Böske, vagy a szerkesztőség pesztonkája
szerző: Krúdy Gyula
Szortiment, - vajon, ki emlékszik még manapság is erre a névre, - hetilapszerkesztő volt Pesten és az írókat, költőket a piros ablakú kocsmákban kereste fel, holott ő a maga kedvéért talán sohase tette volna be a lábát olyan helyre, amelynek házereszéről gyaluforgácsot lengetett a szél. Gyomorbeteg ember volt, de ezenkívül még tízféle betegsége is volt, amint majd élettörténetének előadása közben mindez kiderül. Mégis kocsmaházak pörkölt-zaftjait, gulyás-leveseit, tányér húsok alatt lévő híg leveseit kellett kanalaznia egész életében. Csak egyetlen napját vegyük szemügyre Szortimentnek, hogy mindnyájunk okulására megismerhessük azt az embert, akit a véletlen körülmények tettek kocsmajáróvá, holott hűvös betegszobában, öreg néne felügyelete alatt és slafrokban herbateát kellett volna innia.
Más akkor kezdődött a baj, amikor Szortimentnek a házi papucsát fel kellett cserélni cipővel, mert minden éjszaka lidércnyomása volt amiatt, hogy az Ünnepnapi Újság legközelebbi száma az írók és a költők kéziratainak hiányában nem jelenhet meg. Ezért csak elő kellett venni az ágy alól azt a kitaposott cúgos-cipőt, amelynek szára már jól kiszélesedett az idegyömöszölt lábbeli miatt, míg sarka valóban félre volt taposva, mint a korhelyek cipőié, amelyek egész életükben kocsma-küszöböket méregetnek. Szortiment szerkesztő úr nem nagyon tudott hajladozni, mert ama gyomorbajos emberek közé tartozott, akik testi terjedelmüket, különösen derékban megnövesztették, ugyanezért cipőhúzás közben mindig egy korhelyképű, veres orrú, kecskeszakállas szerkesztőt szidalmazott, aki nem messzire az ő utcájától, a Belvárosban ugyancsak hetilapot szerkesztett. Ezt a keszeg-embert vélte Szortiment legnagyobb ellenségének, mert ennek a szerkesztőnek látszólag nem volt más dolga, mint kikapós nők után futkározni a Ferenciek-terén, míg Szortiment izzadva loholt a kéziratok szerzői után. De végre lábra kerültek a lábtyűk, amelyek úgy voltak szabva, hogy Szortiment szerkesztő úr bármikor felcserélhette a jobbat a ballal.
Tükör nem volt Szortiment szobájában, mert nem akarta látni magát, amint napról-napra belevénül amaz átkozott újságszerkesztésbe. Ezért csak találomra kefélte meg a két füle mellett sörtésedő haját, amelynek a tapintása éppen olyan volt, mint az íróasztalon álló disznósertéé, amelyben használat után az írótollat szokta megtörölgetni. Néha, valamely boltkirakatból észrevette Szortiment szerkesztő úr, hogy széles karimájú, kemény, fekete kálvinista-kalapja alatt a haja ugyancsak deresedik, de elűzte magától a rossz gondolatokat, mert az Ünnepnapi Újság legközelebbi számát kellett összeállítania.
Most is, amikor fekete tokos sétabot-esernyőjét kezébe vette, (amely szerkezet még ritkaság volt Pesten, csupán az Erzsébet városi plébánosnak volt ilyen) nem gondolt többé a maga külsejével, ellenben hirtelen dühroham fogta el, hogy összecsikorgatta a fogát, mert eszébe jutott egy Petőfi-szakállas, lingó-lengő-lengedező beszélyíró, aki vasalt pepita nadrágban és csokorra kötött kékbabos nyakkendőben pénzt csalt ki tőle az elmúlt hetekben foglalóul egy megírandó beszélyére, de az elbeszélést esze ágában sem volt megírni... Szortiment szerkesztő úr előtt felmerült a beszédíró arcvonása, hegyesre pödört, festékes bajsza, középen elválasztott frizurája, ("mint egy rőfös-segédé," gondolta magában,) hamiskásan hunyorgató szeme és nagy Ádám-csutkája, amely a széles keménygallérban mind az ideig, amíg Szortimenttől a kívánt pénzt meg nem kapta: szomjasan járt le és fel.
A szerkesztő a látományra a levegőbe suhintott a botos esernyőjével:
- Gyerünk Ligetsarki felkeresésére! - dörmögte magában és előre számba vette a gorombaságokat, amelyeket a többféle irodalmi egyesület beltagjának elmondhat.
Még a szürke galamb terhe alatt sem, amely a belvárosi toronyóra mutatóján helyet foglalt, nem mutatott többet az idő, mint délelőtt tíz órát, amikor Szortiment szerkesztő úr az ódon belvárosi házból kilépett, amelynek első emeleti szobáiban bütykös lábú, kiült nadrágos munkatársak akkor kezdtek neki a munkának, hogy az Ünnepnapi Újság vasárnapra megjelenhessen. Hát hol is lehet ilyenkor a szédelgő beszélyírót megtalálni? A borbélynál, ahol ritkuló fürtjeit füle mellett előrekefélteti, hogy némi tisztességes ábrázatra tegyen szert? Vagy talán a kocsmában, ahol bizonyos kedvezményekben részesül, mert mindenféle magyarosan hangzó neveket talál ki a francia-konyha szerint főzött ételeknek? Szortiment a kocsma mellett döntött, miután ő maga ritkán járt a frizőrhöz.
A kocsmában csak a pirossal és kékkel terített szobában nézett körül, miután tapasztalatból tudta, hogy az ő ismerősei csupán ezt a helyiséget kultiválják a vendéglőknek. A fehérrel is terített részekbe csak olyankor ülnek le a beszélyírók, amikor a hónap elsejének tájékán a kormánytól fizetésüket megkapják.
