáci kastélyában lelték meg. Mint «ezred-kapitány»-t ábrázolja őt. Délceg főrangú úr áll itt, teljes hadi díszben. Hidegnek és nyugodtnak látszik, egyáltalán nem érzelgősnek. Hogy úgy fejezzem ki magam, férfiassága «százszázalékos», minden enyhítő íz nélkül, majdnem bántó. Zárkózottsága zavarba hoz. Arca fehér. Szénfekete bajusz fut vastag, érzéki ajka fölött. Gyapjas körhaj övedzi fejét. Szemében tűz lobog, de ez a tűz nem melegít. Az orr hosszú és ívelt. Skófiummal varrt, prémmel bélelt mente lóg daliás válláról, csattal összeakasztva, láttatva a zsinóros zekét, az arany-övet, a kardot, melynek markolatján közönyösen pihen gyűrűs balja, míg jobbja a buzogányt emeli s a tollas süveget. Ha hosszasabban szemlélem ezt a képet, nem közeledem hozzá, inkább távolodom tőle. Az, akit ábrázol, mindig idegenebb és érthetetlenebb lesz, mert el se tudom képzelni, hogy mi lakozhatott benne.
Azoknak a Balassáknak ivadéka, akik megannyi nemes vitézt, rablólovagot, kalandort, nyakas, kiszámíthatatlan, erőszakos kiskirályt adtak történelmünknek. Erükben semmiesetre sem aludttej folyik. Bő vérük van, sűrű, fűszeres vérük. Híresek agyafurtságukról. Címerükön, mely hőstetteiket hirdeti, egy sárkány van, arany-szárnnyal, felül meg egy sas, kivont karddal.
A költő öregapja - a szörényi és horvát bán - a mohácsi csatában esett el. János, a költő édesatyja, szintén nevezetes verekedő. Azt a spanyol lovagot, aki megsérti, párviadalban teríti le. Egyébként hűséges szövetségese Miksa császárnak. Annak idején, mint diplomata Genovában ő üdvözli a magyar nemesurak élén az ifjú császár menyasszonyát, V. Károly császár leányát. Bécsben látják a császár oldalán is a császár hintajában. Ádáz ellenségei jogtalan birtokszerzéssel vádolják, de ő mindig igazolja magát. Egy alkalommal híre futamodik, hogy az erdélyi fejedelemmel cimborál, hadat gyüjt mellette s át akar szökni hozzá. Erre a császár letartóztattatja, 200.000 arany és 30 kezes ellenében se bocsátja szabadon. A vérmes úr dúl-fúl éktelen haragjában. Inasai veszik körül a tömlöcben. Lepedőket aggat maga köré, hogy ne lássák szégyenét. Egy este elbocsátja inasát azzal, hogy Istenhez szándékozik emelni lelkét, reggelre kelve azonban hült helyét lelik: éjtszaka a börtön falát kivájta s megszökött. Később bocsánatot nyer a császártól, újabb kegyeket is. A Balassák csavaros eszén nem lehet túljárni.
Vér szerint való nagybátyja a költőnek az a hírhedt Balassa Menyhárt is, akinek árultatásáról 1569-ben Abrudbányán tették közzé ennek a kornak leggorombább, legkacagtatóbb drámai szatiráját. Minden hájjal megkent, elvetemült gazfickó ez, született köpönyegforgató, a tizenhatodik század telivér zsebrákja. Izabella királyné mellett épp úgy setteng, mint a török szultán mellett. Számára hit, lelkiismeret, meggyőződés, minden eladó, mégpedig szabott áron. A fülbegyónás alkalmával vallja be titkát, hogy ő csak az «arany pogácsáiban bízik», mert neki még az se volna elegendő, ha «a Szamos mind arannyal folyna».
III.
