Bölcsességünk vékonyáról
szerző: Gárdonyi Géza
Minden ember filozófus. A betűt nem ismerő juhász, mikor a subáján hanyattfekve a csillagos eget nézi, talán éppen ugyanazokat a gondolatokat forgatja az elméjében, mint a könyvekkel körülrakott tudós, mikor a mikroszkop lencséjéről fölemelve a szemét, az élő teremtések végtelen láncolatán elmélkedik.
Ha Istenről, a másvilágról vetődik fel valahol szó, mindenki azonnal figyelmes hallgatója és kész vitatkozója annak a szónak. Mert mindenkinek a lelkében szomjazó virágokként élnek az örök rejtelem kérdései:
Ki vagyok?
Honnan jöttem?
Hol élek a mindenségben?
Hová jutok az élet bevégzése után?
Mi a világ? És mi vagyok én benne: játék-e? Véletlenség-e? vagy számbavett érték?
És mindezekre a kérdésekre csak egy ismeretlen tartalmu szó a felelet: Isten.
A semmi nem szülhet mást, csak semmit. A valami valamiből lett. Ez a a valami az Isten.
A világot erő kormányozza. Az erőnek valahol középpontja van. Ez a középpont az Isten.
A földön levő életek valami nagy értelem alkotásai. Ez az értelem az Isten.
Az élet forrása ködből indul, az élet folyása ködben vész el. És ez a köd is az Isten.
A bölcsesség mindeddig számológépen dolgozik. Az eredmény x, de kétségtelen. Azonban a továbbszámítás már az x-ből indul ki. Az elme elhagyja a számokat: a fantázia rajzolásba fog. És itt kezdődik a mi bölcsességünknek vékonya.
Mi emberek vagyunk tehát az Isten is ember. Az emberek embere. Az emberfogalom sokszorozva milliomok millióinak millióival, hogy egy egészet képzelhessünk. Az ember a végtelen tökéletesség nagyitó-üvegén át nézve. A nagy ember, aki aprókat alkotott a maga képére és hasonlatosságára.
Tehát atyánk.
És ezen a cölöp-alapon áll ma is az emberi társadalom épülete.
Miből épült ez a felfogás?
Talán az első remegésből, mikor az ember először látott tüzet hullani az égből és először hallotta a mennydörgést.
Talán az első gyermek világra jöveteléből, mikor az eleven életből eleven élet vált elő s az ember maga magát látta megújúlni egy neki ismeretlen rendelkezés és erő jelenségeképpen. Talán abból, hogy az emberi gyarlóság tökéletességről álmodott, és az emberi tökéletesség képét a földön nem találván, felörökitette az égbe, az elérhetetlen világba.
Talán a magunk szeretetéből, amely valósággá aranyozza a reményt, hogy az ég életbiztositó intézete az embernek s hogy a mi a legfőbb érték nekünk, az el nem semmisül.
Talán az első sír szemléletéből, ahol az eltemetett remények hamvából főniksz madárként emelkedett ki és szárnyalt az égbe egy uj remény.
Ha valaki azt mondaná ma:
- Tévedtetek! Az Isten nem olyan mint az ember, hanem olyan, mint a hangya, csakhogy elképzelhetetlenül nagy, bölcs és mindenható hangya, - mindnyájan megborzadnánk és sápadtan meresztenénk a szemünket az ég felé.
Hogyan tisztelje az ember azt, ami hangya, ha még olyan bölcs, ha még olyan hatalmas és jóságos is! Mi nem érthetjük meg őt és ő sem érthet meg minket. Nem tudjuk elképzelni, miképpen becsüljük meg a szivünkkel és minden reményünk cserépként hull a földre, mikor arra gondolunk, hogy értékesnek tartja-e egy ilyen természetü örökkévaló a mi legfőbb javunkat, az életünket.
Pedig semmisem bizonyosabb, mint az hogy az az értelmi valóság, akinek mi Isten nevet adtunk, az még a hangyánál is hangyább a tőlünk való másféleség tekintetében.
Hogyisne volna másabb, távolabb álló, s nekünk felfoghatatlanabb, mikor mi földön élő teremtések, emberek, bogarak, csigák, madarak, halak, férgek, infuzóriák, szóval minden megelevenedett por és viz, mi is mindnyájan annyira mások vagyunk egymásra nézve, olyan távol álunk egymástól lélek tekintetében, hogy egymás valóját, életét, gondolkozását felfognunk, megértenünk lehetetlen.
A hangyáról szólottam. A hangya egyazon porból való, amiből mi vagyunk, ugyanazon ég alatt él, és ugyanaz a levegő élteti. Megérthetjük-e mi a hangya gondolkozását, törekvéseit, fájdalmait, örömeit, reményeit, szeretetét, gyülöletét, világnézetét, szóval a lelki életét? Pedig a hangya még legközelebb áll lélek tekintetében az ember lelkéhez. A hangya katonaságot és rabszolgákat tart, épp úgy, mint az emberfaj, sőt tehenet is tart, levelészeket, amelyek el vannak zárva nála, s rendes takarmányozást kapnak, épp úgy mint a tehenek az emberfajnál.
Hát mikor igy egy velünk némileg egy-gondolkozásu és egysorsu földi teremtésnek a lelke és érzelmi világa is idegen és érthetetlen nekünk, hogyan gondolhatjuk azt, hogy egy mindeneknél másabb valóju, tökéletesebb, nagyobb és erősebb, elképzelhetetlen alaku és tartalmu valóságnak a gondolkozása emberi.