A kocsma a Hét Bagolyhoz volt címezve, amely körülmény egyébként is bőszítette Szortiment urat, mert nyilvánvaló plágiumot látott fennforogni. Az ő tudománya szerint a Hét Bagoly egy diák-kvártély neve volt, ahol Szendrey úr, Petőfi apósa, mindennap kifizetendő pénzecskékért adott szállást nőtlen fiatalembereknek, míg ennek a sváb kocsmárosnak, aki vendéglőjét ugyancsak a Hét Bagolyról nevezte el: semmi köze sem volt a régi Szendrey úrhoz...Szortiment azt is tudta, hogy a vendéglős Budaörsről származott és mint vörös hajú borfiú kezdte pályáját mégpedig Szepi néven.
- Parancsol valami gábelfrüstököt? - kérdezte most egy káposztaszagú hang az egyik sarokasztal mellett (ahonnan jó leshely ígérkezett a gyanútlan beszélyíró lepuffantására) letelepülő Szortiment úrtól. A szerkesztő nem felelt, az volt a dühös gondja, hogy kellő biztonságba helyezze boternyőjét, valamint presbiteri kalapját azok elől a tolvajok elől, akiktől Pest minden vendéglője köztudomás szerint hemzseg, akik rendszerint egy lyukas kalapot hagynak hátra a fogasról leemelt jó kalap helyett. Az esernyő és a kalap a fogasra került, éppen Szortiment úr feje fölé, - előbb a fejét kellett volna ellopni annak a vakmerőnek, aki kalapját áhítaná, - amikor a hetilapszerkesztő felvetette a fejét. Álmos, gyűrött, borotválatlan arcú pincérlegény állt előtte, aki nyilván korhely duhajokat szolgált ki az éjszaka, amely éjszakának a policáj vetett véget, miután hűvösre tette a részegeseket és a pincér féltében a kiürült söntésben aludt egy asztalra borulva Szortiment a kialudt emberek fensőbbségével nézte végig az ázott legényt.
- Adjon egy speizcetlit, - aztán majd meglátom! - felelt kedvetlenül.
- Parancsol sört, bort? - hangzott megint a bús hang, mint egy kortyondi nótának siralmas végzete a mellékutcából.
- Majd, ha ettem! - felelt Szortiment és úgy nézett a pincérlegényre, mintha azt többé nem is látná.
Inkább a kocsma-terepet vette szemügyre, hogy tájékozódást szerezzen arról, hogy mely íróktól és költőktől közlend beszélyeket és költeményeket lapja legközelebbi számában. Írót vagy költőt azonban még egyetlent sem fedezett fel vöröskáposzta-színekkel és hamuszürke indulatokkal dagadozó szemével, - későn kelnek ezek a haszontalanok, - ellenben felismerte az egyik asztalnál a kerületi kéményseprőt, (persze civilben) aki arról volt híres, hogy egész nap a kocsmákat látogatja, amíg legényei a belvárosi kürtőket kotorják. Vajon mit eszik és iszik ez a kocsmajárásban gyakorlott férfiú, aki nyilván azért is tartózkodik a helyiségben, hogy a szakácsné panaszát átvegye a füstölgő kályha miatt?
A kerületi kéményseprő szalontüdőt evett, amelyet két kőkemény gombóccal és dupla porció citrommal, pecsenyezsírral leöntve küldtek neki a konyhából. Ezt a szalontüdőt hívják pájslinak vagy savanyú tüdőnek is, különösen az olyan emberek szokták enni délelőtt a kocsmákban, akiknek a foguk bortól vásott, ugyanezért laskára vagy pedig kockára vágják a borjú-tüdőt, hogy a gyomor könnyen megemészthesse. Persze, disznótüdőből készítik az igazi pájslit, - gondolta magában Szortiment szerkesztő úr, miközben valamely kifogást keresett arra nézve, hogy a kerületi kéményseprő kanállal eszi a savanyú tüdőt és mellényzsebből elővett penecilussal vágott kenyérdarabkákat kever az étel levébe.
Szortiment szerkesztő úr gyomorbajára gondolt és elfordította szemét a kéményseprő-mesterről, amikor az a citromok levét nyomogatta az ételbe... Citromos ételt nem szabad ennie a szerkesztőnek.
De ebben a percben egy ragyogó ember jelent meg Szortiment úr előtt. A kocsma főpincére volt ő, akit a népszerűség és a tekintély adójaképpen a vezetéknevén emlegettek. "Mózel úrnak" hívták és nevét valóban megérdemelte. A legkülönb volt ő ama Tiltser, Petánovics, Klivényi urak között, akik a belvárosi fogadókban a vendégek körül forgolódtak. Mózel úr olyan tündöklő arculattal jött a szerkesztő tiszteletére, mint egy kövér malac, amelyet az imént forráztak le a konyhában, hogy felesleges szőrzetétől megszabadítsák. Frakkja szabásáról messziről látszott, hogy azt nem a zsibárusok utcájában vásárolta, hanem terjedelmes alakjához szabták azt. És a frakk zsebei nem duzzadtak a különböző pénztárcáktól, amelyeket a főpincérek a különböző bankók osztályozása szempontjából hordanak magukkal, mert a zsebek bélése szarvasbőrből volt, amely a frakk simulékonyságát nem rontja meg. A frakk szárnyai alatt láthatatlanul voltak elrejtve az aprópénznek való táskák, amelyekből a híres Mózel úr egyetlen fogással kivette a visszajáró pénzt, hogy a vendéget a késlekedéssel ne idegesítse. Móze úr olyan volt, mint egy gyönyörű étlap, amelynek első oldalán szárnyasok, nyulak, vaddisznófők, fácánok, kövér fajdok és ökörfejek vannak bokrétába rajzolva a korgó gyomrú művész elképzelése szerint. Mózel úr mindig úgy mosolygott, mintha gyomorbaj általában nem is volna a világon és az embereknek csupán egyetlen vágyuk lehet az életben: kényelmes asztalhoz kerülhetni a vendéglőben és az étlap felsorolt ételeit végigenni. Mózel úr a szerkesztőnek kijáró tisztelettel lépett Szortiment úr asztalához, mintha egy életbevágó szertartás elvégzéséhez készülődne...