Bálint, az unokaöcs, a költő a vitézek oskoláját járja. A mohácsi vész régi, korhatag nemzedéke után az ifjabbak végvári katonának csaptak föl. Ebben az egészséges, népibb tömörülésben találkozik akkor minden derekas nemesúrfi. Hosszú, egész testüket fedő pajzsot viselnek, lobogó kópiát, párduckacagányt. Szerecsen lovakon nyargalják a trombitaszótól lármás mezőt, hogy lest hányjanak az ellenségnek, portyázzanak, szabad kalandra. Boldog hadnagyi napjai ezek. Minden gyönyörű. A ligeterdő: sétálópalota. Még a holttestek is szépen fekszenek: koporsójuk a vadmadár gyomra. A fáradság: mulatság.
Minden jel arra vall, hogy eleinél nem lesz alábbvaló. Rudolf császár koronázásakor ő hordozza Tótország zászlóját. Az ünnepi előadáson részt vesz s mint alakos aktor megostromolja azt a deszkákból rótt játékvárat, melyet később a nép mulatságára fölgyujtanak. Juhásztáncot is lejt a császár magas színe előtt, guggon, föl-fölugrálva, a földre bukdosva, szétterpesztett lábbal.
Hamar paripái vannak, szilaj vadászsólymai, jeles kutyái. Ez a gyermekember át-átnéz az egri várkapitány feleségéhez is, Ungnád Kristófnéhoz, Losonczy Annához, aki Losonczy Istvánnak, a temesvári vértanúnak fiúsított leánya, gazdag is, szép is. A várkapitány komor, őszbecsavarodó úr. De felesége is túl van már első fiatalságán. Jóval idősebb, mint Bálint, aki tízéves korától fogva ismerte és szerette őt. «Hattyútársát» az egri várkapitány, a «sólyom» elragadta. Most újra lobog benne az, amit nem lehet elfojtani. Az akkori divat szerint verse fejébe fonja páros nevüket, achrosticon-ba: Balassa Bálinthé - Anna. Az asszony kacér és magakellető.
Ez az elkeseredett trubadur 200 aranyért áruba bocsátja kardját, Báthory István ellen indul, mint zsoldos. Embereit megugrasztják, őt lefülelik. Az erdélyi fejedelem kegyes iránta. Gyulafehérvárra küldeti mint foglyot. Ott vígan lakozik, szép leányzókat és asszonyokat szédítve. Borbáláról, Juditról, Katáról kapunk hírt. A szultán, aki ismeri a törökverő Balassákat, Bálint kiadatását követeli a baráti erdélyi fejedelemtől. Ekkor Lengyelországba szöktetik s itt Báthory István, már mint lengyel király, fogadja őt úri gráciával és vendégli úri asztalánál.
A bécsi kamara görbe szemmel tekint erre a cimboraságra, Rudolf császár hűségesküt vár tőle. Haza is jön. Az egri vár alatt telepszik meg s ott a szeszélyes asszony szívét vívja, váltakozó sikerrel. Egyszerre olyasmit hallani felőle, amin mindenki elszörnyed. Karácsony hetében papot vesz maga mellé, néhány kipróbált vitézt, a templomba megy, kézen fogja első unokahugát, Dobó Krisztinát, akinek férje csak négy hónappal azelőtt halálozott meg s a papot arra kényszeríti, hogy azonnal eskesse őket össze. A szertartás után a sárospataki várba ront. Katonáival rajtaüt az őrségen, lefegyverezi, hogy így csellel vegye birtokba a várat, melynek újdonsült felesége csak harmadörököse. Embereit azonban visszaverik s őt is kikergetik a várból. Az atyafiak - a Dobók - pörök és rágalmak özönét zúdítják rá. Kutyahitű töröknek, csalárdnak, vérfertőző bujának titulálják. Erre ő, aki fia Sulyok Annának, a protestanizmus e «dajkájának», váratlanul kitér a katolikus hitre, arra számítva, hogy a pápa majd pártjára áll. Nem teljesül reménysége. Házasságát a Szentszék érvényteleníti. Felesége faképnél hagyja. Közben elhuny Ungnád Kristóf, de Anna semmi kérésre-könyörgésre se lesz az övé, az a nő, akit ő Julia és Coelia néven annyiszor magasztalt verseiben, sértődötten elveti magától, másnak nyujtja kezét.
