Balázs Béla: Halálos fiatalság
szerző: Havas Gyula
(Dráma. Kner-kiadás.)
Először is szeretném elmondani ennek a drámának a tartalmát, minden megjegyzés nélkül, a lehető legmesszebbről nézve, magát a nyers anyagot, ahogyan a maga formátlan és durva alakjában az író előtt állott, mielőtt hozzányúlt volna. Egészen röviden kell szólanom, alig néhány mondatban, hogy ezt megtehessem s úgy tehessem meg, ahogyan szeretném. Mert ha a legcsekélyebb mértékben is részletekbe bocsátkoznám, akaratlanul is ellentétbe kerülnék az íróval és mondanivalójával s képtelenné válnék az objektív ismertető elmesélő hangján beszélni, annyira nem tisztázott és nem elintézett a téma s annyira zavaros és egységtelen a kompozíció. Tehát: Dobray Ágnes zongoraművésznő (vagy legalább: túlérzékeny széplélek és hisztérika, aki zenével keresi a kenyerét) szerelmes Józsa Miklós zeneszerzőbe és viszont. Ez a kölcsönös szerelem keres kielégülést a darabban, a férfi részéről szenvedélyes és szüntelen ostromban, vak vággyal és sóvár erőszakkal, a nő részéről hasonlóan szenvedélyes és szüntelen negációban, szertelen és hiperesztéziás gyávaságban, esztelen, riadt menekülésben a vágy elől, gyáva és végzetes félelemben a testi szerelemtől. Ez a szerelem kergeti halálba Ágnest, akinek, az író szavaival szólva, az a tragédiája, hogy nem való a szerelemre. A nagy vonásokban való vázolás minden durvaságával bár, de körülbelül ez a témája Balázs Béla drámájának.
Az első felvonás Ágnes és unokatestvére, Félix beszélgetésével kezdődik. Mindjárt megjegyzem, hogy Félix - aki az író beállítása szerint eredménytelenül és reménytelenül szereti Ágnest - a legszimpatikusabb alak az egész darabban, az egyetlen, akit elég plasztikával elevenít meg, akit látunk s olyannak, amilyennek az író láttatni akarta. Ellenben Ágnest, aki körül az egész dráma forog s aki pedig az egész első felvonásban állandóan a színen van, nem vagyunk képesek látni, állandóan elsiklik előlünk képe s minél nagyobb erőfeszítéssel igyekszik az író a centrumba helyezni s a dráma lüktetéséül éreztetni az ő sorsát, annál jelentéktelenebbnek látjuk, annál kevésbé vagyunk hajlandók elfogadni ezt a tragikumot s annál intenzívebben érezzük újra első impressziónkat, hogy legfeljebb csak egy súlyosan és végzetesen idegbeteg nővel állunk szemben. Holott Balázs Béla egészen mást akart megírni, mint már a darab szép és hangzatos címe is mutatja. De hiába, az egész első felvonásból nem tudunk meg mást, mint amit már az első néhány oldal elolvasása után is látunk: Ágnesnek semmi sem jó, semmi sincs rendben, minden probléma, minden akció kínos és elviselhetetlen, a passzív beletörődés persze még szomorúbb és betegítőbb. (“Felcsavarni a villanyt? Védekezni az éjszaka ellen? Jött a sötétség, hát jöjjön. Mindegy." “Minden elvisz mint a víz. Csak az a kérdés, mibe akarunk belefulladni"... “rettenetes ez a ház, minden lépés hallatszik. Bele lehet őrülni!"... “Az ember akkor fordul hátra, ha nincs tovább út"...) Csaknem megszakítás nélkül mondja ezeket a kétségbeesett és rapszodikus mondatokat, miközben minden lépésre felneszel és, tagadva és leplezve bár, de várja, egyre várja a zeneszerzőt. Szóval, egész egyszerűen, szerelem ez és semmi más. És hiába mondja Ágnes, hogy ez a szerelem “hurok, nem is tudom, ki kezében és szorít és fojt szakadatlanul, bele kell fulladni", nem vagyunk hajlandók érezni ennek az igazságát, mert úgy látszik, a drámának valóban természete, hogy nem elég benne mondani, mondani és mondani valamit, még akkor sem, ha az érthető és igaz, hát még ha az ellenkezője! Egyébként a dráma többi alakjai éppúgy nem értik Ágnest, mint mi olvasók s az egész darab tulajdonképpen kínos és céltalan vitatkozás Ágnes és a többiek között, akik józanságra és életkedvre akarják bírni és normális, egészséges szerelmi életre gyújtani.