- Ma nagyon sikerült a konyhánkon a pacal. Én is azt ettem.
Így szólt Mózel úr Szortiment úrhoz, holott az utóbbi éppen ebben az időpontban foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a nyarat megint egy csehországi fürdőhelyen tölti, miután nincs drágább dolog a világon, mint a jó egészség.
- Pacal? - kérdezte rémülten Szortiment.
A főpincér csemcsegve, sokat ígérően, korteskedve felelt:
- Igen, savanyú pacal. Minden régi vendégünknek ezt adjuk ma.
Szólt és csettintett a nyelvével.
Szortiment szerkesztő úr a kéményseprő-mesterre nézett. Az éppen ebben a percben törölgette ki a pacalos-tálkát egy zsebkés hegyére tűzött kenyérdarabkával, míg kanalával a maradékokat igyekezett összefogdosni.
- Hát, nem bánom, együnk tüdőt, - mondta Szortiment úr bizonyos bágyadtsággal. Majd némi élénkséggel még hozzáfűzte: - Valami villásreggelit csak kell enni az embernek.
- És hozzá egy füles pohárban frissen csapolt kőbányai sert, - tódította Mózel úr és a hóna alatt tartott szalvétával veregetni kezdte az asztalt, mintha kiválóan meg lenne elégedve az eddigi eredménnyel.
Az iménti álmos pincér egy kosár kiflit és császárzsemlyét hozott. A gyomorbajos szerkesztő azon kapta magát, hogy a legfőbb gondját az képezi, hogy a császárzsemlyék közül melyik van pirosabban sütve, mint a másik. Sőt a sóskiflik felé is pillantásokat vetett, holott sós étellel nem volt szabad táplálkoznia. Végre mégis egy császárzsemlyénél állapodott meg, amelyet a kosár közepéről húzott elő, zöld pecsétgyűrűs ujjával, mert ezt tartotta a legtisztábbnak valamennyi ujja között.
Ám Mózel úr jött máris a megígért csemegével és messziről mosolygott Szortiment szerkesztőre, mintha krisztkindlit hozna. A Mózel úr egyik kezében volt a savanyútüdős-tál, barna lével leöntve, amely lé bizonyosan a legfinomabb marhagerincek vagy disznókarajok alól került ki. A gombóc sertés májával volt gyúrva, de zöldség is volt benne, hogy ágyúgolyó keménységével meg ne ártson a legkényesebb gyomornak sem. A tálka szélére felhasított végű citrom-szeletek voltak függesztve, még pedig három szelet, eggyel több, mint a kerületi kéményseprő tálkáján, (amit az nyomban észre is vett).
- A legutolsó porciót tudtam elhozni, - rebegte Mózel úr. - Ez főtt meg legjobban a lábas fenekén. Pedig most üzent a gvárdián a Ferenci barátoktól, hogy savanyú tüdőt tegyünk félre a részére.
És mint valami csodatévő orvosságot terítette Szortiment úr elé az ételes tálat, valamint a másik kezében tartott pohár sört, amely ragyogni látszott a késő őszi napsütésben, amely a Ferenciek-teréről bekandikált. Sárgán, zamatosan, komlóillattal és fehér papgallérban mutatkozott a söröspohár, hogy a haldokló is kinyújthatta volna utána a kezét, míg Szortimentünk lehetőleg távol tartva magától a halál gondolatát, már csak azért is, mert lapjának vasárnap meg kell jelenni...Szortiment villájával megkavargatta a pecsenyezsírt a tálban és igyekezett valamely kellemes dologgal elfoglalni a gondolatait, nem szédelgő beszélyírókkal, sem az utcasarkokon látható szemérmetlen állatokkal. Így arra gondolt, hogy fiatalember korában, amikor olyan éhesen jött Pestre egy felvidéki faluból, mint valami űzött farkaskölyök, néhány hatosával a zsebében ugyancsak savanyú tüdőt ebédelt egy bolthajtásos, füstös belvárosi kocsmában, amelynek a vendégei sokkal kövérebb emberek voltak, mint ő. Mintha a kocsmárosnak az lett volna az ambíciója, hogy minden valamirevaló kövér embert összeszedjen a városban és azokat eleven reklámként a saját kocsmájában elhelyezzen. Bikanyakú, bivalytekintetű, mészároskinézésű úriemberek ültek valaha abban a régi kocsmában és irigykedve nézegettek egymás tányérjába, mint akár az ő tányérjába most a kéményseprő-mester nézeget...Azoknak a régi kocsmavendégeknek többnyire hurka alakjában dagadt a nyakuk hátul a gallérjukból és a fejük búbja izzadni kezdett a paprikás, borsos, fokhagymás ételektől, az arcuk olyan színű lett, mint a cserépedény, amely sokáig állt a tűz felett és étkezésüket csak annyi időre hagyták abba, amíg kabátjukról vagy mellényükről letisztogatták a vízzel megnedvesített szalvétával a levesek és mártások maradékait. Mert csak a legtapasztaltabb vendégnek jutott eszébe, hogy habzsolás helyett előbb az asztalkendőt kösse a nyakába, mint a borbély szokta borotválás előtt a maga lepedőjét. És miután Szortiment szerkesztőnek ezek a régi gusztusos kocsmavendégek eszébe jutottak, körülnézett a kocsma-helyiségben, hogy valahol nem találhatna egy olyan vendéget, aki ama régi étvágygerjesztő módon falatozik, akinek példáját követve elfelejthetné minden gyomorbaját és átkozott lapszerkesztői életét.