Mit tudunk még róla? Se szeri, se száma kisebb-nagyobb csinyjeinek. Kijelenti például, hogy azért is «nagy úr lesz, ha egyébképen nem is, a férfiassága után». De nem férfiassága után él. Időnként lócsiszársággal és borcsiszársággal foglalkozik. Ha nincs pénze, vásárütéssel segít magán. A vásárt akkor tanácsos megütni, miután a kalmárok már túladtak java portékájukon s hazafelé kocognak, elégedetten dörzsölik kezüket és zacskóikban csörögnek az aranyak. Többízben kísérli ezt meg, sohase hiába. Előbb a dömsödi vásárt rabolja ki s gúzsba köt 4 török és 3 zsidó kereskedőt, de éppily emberül serénykedik a gyarmati, turai vásáron is, mikor 50 társzekeret tetejez zsákmánnyal és 20 kereskedőt, 130 törököt ejt rabul. A budai basa váltig panaszkodik hivatalos átiratában: «Balassa Bálint volt az előttük járó».
Irígyei, haragosai elől «a darvakkal és más madarakkal» ismét Lengyelországba bujdosik. Egyszer tavasz jöttén még visszatér, de csak azért, hogy meghaljon, itthon.
IV.
Elhülve kérdezzük: kicsoda ez a végvári harcos, kicsoda ez az epekedő szerelmes, kicsoda ez a gyanús bajkeverő, kicsoda ez az izzó lantos, kicsoda ez a harácsoló hozományvadász, kicsoda ez az örök-kamasz tréfamester, kicsoda ez a dölyfös, telhetetlen, sápoló, úrhatnám útonálló, aki basább a basánál, kicsoda ez az őrült? Botorság volna igazat látni fölötte, azt vizsgálva, hogy a mai törvénykönyv szerint erkölcsös-e vagy erkölcstelen? Az erkölcs egy kor függvénye. Ami tegnap erkölcsös volt, az ma erkölcstelen lehet s megfordítva is. A jellemtelenséget bizonyos időben eszességnek, bölcsességnek minősítették s a szabadszájúságot őszinteségnek, kedélynek. Sohase szabad felednünk, hogy ő kortársa volt Shakespeare-nek, aki sok-sok ilyen «érthetetlen» embert mutatott be, érthetően, de kortársa volt Rabelais-nek is, aki torkig töltöző, harsányan disznólkodó Pantagruel-t és Gargantuá-t állította elénk és kortársa volt Benvenuto Cellini-nek is, aki önéletrajzával emberöltőket döbbentett meg.
Az emberiség, mely ekkor élt, a középkor s a renaissence határmesgyéjén nem kis idegrázkódtatáson ment keresztül. Abból a szürkületből, melyet a csúcsíves székesegyházak s a titokzatos legendák szitáltak rá, hirtelen kilépett a tűző verőfénybe és ott megpillantotta az ókori istenek szobrait, kik fejükön szőlőkoszorúval az életörömöt hirdették. Csoda-e, ha elkáprázott félhomályhoz szokott szeme s megtántorult szelleme is? A biblia mellett - a bibliával együtt - olvasták a latin és görög költőket. Kolumbusz Kristóf fölfedezte Amerikát s Copernicus, az égbolt hajósa, a világűr búvára fölfedezte a Földet, mely nem áll mozdulatlanul, amint az aristotelesi tan hirdette, hanem többi bolygóival együtt a Nap körül kering. Ebben az időben zajdult meg igazán a hitújítás is, az a szellemi forradalom, melyhez mérve minden eddigi zendülés csak csetepaté. Minden mozgott, gerjedt, minden lebegett, in statu nascendi. Akár művelt volt ekkor valaki, akár nem, akár hallott ezekről a diadalmas és riadalmas változásokról, a levegőből érezte ki, abból szippantotta föl és megmámorosodott tőlük.
