Böske
szerző: Gárdonyi Géza

       Tizenhárom éves voltam, mikor regényeket kezdtem olvasni.
Ebben a korban az élet titkaira tanítanak a regények. Ebben a korban csak a titkok érdekesek.
Így én is tömérdek titkot fedeztem fel az első regényemben. Mingyárt az elején észrevettem, hogy a férfiak meg a nők szerelmesek szoktak lenni egymásba.
Ez a felfedezés meglepett. Hallottam ugyan már harangozni efféle különösségekről, de persze a "szerelem" kínai szó volt előttem s a magyarázat hiányzott.
A regényben aztán megtaláltam. Az író gyönyörűséges példákkal magyarázta meg, hogy egy Arthur nevű ifju, egy Leonra nevű hölgygyel, hogyan esett fokonkint szerelembe, hogyan világosították fel egymást kölcsönösen arról, hogy a egyik másikat, és a másik az egyiket tüzesen és forrón szereti s végül, hogyan olvadtak össze az ajkaikkal hosszú és édes csókban.
Én még sohasem olvadtam össze hosszú édes csókban és senkit sem világosítottam még fel arról, hogy forrón és tüzesen szeretem. Az igaz, hogy nem ismertem olyan szép teremtést, mint Leonóra hölgy volt, akinek a szépségeiről leltárszerű bő kimutatást állított össze az író és csaknem leszédített a székről a bűbájos adatokkal.
Körülnéztem a házban, nem találhatnék-e valami Leonórát?
Fájdalom, csak néhány konyhabeli lény s néhány komoly és idős asszonyság képviselte ott a szépnemet. Előbbiekre rá se tudtam nézni, utóbbiak pedig kétségkívül a hajamba markoltak volna, ha azt mondom nekik, mint Arthur
- "Imádom!"
A házmesternének volt egy kis sánta leánya ; annyi idős, mint én. Ez némileg és ideiglenesen Leonórám lehetett volna, de már előbb ellenséges viszonyt kötöttünk. Én borsószemeket szoktam ejteni az emeletről a fejére, ő pedig végigütött a mankójával, valahányszor mankótávolba jutottam.
Ekkor éreztem csak, mily lovagiatlan voltam. A regényből megtanultam, hogy a hölgyek fejére borsószemeket dobálni, hajukat rángatni, tintásüvegeket feldönteni lovagiatlanság. Az igaz, hogy nekik sem illik végighúzni a férfiak gerincén, habár e tekintetben ártatlanul szenvedőnek sohasem érezhettem magamat.
Lenéztem az udvarra.
Böske ott ült a szokott helyén, a két leánder között. A kezében könyvet tartott. Megismertem a képekről, hogy természetrajz.
Tanult. Leszakítottam egy szép szegfüt a virágtartóról és azt ejtettem rá a könyvére. Megijedt.
Én komolyan és némi meghatottsággal néztem rá.
Ő tűnődve vizsgált.
Erre én a kezemmel tölcsért csinálva, leszóltam:
- Tűzze a hajába!
Ez volt köztünk az első barátságos mozzanat.
Böske mosolygott. Megszagolta a szegfűt és a hajába tűzte.
Rajtam valami kellemes érzés melegedett keresztül.
Este megfogta a karomat a kapualj ámpája alatt:
- Mondja,- szólt barátságos hangon, - miért adta ezt a szép szegfűt?
- Azért, - feleltem némi elfogódással, - hogy ne haragudjék rám.
- Nem haragszom, - mondta jószívűen. A szeme sajátságosan fénylett. Úgy éreztem, mintha a tekintete belehatolna a lelkembe.
Azután az iskolai dolgokról kezdett csevegni. Elmondta, hogy milyen a tanítója, mennyi a leckéje és hogy Som Lina nevű tanulótársa, milyen jó, igazszívű hozzá.
Míg beszélt, észrevettem, hogy finom fehér az arca. A szája piciny és piros. Nem tudtam, hogy a ribizlihez, a muskátlivirághoz, vagy ahhoz a szegfűhöz hasonlítsam-e, amely a hajában piroslik.
Kívánatosnak látszott előttem, hogy ezen a kis piros szájon kóstoljam meg milyen lehetetett az a csók, amelyet Arthur és Leonóra váltottak.
De nem mertem szólni.
A kis házmesterleány valami nagy tekintélylyé magasodott előttem. Okosnak találtam és szépnek. Még a sántasága is olyan jól állott neki, hogy azt gondoltam: ilyen szépen, mint ő, nem tud sántítani senki a világon.
Ettől az időtől fogva gyakran és meleg szívvel beszélgettünk. Én hihetetlen mennyiségű virágot vettem és loptam. Böske pedig pazarul mosolygott rám és oly végtelenül kedves volt hozzám, hogy egyetlen szavára kész lettem volna vízbe is ugrani.
Talán a negyedik találkozásunknál történt, hogy elváláskor a kezét nyujtotta. Finom, kicsiny kis meleg keze volt. Olyan szívesen és örömmel tartottam a tenyeremben, hogy még ma is érzem a melegét, ha rágondolok.
Böske észrevette, hogy ez a kézszorítás többet jelent, mint a rendes kézszorítás szokott jelenteni. Megakadt a beszédben. Elpirult. Szemét lesütötte, majd ismét rámnézett, zavartan, elszoruló lélekzettel.
- Böske, - szóltam mély elfogódással, - adjon egy csókot.
- Nem, nem, - felelt megijedve s arcát láng futotta át.
Az anyja jött, belekapaszkodott a karjába. Én utána néztem szomoruan,
bágyadtan. Böske egy pillanatra visszafordította az arcát és az boldog arc
volt, tekintete pedig lángoló szerelmi vallomás.
Másnap nem láttam.
Azt mondták, a kórházban fekszik igazítják a lábát.
- De miért!
Szerettem volna igazítani a magam lábát is, de mit igazíttassak rajta.
Egy hét mulva azt kérdeztem az anyjától:
- Meggyógyult-e már a Böske?
- Nem, - felelte az asszony, meg fog halni.
Úgy éreztem, mintha szédülnék. Leültem a márványlépcsőre és dideregtem. Egyszercsak jön az anyja visszafelé és azt mondja:
- A lányom szeretne magával beszélni, látogassa meg.
Ott feküdt szegényke a fehér kórházi ágyban. Körülötte állott az orvos, az apja, bátyja és valami asszonyrokona. Mikor meglátott, a szeme felragyogott. Mosolygott. Erőtlen kis kezét felém nyujtotta, azután megkérte az anyját, hogy hadd maradjon velem, négyszemközött szeretne beszélni.
De nem beszéltünk semmit.
Én könnyezve néztem rá. Ő mosolyogva rám. Átfonta két kezével a nyakamat és magához vonva, szeretettel, gyöngéden megcsókolt.
Miért halt meg, máig se tudom. Az bizonyos, hogy én akkor a Dunáig elmentem háromszor. Mindenképpen meg akartam magamat ölni, de olyan hitvány és gyáva természetű voltam, hogy valahányszor a hideg nagy vízhez értem, mindig megborzadtam a haláltól.