Az első felvonás végén Ágnes egyedül marad Miklóssal, a zeneszerzővel, aki aznap fejezte be nagy szimfóniáját és most, még az ihlet tüzében égve, lelkendezve jön, hogy szerelmesét magáévá tegye. Ez a határozott és kimondott nemi szándékosság, amelyet elfogadhatóvá, sőt talán széppé is lehetne tenni valami józan realizmus igaz és nem nagyképű beállításával és őszinte szenvedélyével, abban a hamis pátoszú és nagyzoló világításban, amelybe az író látható és érezhető szubjektív együttérzése és sikert kívánó érdekeltsége helyezi, kimondhatatlanul kínosan és siváran hat, csaknem olyanformán, mintha az író azt akarná ábrázolni, hogyan ostromolja s akarja megnyerni a nőt egy intelligensebb és műveltebb fajta nőcsábász, aki úgy képzeli el, hogy bizonyos esetekben a szerelmet korállpalotának kell mondani. Hogy idézzem Miklósnak néhány mondatát, mikor Ágnes, akivel egyébként kölcsönösen és több ízben szerelmet vallanak és panaszolnak egymásnak, minden testi közeledés elől riadtan és kétségbeesetten menekül:
“Ágnes: Miklós! Ne! Hagyj!
Miklós: Mért hagyjalak? Nem hagylak! Édes, egyetlen! Úgy-e máma szeretni fogsz! Úgy-e máma, Úgy-e máma? Úgy-e nem ellenkezel többé? Úgy-e azért védekeztél csak eddig, mert valami nem volt kész. Álom volt, köd volt a szerelmünk. De most, most készen van a szimfóniád. A szerelmünk háza. Kész, nagy zengő épület. Be van fejezve. Most bevezetlek téged és az enyém vagy!"
Nem érzi Balázs Béla, mennyire naiv és ízléstelen ez?
Visszatérve Ágneshez: az író maga is érzi, hogy minden mély mondat, szimbolikus kijelentés és exaltált felkiáltás, amit hősnőjével elmondat, kevés ahhoz, hogy éreztesse, igazolja, elhitesse azt a tragédiát, melyet ő lát benne s ezért szükségesnek tartja, hogy vele magával mondassa el önmagát:
“...Egy hónap óta szeretlek. Úgy-e? - Azelőtt nem is tudtam, hogy a világon vagy. Úgy-e? És egy hónap előtt egyszerre megszűnt, meghalt minden, ami nekem azelőtt élet volt. Azóta nincs más gondolatom: csak Te. Nincs más érzésem: csak Te. Voltak terveim, ambícióim: megszűntek, nincsenek. Volt egy mesterségem, melyet szerettem, melyért retteneteset áldoztam. Nincs. Nem érdekel. Voltak emlékeim: múltam, melyben éreztem magamat. Kezdem nem érteni. Idegen lett. Nincs más, mint te. Nincs saját súlypontom. - Hogy mondjam már? - Kivetted alólam a talapzatot. Rád vagyok utalva. De mit tudom én, meddig van kedved engem tartani? - Tőled függök. Belőled élek. - De hiszen azt sem tudom, hogy ki vagy?... Nem tudom ezt jól megmondani. Egy új, ismeretlen, idegen hatalom! Egy hónap előtt jött és elvett mindent. Nincs más, mint az. És nem tudom, melyik percben fog itt hagyni kifosztva meztelenül. - Ezt nem bírom! Nem akarom!"