A mi helyzetünk még bonyolultabb volt, mint más népeké. Magyarországot a mohácsi vész után három részre hasították. Keleten volt az erdélyi fejedelemség, középütt a török vilajetek félholdas zászlói lengedeztek, nyugaton pedig a «magyar királyság» terült el, melyet osztrák császárok igazgattak önkényesen, mint tartományt. Elképzelni is fájdalmas, hová húzhatott annak a szíve, aki igazán magyar volt, hiszen választania alig lehetett a sok rossz közül. Ezt a középkorból alig kilábalt embert mindenesetre irtózattal töltötte el az istentelen pogány, aki szemében maga az ördög volt, a sátán földi megtestesülése. De ha a végvári vitéz betört a török területre s ott rabolt, gyilkolt, falvakat pörkölt, csak tulajdon országát pusztította, csak tulajdon testvéreit hóhérolta. Növelte a zűrzavart, hogy mind a három országrészen farkasszemet néztek a keresztény felekezetek, katolikusok, reformátusok, luteránusok, unitáriusok, akik mint árnyalatok és féltestvérek jobban gyűlölték egymást, mint a törököt. A fölzaklatott ösztönök számára megannyi jogcím kínálkozott, hogy szabadon kiélhessék magukat. Janicsárok és lézengő ritterek, prédikátorok és torzsalkodó pártok közt kiki megtalálhatta a maga koncát. A faji és vallási meggyőződést egyaránt jól fizették. Mi se volt egyszerűbb, mint ekkor birtokot, várakat szerezni. Csak föl kellett jelenteni, pörbe kellett fogni a régi tulajdonosokat ezen vagy azon az örvön s miután azokat száműzték, vagy szépszerével kitúrták, vagy kiirtották családostól, a vádaskodók a helyükbe ülhettek, mindaddig, míg rájuk nem került a sor.
V.
Arra, hogy Balassa Bálintot megítéljük, vagy elítéljük, - úgy érzem, - nincs jogunk.
Az adatok tétovák s a körülmények összeszövődései egy ember éltével mindig titkosabbak, semhogy könnyűszerrel fölbogozhatnók. Ez a viszony sokszor akkor is rejtély előttünk, ha egy kortársunkat közelről ismerjük és szemtől-szembe látjuk. Mennyivel inkább óvatosnak kell lennünk, ha olyasvalakiről van szó, aki négy évszázaddal ezelőtt mozgott a föld határán, sohasem állt előttünk, csak vallomások, többé-kevésbé megbízható adatok, levelek és iratok révén értesülünk felőle. Élnünk kell a gyanúpörrel, hogy az ő életében is van oly rugó, mely sok mindent elfogadtat.
Igyekezzünk megérteni őt. Ez tisztes szándék és ez a mi föladatunk. Ebben a korban az irgalom és a részvét, a belátás és megbocsátás gondolata sokkal gyöngébb lábon állott, mint bármikor. A vágytól a tettig rövidebb volt az út. Megölni ezeknek az embereknek egy felebarátjukat annyi lehetett, mint nekünk halálát kívánni valakinek, aki egy pillanatban földühít, vagy elkeserít bennünket. Hányszor megtesszük ezt. Ők véghez is vitték, amit gondoltak, nyomban. Gátlást alig ismertek. Az állandó életveszedelem megedzette, eldurvította idegrendszerüket. Képzeletük e tekintetben kihagyóan működött.
Ez a kor általában kegyetlen volt. Kisgyermekeket raboltak, hogy zsarolják velük a szülőket. Mi magunk orvost csak akkor küldtünk sebesült foglyainkhoz, ha azok csauszok voltak, janicsárok, agák s azt remélhettük, hogy pénzt kapunk majd érettük, arany, ezüst sarcot, kösöntyűket és násfákat, szőnyegeket, esetleg virágmagokat, a török virágok becses hagymáit, melyeket ekkoriban plántáltak el kertjeinkben. Takáts Sándor a hódoltságról írott könyveiben említi, hogy egyeseket fülüknél fogva szögeztek falra. Másoknak az orrát vágták le. Volt olyan vitéz, aki diadalmi jelül kétszáz darab emberi orrot is küldött várkapitányának, csinos füzérbe kötve. Az orrok tulajdonosai egyformán lehettek élők és halottak is. Úgy szedték ekkoriban a füleket és orrokat, ezeket a véres gyümölcsöket, mint ahogy mások eprészgetnek az erdőn. Koponyákat raktak gúlába. Kitört emberi fogakat is gyüjtöttek. Az úri portákon voltak rabházak és csigák, hogy a foglyokat «megcsigázzák». Ha a váltságdíj nem érkezett meg idején és otthon, a török atyafiak még tünődtek, akkor «külön kínzómestereket» hozattak Bécsből, akik választékos furfanggal, szakavatott lassúsággal végezték hóhérmunkájukat.