Talált is valaki a tekintetével, aki hasonlatos volt egy régi világbeli kocsmavendéghez, de haj, ez a vendég nem savanyú pacalt rendelt magának, hanem "tányérhúst," miután már az óramutató a XI-es felé baktatott.
Ki volt az a vendég, aki a "tányérhúst" rendelte?
Szortiment körülbelül mindenkit ismert a Belvárosban, ráeszmélt tehát a párizsi-utcai suszterre is, aki mindig csak azt nézegette a kalendáriumban, hogy mikor következnek azok a napok, amikor a magyarok nemzeti ünnepeiket szokták tartani. Természetesen Szent István királyunkat tartotta a legnagyobb becsületben a párizsi-utcai suszter, mert ezen a napon minden valamirevaló úriember díszruhájába öltözködik és a díszruhájához megfelelő lábtyűt von fel. (A királykoronázás évfordulóját is számon tartotta suszterünk, de csizma szempontjából nem rajongott érte úgy, mint István napjáért.) Sodrott, deres bajszú, termetes, céhmesterkülsejű ember volt a párizsi-utcai suszter, aki mindig olyan komolyan nézett maga elé, mintha valamely bárónak a lábáról kellene mértéket vennie, (természetesen papírszalagocskákkal,) a két tenyerét gyakran összedörzsölgette, mintha kézfogásra készülődne valamely rangbeli megrendelőjével. A párizsi-utcai suszter igen rendben lévő dolognak tartotta, (alig észrevehetően biccentett a fejével,) amikor az álmos pincér egy akkora darab csontos marhahúst tett elébe, hogy Szortiment megbánta, miért esett haragba a gyűrött gentlemannel, akit külseje miatt a földkerekségen máshol nem alkalmazhatnak, mint a Hét Bagoly pincéjében. Különben sem ízlett neki a ferenci barátok guardiánja elől elfogyasztott savanyú tüdő, mert lelkiismereti kételyei támadtak, hogy vajon joga volt-e ehhez a cselekedethez. A gombócok pláne nehezen mentek le a nyeldeklőjén és úgy érezte, hogy nehéz emésztést fognak okozni. Azt álmodja példának okáért, hogy az Ünnepnapi Újság soha többé az életben nem jelenik meg.
Minden figyelmét tehát a párizsi-utcai suszter étkezésére fordította és átkozta magában a kerületi kéményseprőt, aki fogvájóval a szájában már vette is kalapját és sokráncú köpenyegét.
A hús: valóban derék hús volt. Ínyencek álmodnak ilyen marhahúsokról, amikor a déli harangszót elmulasztották megszokott kocsmáikban és az étlapon kitörölve látják a főtt marhahúst, mintha a pincér ceruzája örökre száműzte volna az élők sorából. Szortiment úr irigykedő szemével (mert hiszen a szeme néha bevallotta igazi természetét) különbözőképpen mustrálgatta a húskoloncot, amely reggel óta porhanyóssá főt a konyhán. Lehetett a húson a marhának olyan része is, amelyet a vendégfogadók látogatói "spitz"-nek neveznek, viszont a hatalmas csont, amely koronaként emelkedett ki a húsbálványból, azt bizonyította, hogy a marhahúsoknak egyik királyát sikerült megkaparintania a párizsi-utcai suszternek a szakácsnő hűtlensége folytán. (Nyilván papuccsal kedveskedett a nőnek a lábtyű-gyáros.) Szortiment látta azokat a zsigereket, zsíros izmokat és faggyú-maradványokat, amelyek párologva, étvágy-gerjesztően csüngtek le a csontról és a maga fogai alá képzelte őket. Ezeknek a zsiradékoknak még az ő odvas fogai is örvendeznének, holott a zsíros ételektől is el volt tiltva az orvos rendelkezéséből.
És a suszter, meg kell adni, tudta a módját, hogyan kell az ilyen királyi koncot elfogyasztani, ha véletlenül hozzájut a vendég.
Mindenekelőtt szalvétát tett a nyakába, amelyet a gallérja mögött csokorra megkötött. A sót, paprikát, sőt a mustáros üveget is keze ügyébe kerítette, habár látszólag ez utóbbira nem igen lehet szüksége, ama tálnyi ecetes torma miatt, amelyet az álmos pincér a marhahús mellé szolgált. Hát a sóval nem is takarékoskodott a párizsi-utcai suszter. Megsózta elsősorban a húskölöncöt félig befedő zöldségneműeket, külön figyelmet szentelve a levesben főtt krumpliknak, sárgarépáknak, zellereknek és kelkáposzta-gerezdeknek, amelyeknek a háromlábú székecskéiken üldögélő vargák mindig lelkes hívei voltak. Megsózta a húst, mialatt megfordította, hogy alulról is szemügyre vehesse éhes szemeivel, mint ahogy egy nőszemélyt szokás megnézni tetőtől-talpig. És megsózta az ecetes tormát is.
- Hm, - gondolta magában Szortiment úr és eltolta magától a félig elfogyasztott ételt. - Ez a suszter sokkal nagyobb gazember, mint hittem volna...