Az alkotásban, akár isteni, akár emberi az az alkotás, mindig meg lehet találni azokat a jegyeket, amik az alkotó értelmét és gondolkozása módját mutatják. Nézzük meg akármiféle festményt, irást, épületet, vagy bármit, amiben az alkotó mesternek sok gondolata rejlik. A lelkének egy darab tükrét mindig megtaláljuk benne.
A föld és a föld élete semmi emberies vonást nem tükröztet vissza az alkotójáról.
Mi azt hisszük, hogy a mindenségnek ez a kis forgácsa nekünk van alkotva. A föld mást beszél. A föld azt mondja, hogy az ember élete semmivel se értékesebb itt, mint más élőé, halé, madáré, férgeké. Mi emberek alig tizedrészét használhatjuk a Föld-csillagnak. Több jut a halaknak és a vizi állatoknak, egyrész az örök tél országa meg sivatagok, sziklás, terméketlen területek.
Ez csak nem emberi gondolkozásra valló felosztása a földtekének?
Hát a földi élők természet-társadalmi rendje? Az állatok egymást eszik. Az egész állatvilág, a paraziták, növényevők és hulladékevőket kivéve, mind mind vadássza egymást, szárazföldön és vizekben egyaránt. Az erősebb felfalja a gyengét. Nincs a többségnek más tápláléka semmi, de semmi, csak az eleven érző élet. Ebben az elrendezésben hol van az emberies gondolkozás?
Az erőszak és igazságtalanság a legfő jellemvonása a földön élők minden élőjének. Az emberfaj az erőszakot a közös társadalmi rendbe való elhelyezkedéssel enyhitette ugyan, de az igazságtalanság még kiáltóbb ennek a fajnak az életében, mint az állatokéban. Mert az állat csak annyit vesz el egymástól, amennyit megehet.
Az ember?
Az ember annyit vesz el, hogy százak és ezrek maradnak éhen, pedig azt, amit elvesz, ő maga meg nem eheti.
Hát az erkölcsi élet?
Az egész teremtésben ez a törvény: rabolj, ha van erőd rá! Lopj, ha nincs! Ölj ha éhes vagy. A magad haszna az első!
Ez igy van. Ezt nem lehet eldisputálni. Csak az egy emberfaj az a teremtett élő mindenségben, amelyik emberi rendelkezésekkel másította meg ezeket az isteni törvényeket.
Mert hogy az ember is ebben a természettörvényben születik, azt mutatja a civilizálatlan vadnépek élete, meg a gyermekek gondolkozása. A gyermek nem ismeri bűnnek a bűnt, csak ha megoktatják rá és megszokta, hogy fenyitő kezet érezzen akár a f öldi rendben, akár az égi magasságban. Ez csak nem arra vall, hogy az Isten lelkében emberi szinek vannak?
Az embernek az Istenről való fogalma tehát nem egyéb, mint sajátmagunk szeretetének a megszemélyesítése és fölemelése az Égnek nevezett térségbe.
És ebben inog a nyele a vallásoknak és spiritiszta elméleteknek egyaránt. Mert hol annak a bizonyitéka, hogy a teremtő ok emberszerű személy? S hol van annak a bizonyitéka, hogy ez az ok nem több, mint egy?
Hátha nem egy, hanem több?
Hát ha a nagy mindenség valamelyik részében vagy alattunk, vagy fölöttünk a képzeletnek és az elképzelhetetlen világtérben, tán épp a nekünk ismeretlen középponton egész légiója él olyan valakiknek, akik könnyedén meg-meggyúrnak és ide-oda hajitanak egy-egy olyan csillagot, mint ez a mi földünk; akik embereket és állatokat tudnak komponálni és életre lehelni, s a nagy mindenségben heverő ismeretlen eredetű erőket kényök-kedve szerint forgatják, mint ezt kicsiben az ember is teszi az ő nyomoruságos kémiájával és mechanikai ismereteivel.
Mi a mi tudományunk a világról és az okok okáról?
Semmi.
Mi még csak a földünk előállása módját is képtelenek vagyunk megérteni. Azt mondjuk, hogy az Isten akarta és lett. Pedig ez abszurdum. Mert ha az Isten akarta volna, hogy legyen, akkor az Isten akaratát kivánságnak, a kivánságot nyugtalanságnak kellett megelőznie, már pedig nem gondolhatjuk egy abszolut tökéletességü valakiről, hogy olyan nyugtalanságai vannak, amelyek cselekvésre mozditják, s olyan hiányokat érez, amiket ki kell valami cselekvéssel elégitenie.
Az abszolut tökéletességgel nem fér össze a nincsen és legyen fogalma. De mindez nem ok arra, hogy az ember a születés és halál keretében lássa szoritva az életét. Az értelmes ok létezése kétségtelen, de a haladó kornak, az emberiség fejlődő értelmének kötelessége leszedni róla a képzelődéseknek azokat a cifra rongyait, amelyekkel eddig elborították. És nekem az a reményem, hogy ha az alkotás vizsgálatánál más ismertető jeleket találunk is az alkotóról, mint amelyekkel eddig a vallások rajzolták, azok a jelek nem rombolják szét az eddigi reményeinket. Csak megmásitják. És ezen az uj, megmásitott, de tiszta és erős alapon kell felépülnie az uj idők hitének és vallásainak. És ez az alap lesz méltó az emberiség azon részéhez, amelyet a jövendő nem a vakok intézetében fog nevelni.