VI.
Balassa Bálint jellemének felötlő vonása azonban tényleg a kegyetlenség. A bécsi levéltár egyik okirata - 1587 keltezéssel - ezt jelenti: «A királynak, a főhercegeknek és az udvari kamarának ismételten biztos forrásból tudomására jutott, hogy Balassa Bálint és Ferenc újvári jobbágyaikon hallatlan kegyetlenséggel dühöngenek, holmijukat elragadják, táplálékoktól megfosztják, úgy, hogy hajlékukat szökve elhagyván, családjukkal együtt éhen kell veszniök s a szerencsétlenek rettegésökben panaszkodni sem mernek.»
Annyi bizonyos, hogy megbocsátani soha semmiért se tudott és feledni sem. Egyik tiszttartójukat, aki miatt atyja még gyermekkorában megfenyítette, hosszú évek mulva bezáratta és megláncoltatta. Így vett magának elégtételt. Általában cudar gyönyörűségét lelte ilyesmikben. Hogy miért, - milyen régibb keserűségek, emlékek hatása alatt - azt nehéz földeríteni. Ez a lélek - úgy látszik, - álarcot visel. Az álarc mögött valami rejtezik. Egy okra visszavezetni mindent - a szerelmi csalódására - felületesség volna. De mégis valahol itt kell kereskednünk. Egy nálánál jóval idősebb, érett asszonyt szeret, másnak a feleségét, aki már kiskorában is mint ábrándkép lebeg előtte és sohase tudja elérni, meghódítani, igazán magáévá tenni. Őt hajszolja minden egyes nőben. Első unokahugát akkor veszi feleségül, miután férje meghalt, talán, hogy bosszút álljon azon a nőn, aki miatta nem hajlandó elválni urától, talán, hogy ezzel a házassággal, magát is csalva, játékosan példázza annak a másik férjnek esetleges, de oly hőn óhajtott halálát. Ungnád Kristóf nemsokára tényleg meghal. Halála után Anna elkergeti őt.
Csodálatos egy ember. Akármilyen deli lovag ez a «magyar Alkibiádész», annyi szerelmi kudarca van, mint valami nyomoréknak. Bizonyára a lelke volt nyomorék. Még arra is rávetemedik, hogy az országúton támadjon meg, nyilvános botrányt okozva, védtelen nőket. A selmecbányai országúton ráront egy hentes özvegyére, - szóval megint özvegyről van szó - s azt csak a sikoltozására odasereglő nép menti ki a nőrabló karjaiból. Az özvegy a tanácshoz fordul, a tanács fölír a királyhoz. Ernő főherceg követeli a bűnös megbüntetését. Balassa Bálint három idézésre se jelenik meg a bíró előtt. Aztán békésen simítják el az ügyet.
Ő maga így mentekezik: «Írták azt is, hogy én éjjel-nappal iszom és hogy én mind szolgáimmal eszve sybarita életét viselek. Ebben is hazudtak... Isten erre bizonyságom, hogy soha nem tudom, a sybarita élet mi légyen. Hogy vígan laktunk, nem tagadjuk, de mi abban sem bárót, sem polgárt meg nem bántottunk, hanem az magunkét költöttük.»
VII.
Föl kell hívnom az olvasó figyelmét valamire, amit eddig még nem hangsúlyoztak. Amikor Balassa Bálint az erdélyi fejedelem ellen hadba szállt, Báthory István egyik katonája elfogta őt és agyba-főbe verte. Báthory ezt írja róla a Fényes Portának, mely a fejét követelte tőle: «Megsiketült bele s a kórság is gyakorlatossággal üti el, úgyannyira, hogy sem élhet, sem halhat». Nem lehetetlen, hogy ezek a visszatérő rohamok nyavalyatörős rohamok s Balassa Bálint a koponyatörés, az agysérülés folytán csakugyan nyavalyatörős lett.
