Bódi meg a huga

Bódi meg a huga szerző: Gárdonyi Géza

       Kis megálló hely a vasút mentén. Nem állomás csak bakterház. Jegyet nem is adnak ott, csak éppen fel lehet szállani, vagy le lehet szállani. Az öreg pápaszemes bakter egymaga a hivatalos személyzet.
A reggeli vonat nagy kanyarodással dübörög elő a nyírfa-erdőből, s meglassúdik; megáll. A harmadik osztályu kocsiból terebélyes kék köpönyeg ereszkedik alá. Valami idegen-féle. A lábán durva nagy csizma. A fején széleskarimáju kalap. A vállán, a köpönyeg alatt, duzzadt bőrtarisznya.
A vonat tovább pöfög. A kőszén-bűzt elkapja a hideg őszi szél, csak a mormolás hallatszik még egyideig.
Az idegen átadja a jegyét a bakternak. Nagy erős sápadt ember, bozontos szakálu; az arca valami különös kékes-fekete. Mintha valamikor puskapor vágódott volna az arcába. De a két keze is olyan.
Az idegen rámosolyog a bakterra:
- Hogy vagyunk Ignác bácsi?
A bakter nagyot bámul a pápaszem mellől:
- Seregeknek ura! Bódi! Liszkai Bódi!
- Av vagyok.
- Amerikábúl gyüsz?
- Onnan egyenesen. Hogy van a hugom? Él-e?
- Él hát. Mér ne élne? Hát a képedet mi lelte?
- Semmi. Szénbányában dolgoztam.
És ismét türelmetlenül kérdezte:
- Hugomék hogy vannak? Nem beteg? Jól bánik vele az ura?
És erősen a szeme közé nézett a bakternak, mintha attól tartana, hogy nem kap őszinte feleletet.
A bakter pipát vont elő a kabátja zsebéből.
- Megvannak, - felelte a pipába belesandítva.
Látszott rajta, hogy nem mond annyit, mint amennyit mondhatna.
Bódi szeme elsötétült:
- Rosszul élnek?
- Nem, dehogy. Az öreg Kapitány meghalt, azt tudod tán. Őszszel a pincébe ment, aztán odafulladt.
- De a Pilátusát kednek, nekem ne Bodónézzon. Mondja meg igazán, hogy hogymint él a hugom?
A bakter meghőkölt:
- Mit mondjak? Tudom is én! Én a vasútat őrzöm, nem a te famíliádat.
Bódi szinte ordítva kérdezte:
- Veri!?
A bakter vállat vont:
- Nem szokta verni. De ma reggel, hogy bent voltam húsért a mészárosnál, azt hallottam, hogy a sógorod az éjjel mulatott, debernyázott. Aztán tudod hát.... nincs kanál csörgés nélkül.
A nagy erős ember szeme rámeredt a bakterra. Az arca olyanná vált, mint a fújó bikáé. A bika így áll meg, mikor a falnak ütközött. Így fordul meg a nagy esetlen testével, hogy a dühét más irányba fordítsa.
Ment Bódi nagy lépésekkel. A föld szinte döngött a lépései alatt. A szeme megtelt könynyel. A szél elkapdosta a könnyet a szeme pillájáról, mint az essőcseppeket.
Ment.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Ezelőtt öt esztendővel távozott ő ki Amerikába.
A faluból már mások is elmerészkedtek oda. Az első, akit odahajtott a szükség, valami szénbányában kapott alkalmazást. Megírta nagydicsekvőn haza, hogy három forintot keres napjában. A levelet mindenki olvasta a faluban. Két család ki is ment a következő tavaszon. Máig is odavannak.
De Bódit nem a három forint csábította ki. Volt neki miből megélnie. Egy kisfertály föld, meg a hugának is annyi. Ők abból megéltek.
Hanem az történt, hogy egy áprilisi napon gondolkodónak látta a hugát, és sohajtani is hallotta. Ahogy ebédeltek künn a mezőn csak rápillantott nagykomolyan a szeme szögletéből. Végre is megszólalt:
- Mi lelt Ágnes?
Ágnes elvörösödött.
- Semmi, - susogta, - semmi.
Bódi ránézett szigorúan.
- Ágnes!
Ez rendre utasító hang volt, ahogy csak az apák szólhatnak a gyermeküknek.
Mert hogy csak ketten maradtak már ezen a világon, Bódi lett az úr, ő lett az apa. A leány mindig kiskoru a falun. Ha asszonynyá lesz, akkor is kiskoru.
Ágnes a rendre utasító hangra még inkább elvörösödött, még a keze feje is elvörösödött. Szép tiszta fekete szeme megnedvesedett. Látszott rajta, hogy nehéz szólania.
- Mi lelt! - ripakodott rá türelmetlenül Bódi.
Mer az volt az első véleménye, hogy valaki megsértette a hugát. Már is vonaglott az ökle erre a gondolatra.
- Hát nézd Bódi, - szólott röstelkedve a leány, - tudod, hogy husvét napján Kapitány Pali háromszor is táncolt velem...
- Hát aztán?