De mondott-e ezzel valami mást, mint eddig? Érthetővé tette-e az érthetetlent? Nem. Sőt: érthetetlenné az érthetőt! Mert hiszen én nagyon értem, nagyon szeretem és nagyon sajnálom ezt az Ágnest, hiszen ismerem őt: szegény, szíven sebzett, zaklatott szűz, aki nem bírja már a maga huszonötéves fiatalságát szerelem nélkül, vágyó és nyugtalan fiatalságát (úgy érzi, mint “egy nyilat a mellében", - mily szép és erőteljes, aminthogy általában az egész drámában fel-felcsillan sok mondat, amelynek ereje Balázs Béla jobb verseire emlékeztet), de, szegény, meg van mérgezve, elfinomult és mindent elgondolkozó, a paraszti egyszerűség igazságával mondva: szégyelli magát csak, semmi más, semmi más a világon. Mondom, nagyon jól ismerem őt, de annak a szándékos miszticizmusnak, álszimbolizmusnak, minden egyszerû és igaz dologba érthetetlenül és indokolatlanul nem létező mélységeket belemagyarázó filozófiának a levegőjében, amelybe az író burkolja, ködös és kínos bizonytalanságba foszlik előlem, és meggyőződésem, minden ép mûvészi érzékû ember s maga az író elől is. Aminthogy általában a komoly tehetségû és becsületes szándékú Balázs Bélának szerintem átka és legfőbb hibája, hogy teljesen híve lett annak az iránynak és egyik centruma annak a csoportosulásnak, melyet én a “magyar belemagyarázók iskolájá"-nak szoktam nevezni.
Az első felvonás azzal végződik, hogy Ágnes elkergeti magától a vad szerelmi rohamban rátámadó Miklóst, aki egy fenyegető “Vigyázz!"-zal távozik. A második felvonás szintén Ágnes szobájában játszódik le, Miklós egész délután lent áll a sarkon a kegyetlen hóviharban és bámul fel, az Ágnes ablakára, mint “egy holdkóros borbélysegéd". Szerencsétlen és torz ötletnek tartom ezt s váratlannak és indokolatlannak ettől a heves, erőszakos és elbizakodott embertől, akinek - saját kijelentése szerint - csak “ráadásnak" kell a szerelem s akit az író úgy fest meg, hogy “mozdulataiban gyermekes, barbár frissesség van, fanatizmus és energia sugárzik róla". Csak a felvonás végén jön fel Ágneshez, de ekkor már annyira rosszul van, hogy elszédül, összeesik s Ágnesnek és Félixnek kell őt hazaszállítani.
Nem említettem eddig a dráma többi alakjait, mert semmi szerves kapcsolatukat nem láttam Ágnessel és az egész tárggyal. Az, hogy Lili, az Ágnes barátnője és báró Lublóy mindnyájuknak valami barátja, a színen vannak-e vagy nem, semmit sem változtat a darab menetén s az olvasó szemében csak annyit jelent, hogy, ha jelen vannak, ők is céltáblái az Ágnes ideges és bomlott megnyilatkozásainak, vagy legfeljebb, hogy csillapító baráti szándékukkal tudatlanul is elmérgesítői a helyzetnek. Lublóy alakjáról még meg kell jegyeznem, hogy őt tudatosan rajzolja az író mintegy a drámán, az embereken kívül állónak, ő itt az a bizonyos ismeretlen ember, idegen valaki, kiégett és bölcs “Ördög", komoly és öreg “Faun", a “halott ember", ahogy Balázs Béláék mondják, akiről “leszakadtak a kilincsek, mert egyszer már itt hagyta valaki", s természetesen vele azonosítja magát leginkább az író. Egyébként a második felvonásban felajánlja a végleg megzavart és kétségbeesett Ágnesnek, hogy magával viszi Szicíliába, minthogy úgysem veszélyesek egymásra nézve. Valóban, Ágnes egész váratlanul bele is egyezik ebbe s erre oldalakon át az utazás, az elszakadás, a mindent itt hagyás hangulata és az ezzel kapcsolatos többé-kevésbé mély és finom asszociációk íze árad el, amit azonban nagy mértékben leront és hatástalanít az a határozott és meg nem ingatható meggyőződésünk, hogy Ágnes semmi szín alatt sem fog elutazni. Novellában, regényben nem bántana ez a tudat, de itt nagyban tompítja a történés drámaiságát.