De ha nem is fogadjuk el ezt a föltevést, melyet e nyilatkozaton kívül egyébbel nem tudunk bizonyítani, nyilvánvaló, hogy már őseitől is súlyosan terhelt. Ismeri természetét. Tudja, hogy kegyetlen. Vadságát, durvaságát szépítgetni, magyarázgatni próbálja: «Ha természettől fogva lett volna is bennem valami vadság és durvaság, a múzsák nyájassága s a tudomány ékessége, vagy a hosszas zarándoklás, vagy az udvar körében huzamos tartózkodás nem megszelidítették volna-e azt régtől fogva?»
Emiatt sokat szenvedett. Őt is gyötri a tulajdon kegyetlensége, a léleknek ez az oldhatatlan merevgörcse. Mert aki másokhoz kegyetlen, az önmagához is szükségszerűen kegyetlen. A lélek természettani törvénye ez. A sadismus, a rontó és kéjelgő ártás gépiesen alakul át masochismus-sá, önvesszőzéssé s aki előbb másokat vert, rövidesen önmaga ellen fordul, talán sokkal irgalmatlanabbul. Senkise bujhat ki ez igaztevő végzetesség elől.
Minden pörét, harcát, szerelmét úgy intézi, hogy előbb társai szenvedjenek, aztán ő maga szenvedjen. Amihez hozzányúl, balra fordul. Egyik balsikere a másikat kergeti. E két ellensarki vég között mozog költészete is, viharosan kilengve balra és jobbra. A szenvedélyt fölváltja az ájulat, a tobzódást a remete-magány. Egyik pont a renaissance harsogó életkedve, a habzsolás, az érzékek ökrendezése. Másik pont a legteljesebb, legodaadóbb kereszténység, a vágyak elsorvasztása, a lemondás, a töredelem. Virágénekei mellett ott siránkoznak istenes énekei. Így dalol a lengyel citerásleányról: «Kegyes ábrázatja én arányzó célom, Citeraszózatja bum rontó acélom.» Aztán így dalol: «Bocsásd meg, úr isten, ifjúságomnak vétkét, Sok hitetlenségét, undok fertelmességét». Az utóbbi olyan, mint hidegborogatás a lázra. Mindig e két véglettel tusakszik, istennel és ördöggel.
Még halála is ezt látszik igazolni. 43 éves korában megjelenik Esztergom ostrománál. Zászlóján Szent Dávid képe van, akinek zsoltárjait hajdanában oly gyönyörűen szólaltatta meg magyarul. Ágyúgolyó találja ágyékát. Mind a két lábát le kell vágni. A seborvost biztatja, hogy csak rajta, bátran. Amikor haldoklik, Istenhez fohászkodik: «Krisztus meghalt én érettem és én hogy kétkedjem? Katonád voltam, Uram és a te seregedben vitézkedtem». A mellette álló Dobokay Sándor jezsuita-atyának pedig odasúgja: «Hiszen atyám, azt akartuk, hogy így légyen.» A bűnt a bűnhödés követi, helyesebben a büntetést az önbüntetés.
VIII.
Ne bolygassuk immár a lélektani kérdéseket, melyeket teljesen megoldani úgy sincs módunkban, hanem tekintsük a költőt. A költészet többnyire efféle zűrzavaros, önmagának ellenmondó jellemből sarjadzik ki. Ami titok az észnek, az értelemnek, az dalokban, zenében a maga egészében és nyerseségében, fölbontatlanul és közvetlenül kitárulhat.
Ez a rendkívüli lélek, ez a fejedelmi véralkat is hiánytalanul tudott megnyilatkozni minden hányódásával azon a még pallérozatlan nyelven, melyet addig úgyszólván csak gyakorlati közlésre, vagy jámbor, egyszerű érzés kifejezésére használtak, s még senkise csiszolt, még senkise tört öntudatosan művészi céljához.