Mire a suszter a bal kezébe kapva a villát, beledöfte azt a húsba, hogy szinte fröccsent, majd késével apró darabokra kezdi vagdalni a húst. Szortiment úr már készen is volt a tervével. Még csak azt várta, hogy a suszter megkóstolja a húst és ítéljen arckifejezéséből...Ám a suszter váratlanul a kanalat vette és megmártotta a tálban maradt levesben. Szörpölte a forró levest, amely nyilván égette a száját, de újra és újra a levesnek látott, (miután egy késhegynyi paprikát szórt bele) szemét lehunyta a fájdalomtól vagy gyönyörűségtől...Szortiment úr most már nem habozott tovább, eszébe jutott egy agglegény barátja, egy nyugalmazott bíró, aki esernyőjére támaszkodva foghegyről nézi a világot és az a filozófiai álláspontja, hogy az a miénk, amit megeszünk. Szortiment úr azt gondolta magában, hogy a bíró is helyeselni fogja mostan következő cselekedetét...
- Mózel, - kezdte a szerkesztő megfontolt hangon, amikor a főpincér aggodalmas fejcsóválását látta az ételmaradék fölött, - Mózel, volna odakinn a konyhában egy gyermekökölnyi nagyságú csontocska, valami húsmaradékkal, mert a húst már előzőleg lemetszették róla?
- Természetesen: van! - felelt Mózel felragyogva. - Ha nincs, majd csinálunk.
A szerkesztő a kezével is magyarázott:
- Tudja, kicsi legyen, de finom, gusztusos, helyes, hogy attól az ember még rendesen ebédelhessen is.
Mózel bólintott és lötyögős nadrágszárait, amelyeket minden éjszakára bizonyára a szalvéta-présbe zárt: a konyha felé indította. Szortiment úr félszemmel a párizsi-utcai susztert leste. Az pedig most nyúlt a késhegyével az ecetes tormába és egy kisebb boglyával véve a bőséges tormából egy kiválasztott, - félig zsíros, félig inas - húsdarabra helyezvén azt, a húst a villával a késlapján balanszíroztatva szájába vette és állkapcsával csak egyetlen, de annál megelégedettebb mozdulatot tett, mintha malomkő mozdult volna a szájában és már kése megint az ecetes torma felé közelgett, mire baljával kenyeret tört, amelyet az asztalhoz szorított.
Ám közelgett is már Mózel a kettős tányérra helyezett húsos csonttal. Hm, a párizsi-utcai suszteré szebb volt, nyilván ő jött elsőnek - gondolta magában a szerkesztő, miután a keskeny zsírréteggel, mint tollbokrétával díszített húst szemügyre vette...
- Ki a mészárosuk? - kérdezte szórakozottan.
- A Dubovetz a Lipót-utcából.
...Mielőtt a szerkesztő a megfelelő szertartásokat megkezdte volna a hús elfogyasztása körül: hirtelen Mózelre pillantott, aki szinte imádkozó állásban várakozott a szerkesztő bal oldalán.
- No. - kérdezte Szortiment, - visszavonva kinyújtott kését a sótartó felől. - Talán csak nem bánta meg, hogy ezt a húst hozta a konyhájából?
Mózel nagyot sóhajtott:
- Ha az apám élne és eljönne a Hét Bagolyba: neki sem adhatnék jobb villásreggelit, mint szerkesztő úrnak. Szegény öregúr azonban nem jöhet el, a váci temetőben fekszik, mert valamely gazember, bizonyos Kupriczki, beleugratta, hogy tudományát arra használná fel, miként lehet hamis ötforintosokat gyártani...Apám ugyanis fotográfus-segéd volt Ellinger tanár úrnál.
- No és sikerült az ötforintos? - kérdezte fogát szívogatva Szortiment.
- Csak egyetlen ötflórest tudtak csinálni, a policáj már hoppon vette őket és a bírók tíz esztendőre ítélték az apámat, - egy nyomorult ötflóres miatt, amellyel néha részeg gavallérok a szivarjukra szoktak rágyújtani. Öt flőr! - tette hozzá szünetet tartván Mózel úr és önkéntelenül frakkja szárnya alá nyúlt, hogy megzörgesse az ott rejtőző aprópénzes táskát.
A szerkesztő maga is az ötforintos bankóra gondolt, amelyen mezítelen mitológiai emberek, ásók, kapák, gereblyék mutatkoztak a zöld mezőben. A szerkesztő ilyen ötforintossal szokott a versekért és beszélyekért fizetni, - a pénzt otthon tartogatta az íróasztala fiókjában, szépen egymás mellé lapítva a bankókat egy szakácskönyvbe, amelyet Rézi néni írt. Igen, ebből a szakácskönyvből csalt ki Ligetsarki beszélyére két darab ötforintos bankjegyet, de a beszélyeket még mindig "hozza"...E gondolatra megint csak elborult a kedve, hogy a húsról azt kezdte észrevenni, hogy az "szálkás," szóval nem az igazi, semmi esetre sem olyan, mint a párizsi-utcai suszteré, aki éppen ebben a percben tartott étkezése amaz időpontjánál, amikor a maradékokat kezdte összeszedegetni a tányérból és a tálból, hol kanállal merítvén ki a maradék leveskét a kenyérdarabkával összekormányozott zöldségekkel, hol meg késével elfogdosva egy húscafatot, amely késén himbálózva vonult a szörcsögésre nyitott száj felé. Azt mondják, hogy tulajdonképpen ezek az ételmaradékok hizlalják valóban az embert. - Milyen nagyszerű lehetett az a hús, amelynek még roncsait is ilyen passzióval fogyasztotta a párizsi-utcai suszter.