Úgy gondolom különben, hogy az egész felvonás alatt az ablak alatt álló Miklós csökönyös, konok jelenlétével többet és fontosabbat akart Balázs Béla, mint amennyit kihozott. Talán ezzel akarta intenzívebben éreztetni az egyéniségéhez, a maga életéhez, emberi szabadságához és méltóságához kétségbeesetten ragaszkodó nőnek állandó fenyegetettségét, ostromlottságát, kiszolgáltatottságát a férfi mindenen keresztülgázolva érvényesülni akaró, egocentrikus szerelmi vágyával szemben. És akkor sajnálnunk kell, hogy erre nem talált alkalmasabb, szerencsésebb, igazabb megoldást.
A harmadik felvonás két képből áll. Az első kép: Ágnes már el is felejtette annak a momentán lendületnek a hangulatát, amelyben el akart utazni Lublóyval és most az önmagából való kiesettség, széthullottság bizonytalan, határozatlan kétségbeesésében, valami halálos nemtörődömséggel elmegy Félixszel mulatni, egy kávéházi szeparéba. Itt akadnak rájuk, a második képben, a mámor ziláltságában bomlott blúzzal és kigombolt mellénnyel mulatókra, Lublóy és Miklós. Fáradt, halálba törődött, szomorú narkózisban áll itt Ágnes a három férfival szemben, mint aki nem tudja magát odaadni a Miklós szerelmének, nem tud szakítani múltjával és eddigi életével, hogy feledni és gyógyulni menjen Lublóyval és utolsó órájában Félixhez menekül, akivel hármójuk közül a legkevesebb lelki közössége, de - rokonságuk, gyermekkoruk óta való ismeretségük folytán - a közvetlen érintkezésben és testi közeledésben legkevesebb szégyene van. Így hörpinti ki Félix karjai között a pezsgőt, amelybe veronált hintett, a halálos poharat:
“...Félixke! Fogj! Csókolj meg. Álmos vagyok! El-fogok-aludni. Haza-viszel--Betakarsz - vigyázol - Miklós-nak mondd na-gyon szeretem... (elalszik)."
A harmadik felvonás második képe a legjobban megírt, legigazabb, legszebb rész az egész darabban. Kár, hogy ami közben történt, semmivel sem hozott bennünket közelebb a szép, megrázó véghez.
Egy barátom, akivel erről a drámáról beszélgettem, többek közt azt mondta, hogy Balázs Béla itt feltétlenül modellekkel, élő alakokkal dolgozott, de nem ismerte, vagy szándékosan elburkolta, elferdítette s aztán már nem is láthatta jól saját alakjait, nem vette észre például, hogy Ágnes tulajdonképpen Félixet szereti s csak hamisan magyarázza és hiszi a Miklóshoz való viszonyát szerelemnek.
A fentebb mondottak mutatják, hogy nem mindenben értek egyet ezzel a kijelentéssel, különösen nem a felhozott példára vonatkozólag. Csak azért említem ezt, mert valóban, a dráma gondos, figyelmes, többszöri elolvasása után is, mindannyiszor a szép befejezést, az erőteljesebb részleteket, egyes mondatok és jelenetek megrázó líraiságát és mély hatását sajnosan feledteti, sőt teljesen elnyomja az egész beállításnak, magának a dráma levegőjének hamis, erőltetett, kényszerített tragikuma, túlzott és előre megfontoltan a végletekig, néha egészen a semmitmondásig mélyített sokat akarása. Végül is úgy érezzük, zsibbadva, fuldokolva kell kiáltanunk napfény és levegő, levegő után. És ne gondolja Balázs Béla, hogy holmi vígjátéki könnyedség napfénye vagy olcsó színpadi hatások és kézzelfogható, durva ellentétek, konkrétan érzékelhető, egyszerû tragikumok levegője után kiáltunk. Nem, hanem egy kis igazság és egészség levegője és az életnek egy kis napfénye után. Mert a felhő, mely eltakarja előlünk a napot, valóban villámokkal terhes, sötét és végzetes borúlat legyen!
Tisztelettel teszem közzé e bírálatot, mint egy saját nézetû írónak komolyan gondolt s gondosan megokolt ítéletét - s csak halkan gondolom hozzá, hogy így nézve Hebbelnek darabjain is fenn lehetne akadni.
I-s