Természetesen, ha verseit mai szemmel olvassuk, sok kivetnivalót találunk bennük. Jobbára magukon viselik a kor ízlését, részint annak érdességét, részint annak cikornyásságát. Szerkesztésük nem mindig gondos. Némelyikben pusztán sorok akadnak, mint aranyérc a sziklában. Olyik túlhosszú, elnyujtott. A kevesebb több lett volna. Nem szabad azonban őt nyelvünk mai símaságához és fejlettségéhez mérnünk.
A művész így is lépten-nyomon kitetszik. Egy költőre nézve mindig jellemző az a verse, mely leginkább belerögződött olvasói emlékezetébe. Balassa Bálint neve hallatán úgyszólván mindnyájunkban azok a sorai zendülnek meg, melyeket később a kurucok is átvettek bujdosóénekükbe: «Zöld erdő harmatát, Piros csizmám nyomát, Hóval lepi be a tél, Hóval lepi be a tél.» Az andalító muzsika, a színrakás - egymás mellett véletlenül: piros, fehér, zöld - elfeledhetetlen. Festéktálcája változatos. Micsoda lágy összhang árad ebből a megszólításból: «Kegyes, vidám szemű, Piros rózsaszínű, Én édes, fejér hölgyem.» Fragonard ecsetjére gondolunk. Máskor ilyen gyöngédséggel lep meg: «Az szelíd daruhoz Szintén hasonlatos Te kegyes tekinteted.»
Vegyük számba, hogy amikor ő a napvilágot megpillantotta, Tinódi még élt s egyhangú lantján szomorúan kopogtak a szavak. Balassa Bálint mint csoda szólal meg, elődök nélkül, váratlanul, néha olyan tiszta szívhanggal, melyet a mai kor kényes értője is megbámul, mert itt-ott a tökélyt éri el. «...Ha ki akar látni két eleven kutat, Ki ü forrásokból szüntelen kifolynak: Nézze két szememet, kik mindenkor sírnak... Ha ki akar látni olthatatlan szenet, Nézze az én véghetetlen szerelmemet, Ki mint pokol tüze, örökké csak éget... Ha ki akar látni szörnyű mély sebeket, Nézze szerelemtül sebesült szivemet S ottan megesméri, mint gyötör engemet...» Mintha minden alkalommal újra formálná a nyelvet s meg-megolvasztaná érzései lávájában. Fejlődésének egyes mozzanatai szinte érthetetlenek számunkra. Tudvalévő, hogy a nemzeti öntudat a napoleoni háborúk alatt ébredt s annak előtte a haza fogalma még homályos, határozatlan. Ő már akkor «kesereg a magyar nemzetnek romlásán s fogyásán». Ezt énekli: «Oh én édes hazám, te jó Magyarország! Ki kereszténységnek viseled paizsát; Viselsz pogányvérrel festett éles szablyát, Vitézlő oskola! immár Isten hozzád!» Korát megelőzi a népiességgel is: «Gonddal teljes üdő, Siralmas esztendő, Búmra termett szellő, Életem kesergő.» Bátor keserűsége pedig egyenesen tizenkilencedik századi pesszimizmust idézi: «Bár ne tudtam volna, mi légyen a szeretet! Mért született engem, aki engem született, Ily gyilkos kínokra.»
Amellett játszi, pajzán is. Egyenesen csodálatos, milyen fölénnyel tördeli szét, darabolja el a régi, lomha sándorverset, kurta sorokat, terzinára emlékeztető formákat alakítva belőle, milyen biztosan veti oda a hangulatkeltő sorismétlést, az ölelkező, a rácsapó rímet, milyen vájt füllel hallja a nyelv ősi dallamát. A régi, süket kolompok után tündéri rímek csengetyűi szólalnak meg: «Könyörgök, nékem is hogy légy már vezérem, Mert ím bujdosni űz nagy bú és szemérem. Én Istenem! ebben ne vesszen el vérem Őrizz meg gonosztul, felségedet kérem.» Született költő abban is, hogy nemcsak a nyelvet formálja gondolatához, hanem olykor gondolatát is a nyelvhez idomítja s e kétes-édes játékban gyönyörködik. Megfeledkezik arról, hogy a szó fogalmat is jelent, önmagáért forgatja, mély jelképet olvas ki a betűből. Századában dívott az úgynevezett «echós-játék». Valamit odakiáltott a költő a visszhangnak s az rendszerint a kegyese nevét sóhajtotta vissza, egy rímmel. Kérdi, hogy kicsoda Vénus bujdosó fia? A visszhang így szól: Sófia. Kérdi, «Kell-e jót reménylenem?» A visszhang felel: «Nem.» Kérdi, hogy boldogságot neki ki adhatna? A visszhang ezt sírja: Anna. Kérdi, hogy a kegyetlen kegyes mért gyűlöl. A visszhang komoran dörög feléje: Öl.