- Bizony nem ér meg tíz esztendőt öt forint, - mormogta minden meggyőződés nélkül a szerkesztő, mert hiúságának hízelgett, hogy a főpincér az ő asztala mellett tartózkodik, bár mások is vannak a helyiségben.
Mózel úr felelt:
- Hiszen az a tíz esztendő nem volna olyan nagy baj, úgysem ült le belőle az öregúr többet, mint hármat, mert időközben tüdőbetegséget kapott és meghalt. De maradt itt egy lány, egy mostoha-lány, akivel nem tudunk mit sem csinálni, sem én, sem a feleségem. Már huszadik esztendejében van. Volt már kalapos, volt már trafikos, volt már házivarrónő...De ő Simli Mariska szeretne lenni. Bolond, kérem, tisztára bolond.
- Simli Mariska? - horkant fel Szortiment szerkesztő úr.
- No igen, - szólt engesztelgető hangon Mózel úr, - mint az a költőnő, aki papi reverendába öltözve járja be az országot. Cilinderkalap van a rövidre vágott haján. Nem tetszik hinni, hogy egy bolond nő hány másik nőt tud megbolondítani. Böske, mióta megismerkedett Simli Mariskával, egész nap verseket ír és szerkesztő úrral szeretne megismerkedni...
Bár Szortiment úr nagy érdeklődéssel és megfelelő gunyorú mosollyal hallgatta a főpincér előadását, most hirtelen másfelé összpontosította figyelmét...valami olyan eseményre, amelyet véleménye szerint nem mindennap lehet látni. A párizsi-utcai suszter talált ki valamit, ami darab időre lepipálta az összes Simli Mariskákat. A suszter észrevette, hogy a maradék csont voltaképpen két darabból áll, mint akár az ember könyöke, amely csontokat izmok és inak fűznek össze. A suszter két markába kapta a csontot és bizonyos erőfeszítéssel eltörte azt, akkor aztán villát, kést, kanalat elsöpörve maga mellől: rágni kezdte a fogaival a csontot, mégpedig olyanformán, hogy még a haldokló is visszamaradt volna e világban arra az időre, amíg a suszter a csontok lerágásával elkészül. Meg kell adni, hatalmasan dolgoztak a fogai, húzta, szívta, szopogatta, körmeivel farigcsálta a csontot, hogy Szortiment úrnak nyomban elment a kedve a húsevéstől: csontot szeretett volna enni ő is, bár többé nem bízott úgy fogaiban, mint hajdanában...
A végzet ellenben úgy döntött, hogy ezen a napon - késő őszre járt - Szortiment szerkesztő úr is csontot egyen, mert úgy érezte, hogy gyomorbaját ezzel az eledellel kúrálhatja. S történt ugyanis, hogy a nyápic fűzőcsináló, akinek a Ferenciek-terén van az üzlete a viaszbabákkal és más látványosságokkal, amelyek a nőket megállítani szokták, a fűzőkészítő darabidőre odahagyta a halcsontokat, pántokat, kapcsokat, rézlemezeket, amelyek azt szolgálták, hogy Pesten minden nő lehetőleg olyan karcsú legyen, mint Erzsébet királyné. A fűzőkészítő Bagolyhoz címzett kocsma söntésébe belépve, Mózelnél, az elősiető főpincérnél a következő hallatlan megrendelést tette:
- Álmomban az éjszaka velős-csontot ettem aprón pirított zsemlyeszeletekkel, valamint paradicsomsalátával. Vajon volna részemre a valóságban is egy velős-csont a konyhán?
Szortiment úr kimeresztette a szemét erre a vakmerőségre, hogy valaki azzal a nesszel hagyja oda jól menő üzletét, valamint a fűzőket próbálgató hölgyeket, hogy velős csontot menjen enni a kocsmába...Sőt a párizsi-utcai suszter is, mintha szünetet tartott volna a csontrágásban, pedig az ilyesmit nem lehet egykönnyen abbahagyni. Csak Mózel úr, a főpincér nem csodálkozott. Kerek hasát, amelyet emlékpénzes óralánc védelmezett, jókedvűen vitte a konyha felé, mintha várva várt vendég érkezett volna a házba. És rövid néhány pillanat múlva, valóban visszatért egy párolgó tállal, amelynél szebbet a szakácskönyvek rajzolói sem tudnak pingálni és a tálat a szerencsés feltaláló büszke mosolyával helyezte a beteges fűzőkészítő elé. "Miért nem adja Simli Böskét a fűzőshöz?" - gondolta magában elégedetlenül Szortiment szerkesztő úr.
A főpincér azonban a fűzőkészítő asztalánál maradt és megvárta a bekövetkezendő szertartást. A fűzőkészítő késével lenyesegette a velős csonton látható maradékokat és miután azokat megborsozta, megpaprikázta és megsózta: apránként a szájába rakosgatta, de ezenközben egyetlen pillanatra sem vette le szemét a velős-csontról, mintha az elfutamodni akarna tőle. Sőt fejét jobbra-balra hajlítgatva, bekukucskált a velős-csont belsejébe, mintha kulcslyukon kémlelne valami gyönyörűséges látványosságot. "Hogy vigyorog az ipse," - gondolta magában váratlan felindulással Szortiment és eltolta a tálat, a tányért, az evőeszközöket, mint aki váratlanul megharagudott az egész világra.
A fűzőkészítő pedig ezalatt, az egész vendégség élénk figyelése mellett, a bal kezébe vette a velős-csontot és a jobb kezét ökölbe szorítva a balkéz csuklójára ütött. Az ütésre a csontból velőhurkák zuhantak ki a forró tányérra, olyan bőségesen, mintha ez lett volna a legderekabb csont, amely e napon Pesten kimérésre került...De a fűzőcsináló nem volt megelégedve a zsákmánnyal, mert szemtelen ember volt, - még átkukucskált az üres csonton, (mintha Szortiment urat fixírozta volna,) és a villát beledugva a csőbe: kétszer-háromszor megforgatta a csont belsejében, mire valóban előkerültek némi velőmaradványok.