- Aztán arra kért, hogy este az ablakunk alá jön. Beszélgettünk. Aztán többször is eljött... Bódinak úgy állott a két szeme a hebegő leányon, hogy még csak nem is pillantott. Huszonnégy éves volt ő akkor. A huga húsz. Ő azért nem nősült meg, mert nem kapott földes leányt. Őszintén szólva, féltek tőle a lányok. Lobbanékony természetű volt és erős. Szegény-féle leány hozzáment volna, de a módos leányok maguk is szeretnek parancsolgatni. A huga meg azért nem ment férjhez, mert nem akarta Bódit a föld felétől megfosztani.
- Hát aztán! - kérdezte Bódi még mindig összevont szemöldökkel.
- Eddig van, - felelte a leány elmosolyodva.
- Nem eresztetted be?
- Nem.
A testvérek ismerik egymás hangját. Bódi nyugodtan ette tovább a krumpli-levest.
Mikor aztán felerészt elfogyasztotta, odaadta a kanalat Ágnesnek, és ő maga kenyeret majszolva nézte, hogy a leány hogyan eszik.
A hugát jóformán meg se nézte eddig. Akik együtt fejlődnek és testvérek, nem is gondolnak arra, hogy egymást formák tekintetében vizsgálják.
Most látta, hogy a huga takarosan kifejlődött leány. Az arca kerek kún arc; a szeme apró és fekete, mint a csöppentett szurok; barna arcbőrén átpiroslott az egészség.
Hát nem is csoda, - gondolta, - hogy a Kapitány Pali beleszédült a hugomba.
A szóban forgó legény jómódu fiu. Kissé halfejű és kurtalábu, de faluhelyen senki se ösmeri a belvederi Apollót. Mindenki szép, aki ép. Kapitány Pali nemcsak ép volt, de bátor is, afféle hetyke legény. A tánchelyen senkinek se lobogott szebben az ingeujja meg a gatyaszára. Tánc közben gyakorta nyerített és hol a gerendát csapdosta, hol a csizmája szárát. Ilyen széles kedvvel Bódi se mulatott a legények között, legfeljebb egyszer esztendőben. De mióta árván maradtak, csak csendesen táncolt, s félszemmel a hugát vigyázta.
Látta ő azt is, hogy Kapitány Pali sűrűn kéri táncra a hugát, de másra magyarázta. A legénnyel valami kis kocódása volt az előbbi esztendőben. Kissé beszakították egymás fejét a búcsún. Azt gondolta, hogy Kapitány Pali a kibékülést táncolja. Mert azóta nem látták meg egymást.
- Hallod-e, - mondotta vidám pillantással; - nem rossz amit beszéltél. Gondolod, hogy elvesz? A leány szomorúan nézett a fazék fenekére:
- Elvenne.
- Hász akkor jól van! Hát mit. savanyogsz! Nem tetszik? Hallod-e, nem ordináré legény az. Mikor a kocsmában vót vele az a kis petekem, hát ugyancsak megállott a sarkán.
- Hászen nem is azér, - felelte a leány, - hanem én mégse mék hozzá.
- Nem mégy hozzá? Gondold meg ezt Ágnes. Én ebbe tudod nem akarok neked parancsolni. Akit szeretsz, ahhoz mégy. De mi a kifogásod ellene?
- Semmi.
- Hallod-e, megkövetelem, hogy énvelem nyiltan beszélj!
A leány ekkor letette a kanalat és a köténye sarkához nyult. A szeméből könnycseppek gördültek alá.
A bátyja faggatására aztán elmondta, hogy a legény apjával is beszélt, de annak hozomány kell.
- Ha a földet elfelezzük, - így végezte, - mi marad neked Bódi? Aztán ki visel rád gondot? Ki mos rád? Ki takarít rád?
Bódi hallgatva nézett maga elé.
- Ne ríjj, - mondotta aztán csendesen. - Majd eligazítsuk.
Vasárnap délután átment Kapitányékhoz.
A látogatásra a békesség ösvényén indult, de azért a rézcsillagos kést becsúsztatta a csizma szárába. Ami városon a névjegy a tárcában, az falun a bicska a csizmaszárban. Nem lehessen tudni, mikor mi történik.
De nem történt semmi. Kapitány Pali a kapu előtt pipázott többedmagával, s kerek halszeme egyszerre Bódira fordult, ahogy az feltűnt az ünneplő szűrben az útca-végén.
Bódi csak lépegetett komolyan. Hogy ím a társasághoz ért, megállt Kapitány Pali előtt egyenesen és ünnepiesen:
- Hozzád jöttem Pali, békességgel, ha akarod.
Palinak mosolygott a szeme. Kezet nyujtott neki:
- Isten hozott Liszkai Bódi! Gyere beljebb! Azzal átölelte a vállát, s úgy kísérte be a kapun. Odabent aztán Liszkai Bódi is elővonta a pipáját. S a bor mellett, pipa mellett megbeszélték az ügyet. Sok kerülgetéssel beszéltek, ahogy parasztok szoktak, de alaposan.
