Búcsúzik az atya a leányától
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
A magzatok közzűl, akiket nemzettem,
Már hát nem marad meg egyik is mellettem?
Az ékes virágok, melyek kedveltettek,
Szánakozás nélkűl rólam letépettek.
A kedves gyümőlcsök, kikkel ékeskedtem,
Ha leszakasztattak, minek is termettem.
Micsodás erőszak, óh, ki nem mondhatni!
A természet láncát ekként elszaggatni.
E szerencsétlenség pedig nem mostani!
Kezdett már ez engem tavaly hervasztani.
De megmaradt akkor még egy ékességem,
Amelyben találtam volt gyönyörűségem.
Most van az az iső, mely mezítelenűl
Hágy egészen s mások előtt kelletlenűl.
De nem bánom, légyek mindentől megfosztva,
Legyen ékességem kettő közt megosztva.
Függjenek gyenge fán a gyenge virágok,
Nem vén fához valók a fiatal ágok.
Mert minthogy a vénség miatt erőtelen,
Azokkal sokáig bírni elégtelen.
Jobb, megvallom, hogy oly fákba óltassanak,
Melyeken sokáig megmaradhassanak.
Amelyek tarthassák mindég nedvességgel,
Hogy virágozzanak díszes kedvességgel.