Szortiment úr többre nem volt kíváncsi, féloldalvást hátat fordított a fűzőkészítőnek és a könyökére támaszkodott, mint valami betyár a csárdában.
- Főpincér, sert innék! - kiáltotta, hogy megzavarja Mózel urat, aki együtt lelkendezett a fűzőkészítővel a velős-csont váratlan tartalma felett és igyekezett úgy rendezni az asztalon a sótartókat, paprikatartókat, hogy azok a vendég keze ügyébe legyenek, mert a napvilágra került marhavelő hamarosan kihűl. De Szortiment hangjára megfordult Mózel úr és vékonybőrű pincércipőiben a szerkesztő asztalához lejtett...
- Sört parancsol? - kérdezte, de az elkomorodott Szortiment nem is felelt, csak mogorván intett.
Mire Mózel visszatért a söröspohárral. Szortiment úr némileg megenyhült, észrevette ugyanis, hogy a fűzőkészítő nem tudja a módját a velős csont elfogyasztásának, nagy karéj kenyerekre kenni rá a velőt, mint akár a vajat, holott a velőt apró, egyharapásnyira alkalmatos kenyérszeletekre kell helyezni. Azonkívül forrón párolgó húslevest sem látott a járatlan vendég előtt, pedig a napvilágra hozott velőt nyomban forró húslébe kell helyezni...
- Azt hiszem, én is ennék egy velős csontot, - mondta most váratlanul a szerkesztő, amikor a főpincér letette elé a söröspoharat. Mózel olyan fürgeséggel, amilyen csak uraságaikat szerető inasoknál tapasztalható: futamodott a kívánság teljesítésére, röpült vastag termetével és a szalvétájával messziről integetett a konyha felé. Verejtékcseppek gyöngyöztek szőke, kopasz homlokán, amikor egy kétszerakkora csonttal megérkezett, amilyen a fűzőkészítőé volt, amellyel nem tudott kellően elbánni. Mózel forró húslevest is hozott a csonthoz és pirított császárzsemlyeszeleteket, amelyek valóban egy harapásra voltak szánva. Szortiment úr diadalmasan nézett körül a Hét Bagoly söntésében, mert valóban az egész vendégség tisztelettel nézett rá. A szalvétát újra felkötötte nyakába és vállveregető hangon így szólt a homlokát törölgető főpincérhez:
- Nem bánom...Délután, a hivatalos órák alatt, amikor irodámban tartózkodom: küldje fel hozzám azt a Simli Mariskát...
- Csak Böske, - könyörgöm, - lelkendezett Mózel úr.
- Majd megvizsgáljuk, konyít-e valamit a versíráshoz. Én azonban szeretném látni, hogy valódi szegedi paprikájuk van-e, mielőtt a paprikához hozzányúlnék...Beteg ember vagyok.
Mózel újabb vágtatásba kezdett, amelynek eredményeképpen a konyhából visszaérkezett azzal a paprikásbödönnel, amelyről Szortiment úr meggyőződhetett, hogy a paprika valóban Szegedre való.
Szortiment úr délután, az irodai órák alatt, rendszerint meleg szappanos vízben áztatgatta a lábait ama sok lótás-futás után, amelyet napközben elkövetett. Ugyanezt tette most és most a tintapecsétes, keskenylábú, nőiesen kicsiny íróasztal mellett üldögélve, kényelmesen elhelyezte fájó lábait a meleg vízben és munkatársai szorgalmasan közreműködtek körülötte. Vacsok, egy hízott hörcsög formájú emberke az Egyveleg-rovatot állítgatta össze, lehetőleg olyan híreket nyirbálván össze, amelyek harmincemeletes amerikai házakról szólnak. De szerette esztendőnként közölni olvasóival azt is, hogy jelenleg melyik a legmagasabb torony a világon. Murócski, egy női-szabóhoz hasonlatos férfiú, a rejtvényrovattal foglalkozott, lóugrás szerint vagy pedig képekben. Életunt ember volt, neje elhagyta és alig várta az estét, hogy valamely külvárosi kiskocsmában magányosan üldögélhessen egy asztal mellett. Bosnyák, az egykori gyalogsági kapitány, aki igen kis fizetése mellett, titkon "villát" épített a főváros határában, korhelypiros arcú volt, de ezt még szolgálati évei alatt szerezte, mert civilkorában egyetlen korty bort nem engedett le a torkán... Mindig a hadseregről írt, mintha a monarchia valamennyi ezredét végigszolgálta volna. És itt ült egy sokfiókú asztal mellett centiméterrel és ollóval a kezében Palotai úr, egy púpos, görbedt, vállban, derékban elhibázott ember, mint valami rosszul nőtt fa, aki az Ünnepnapi Újság képeinek volt a tervezője. Nagyon szeretett olyan képeket közölni, amelyeket külföldi újságokból kellett kirajzolni. A tollak percegtek és a porzó recsegett a papirosok felett, amelyekkel a beírt oldalakat behintették az írók. Szortiment szerkesztő úr az életén gondolkozott, ami pedig ritkán volt szokása...
Az ajtó felnyílott és piros kalapos kisasszony nyomakodott be.
Lárma és élénkség tódult be az ajtón a külvilágból a barna, egyébként jelentéktelen kisasszonnyal. Nem volt papi-ruhában, ellenben olcsó mosóruhában, amelyre denevér-köpenykét vetett. A szürke kesztyű ujjai már sokszor megsebesülhettek, mert sokszor kellett őket javítani. A füle mellett huncutkája volt a hölgynek...