IX.
Vajjon mivel magyarázhatjuk, hogy ennyi báj, erő, kincses anyag és művészet egyszerre bukkan ki egy öldöklő század sivatagából? Alkotó erején kívül azzal, hogy Balassa az akkori műveltség legtetején állott. Bornemissza Péter nevelte és oktatta, a protestáns püspök, renaissanceunk egyik dicső alakja, aki nyolc évet töltött fölváltva Olaszországban, Franciaországban és Németországban s remekbe tolmácsolta Sophokles Elektráját, azóta se megközelített mintáját adva az érzéki, ízes-velős, drámai párbeszédnek. Tanítványa méltónak mutatkozott hozzá. Állítólag a krakkói egyetemen is tanult. Latin levelei egy humanistát árulnak el. Balassa legalább hét nyelven beszélt és értett. Mindenekelőtt törökül.
A törökök és magyarok között a hódoltság élet-halálharcában is atyafiságosan megindító műveltségi közeledés jött létre. Ismerünk egy megmagyarosított török költőt, Divinyi Mehmedet, a Madzsar Türkit, aki 1588-ban szerelmes dalt szerzett «A narancscsecsű, keskenyderekú leányról.» Magyar ellenképe is megannyi akad. Íródeákjaink, kik a basák szolgálatában álltak, sokszor turbánt viseltek, Ibrahimnak, vagy Szulejmánnak hivatták magukat. Ők fordították romlatlan és pazar magyar nyelvre a török bókokat és virágos példabeszédeket, ők leveleztek velünk magyarul, az «ellenséggel», de néha a konstantinápolyi, sőt a bécsi udvarral is. A diplomácia nyelve félig-meddig magyar volt ekkor. Mi viszont a budai basát ilyen megszólítással udvaroltuk: «Tekintetes és nagyságos vitézlő úr, nekem kedves szerelmesem.»
Balassa Bálint már kiskorában megtanult törökül, az apja várában lévő foglyoktól. «Igéről-igére» számos török éneket ültetett át, melyeken ragyog a napkeleti színpompa. Egyik így kezdődik: «Rózsaszínű lelkem.» De tudott németül, olaszul, horvátul, lengyelül, románul is, ó- és új-latinul s eredetiben olvasgatta Petrarcá-t, Joannes Secundus-t, valamint két kedves latin renaissance-poétáját is, a nápolyi Angeriánus-t és konstantinápolyi Marullus-t, a görög származású, pogányságért lángoló költőt, Lorenzo Medici pártfogoltját.
X.
Azt mondhatnók, hogy ő, aki először fejezte ki énekben gyökeres magyarságunkat s először merte megszólaltatni a gügyögő, népiesség gyermekhangját, ízig-vérig európai költő, nyugati költő, a világ költője. Szemhatára tág és szabad. Egyik versét ezzel végzi: «Ezeket irám A Tenger partján, Óceánum mellett.» Háborgó élete elsodorta a tengerhez, a végtelen vívódás a végtelen vizek partjára. Íme egy bujdosónk a XVI. században, első költőnk már az óceánig ért. Ez mintha útmutatás is volna az utána következőknek, hogy a költő nemcsak egy égtáj szemlélője, hanem minél inkább a mi lelkünkből lelkezett, annál emelkedettebb és magasabb a szelleme, annál szélesebb távlatokat ölel át s végül minden vágyának bele kell ömölnie az óceánba, mely az emberi közösség jelképezője: az egység és a nagyság.