Búcsúvétel az ifjúságtól
szerző: Kis János
Itt hagysz, éltem szép tavasza,
Koszorúim elszeded!
Hogy több rózsádat szakaszsza
Kezem, már nem engeded.
Ezután kemény törvényt szab
Már a komor értelem,
S mindenfelől száz dühös hab
Játszik ön kéjén velem.
Nem virítottál körültem
Szüntelen zöld Tempéket;
Néha reggel bár örültem,
Láttam gondos estvéket.
Még is olly bús szívvel nézek
Vissza, kedves Tündér, rád,
Mint honjokra a vitézek,
A dob marsra ha jelt ád.
Bár örömhöz nem vezettél
Paphus bájos halmain,
Ah, elég boldoggá tettél,
Hív barátim karjain!
Kikkel ha együtt sétáltam,
Édent láttak szemeim.
S most, midőn tőlök megváltam,
Nem méltók-e könyeim?
Bátor elmémnek nem adtál
Érteni mély titkokat,
Minden órában mutattál
Új szép rajzolmányokat.
Most pedig, hogy sóhajtásim
Nőjenek, azt míveled;
Minden édes álmodásim
Mert elrepűlnek veled.
Menj! szerencsésebbre terjeszd
Áldásidnak árjait,
Érzékenyebb szívben gerjeszd
Szép örömid lángjait:
Nékem csak egy szál virágot
Légy, jutalmúl, adni kész:
Olly szelid s csendes vígságot,
Mellyhez esküdjék az ész.