- Engem ide küldtek, hogy itt pesztonkára van szükség, - mondta vidor nevetéssel a piros kalapos leány és a küszöbön megállt.
Az öreg munkatársak hirtelen felkapták a fejüket és felvidámodva néztek a jelenségre. De amikor észrevették Szortiment úr elkomorodó arcát: maguk is mogorvák lettek és egykedvűséget színleltek, de annál jobban kinyitották a fülüket.
- Kicsoda ön? - kérdezte asztala mellől a szerkesztő, de abbahagyta az állandó csobogást, amelyet valószínűleg munkatársai mulattatására rendezett az asztal alatt, miközben a jobb lábával, a bal lábát dörzsölgette a meleg vízben. (Némely szerkesztők ilyen mulatságos dolgokkal honorálják munkatársaik ügybuzgalmát.)
A kisasszony előrelépett:
- Én vagyok a Böske. Azt mondták nekem, hogy ezentúl én leszek a szerkesztőségi pesztonka...
Szortiment végignézett a leányon, aztán a tekintély és a fizetésemelésnek is megfelelő humor kedvéért némileg erőszakolt hangon megszólalt:
- Vacsok úr, szüksége van magának pesztonkára?
A kérdezett egyveleg-szerkesztő kurta kezeivel védekezően integetett, de még szóhoz sem jutott, mikor a leányzó, úgy amint volt, denevér-köpönyegben és piros kalapban az újságpapirossal kitömött karosszékben üldögélő Vacsok úr ölébe penderedett és átfogta a hörcsögös nyakat. Rábeszélő, fulladozó, megállíthatatlan hangon így beszélt:
- De igen, mondja, hogy szüksége van pesztonkára, mert nekem az életem függ attól, hogy az Ünnepnapi Újság munkatársa lehessek. A gyámom egy főpincér, aki a keresetét éjszakánként kártyabarlangokba hordja: a mostohaanyám mosónő, aki a kvártélyosokra mos és engem küld a szennyes ruhákért...Mi lehetné más, mint magának a pesztonkája, amikor amúgy is költői hivatást érzek magamban?
Vacsok úrnak, az Egyveleg-szerkesztőnek még felelni sem volt ideje, amikor a szerkesztő a nőies íróasztal mellől újra megszólalt, de mintha valami keserűség is érezhető lett volna a hangjában:
- No, most menjünk sorban. Murócski úr, rejtvények nagymestere, akinek nincs megfejthetetlen rejtvénye a világon: mit szólna e pesztonkához? Bosnyák százados úr, katonai munkatársunk: kell-e önt néha tisztába tenni az új pesztonkának? Palotai úr? Csak bátran mondja meg, hogy a képmagyarázatokat már nem bírja egymaga, segítségre van szüksége.
Mialatt Szortiment szerkesztő úr beszélt, a váratlan kisasszony az említett uraknak ölében nyomban elhelyezkedett és szőrös nyakukat megsimogatta...
- Igen, igen, szükségük van pesztonkára! - súgta, kiáltotta, hízelegte az említett urak fülébe, hogy denevér-szárnyai röpködni látszottak. S ebben a percben megnyílt az ajtó, mintha valami mindennapi látogató jönne és Ligetsarki, a szédelgő beszélyíró lengedezett be, mintha éppen róla volna szó, mint akár a színpadon.
A szerkesztő hangja a női-íróasztal mellől tompán hangzott:
- Végre megérkezett az, aki voltaképpen hivatott dönteni arról, hogy Böske kisasszonyt alkalmazzuk-e a szerkesztőség pesztonkájának vagy pedig valamely idősebb hölgyet válasszunk?
A beszédíró zavarodottan nézett körül, végre a lelkendező hölgyre vetette a tekintetét. A hölgy extázisban kiáltozott:
- Ligetsarki, maga nem mondhatja, hogy legyek mosónő, mint az anyám. Maga a legnemesebb lélek Magyarországon, már régen ismerem felülmúlhatatlan műveit. Ó, hányszor írtam magának névtelenül dicsérő levelet beszélyei megjelenése után!
A beszélyíró a szerkesztőre nézett és várta Szortiment intézkedését.
Szortiment pedig kacagó, kemény hangon így szólt:
- Ligetsarki, legutóbbi beszélyedért még tartozom neked. A pénz itt van. Szeretném, ha a kisasszonyt alaposan kikérdeznéd célja, múltja, szándéka felől, mielőtt felvenném őt a szerkesztőség pesztonkájának. Ajánlanám erre a célra a Ferenciek-terén lévő cukrászdát.
A beszélyíró, aki legfeljebb arra volt elkészülve, hogy az indulatos Szortiment szerkesztő úr legurítja őt a lépcsőn, átvette az ötforintost, karját nyújtotta a kisasszonynak...
- Várjon még, kedves szerzőm, - mondta a jövendőbeli szerkesztőségi pesztonka. - A szerkesztő úr ölébe még nem ültem...
- Felesleges, - felelt Szortiment úr és újra dörzsölni kezdte a lábát, de most már a bal lábát a jobbal. Jóindulatú, lemosolygó, vállveregető pillantást vetett öreg munkatársaira, akik hirtelen nem tudták, hogy a főnök kiengesztelése végett a tintába dugják-e az orrukat?
Ki tudná mindezek után magyarázatát adni annak, hogy Szortiment, az Ünnepnapi Újság szerkesztője miért öltözött földszinti szobácskájában éjfélkor frakkba, mintha bálba készülődne és ugyancsak miért lőtte magát szíven ezen az éjszakán, mikor előző napon látszólagosan minden kedvére történt?