- Hát nézd Pali, - mondotta végre Bódi. Én a hugom földjébe nem kapaszkodok bele. Ami az övé, az az övé. Ha szereted, elveheted, én abba szalmaszálat se teszek körösztül.
- De hát te? Miből élsz meg? - kérdezte habozva a legény.
- Arra te ne gondolj, - felelte Liszkai Bódi méltóságosan. - Még az is meglehet, hogy az én részemet is megkapod. Nem mingyárt, hanem egypár esztendő mulva.
És akkor felállt, és a szeme közé nézett a legénynek. Rátette a kezét a vállára.
- Hát elvégeztük. De egyet ne felejts Pali: az én hugom, az én hugom.
Ez olyan hangsúlylyal és olyan erős szempillantással volt megmondva, ahogyan csak magyar paraszt tud beszélni.
Kapitány Pali nem hőkölt meg ettől a pillantástól. Lehet, hogy egyet dobbant neki belől, de nem mutatta. Megölelte Bódít, meg is csókolta az orcáját:
- Hej Bódi, - mondotta hálás hangon, - hej Bódi!
És ebben benne volt a szent fogadalom is, amit Bódi kívánt.
A lakodalom aztán hamarosan megtörtént. Bódi pénzt vett föl a földjére, s kiutazott Amerikába. Szűrben vándorolt ki, szőrtarisznyával. S íme köpönyegesen tér haza, rézgombos bőrtáskával.
Mikor kiment, egészséges pirosképü szőke fiu volt. Most sápadt arcu, vihartól edzett, szakálas ember. Az az öt esztendő, amit a szénbányában töltött, megöregítette. De minden keresete ott van a bőrtáskában. Csak éppen a köpönyeget vette valami megszorult olasztól, meg a rajta levő ruhát valami amerikai zsibvásáron. Kenyéren, szalonnán élt ott is, mint itthon. Meleg ételt nem evett csak egyszer karácsonykor.
Az öt év alatt nem küldött levelet, mert nem tudta hogyan kell; kérdeni meg restelte. És nem is kapott levelet, mert a címét nem tudták. De mindennap gondolt haza. És mindig azon tűnődött, hogy Ágnes hogyan él az urával? Mert az öreg Kapitány nem élt valami példás házas-életet. Gyakorta civakodott a feleségével. Az ilyen szokás öröklődik a családban.
És ő mindig azt érezte, hogy a huga az ő védelme alatt van, mint lánykorában volt. Az árvaság erősebbre fűzte köztük a testvéri köteléket. Bódi úgy érzett hozzá, mintha nem is huga volna, hanem gyermeke. Oh, a síroknál nagy fogadalmak történnek!
Hát veri! Ez volt az egyetlen gondolat, amely a mellében dübörgött, mióta a hazai földre tette a lábát. Veri a pogány!
Nem tudta még, hogy mit fog mondani: ment mint a sötét felhő, amely magával viszi szélvészét és villámait.
Ment végig a falun, senkit meg nem látva, senkinek nem köszönve. Ahogy lépkedett, a kezében levő bottal nagy félkörökben kísérte a lépéseit.
Az akácfák már félig kopaszan állottak az út mellett. Alattok a sárga levél.
Itt-ott a házból kilódult egy kutya és megcsaholta, de Liszkai Bódi rá se hederített.
Csak a saját háza előtt pillantott föl. Megállt s ránézett a házra. Aztán belökte az ajtót.
Az udvaron Kelemenéket találta, egy napszámoskodó zsellér-családot, amely hol itt, hol ott lakott a faluban, ahol olcsó árendát talált.
Az udvaron az asszony fát aprított. Csodálkozón nézett Bódira. Nem ösmerte meg.
- A hugom, - mordult meg Bódi, - itthon van-e hugom?
- Jézus Mária! Liszkai Bódi!
- A hugom itthon van-e?
- Dehogy lelkem: otthon van... Vagy nincs otthon?
Bódi megfordult, ment tovább Kapitányékhoz. Az udvaron ott egy bozontos fehér komondor rohanta meg. Bódi arra olyat vágott a botjával, hogy a kutya üvöltve inalt el az istáló mögé.
Bódi berugta a pitar ajtót.
A konyhában senkitse talált. A belső szobaajtó tárva volt. Egy öregasszony jelent meg a küszöbön.
Az öreg Vass Lukácsné volt az. Vén rózsafüzéres búcsújáró.
Bódi félretolta. Belépett. Egy másik öregasszony ott állott meghajolva az ágynál. Az ágyban benne feküdt a huga, félájultan, véresen. Az öregasszony éppen a haját mosta a mosdótálban.
- Ágnes! - rebegte az ember fájdalmasan. Az asszony fölemelte a szemét, és fájdalmasan mosolygott.
- Bódi!
Az ember kezéből kihullott a bot. Az ágyhoz lépett és magához ölelte a beteg asszonyt. Megcsókolta az arcát.
- Oh te szegény lélek!
Aztán fölegyenesedett és fölkapta a botját. Ráordított az öregasszonyra:
- Hol az a gazember!
Berontott a másik szobába, aztán kirohant, az udvarra:
- Hol vagy Kapitány Pali! Hol vagy te bitang! Gyere elő ha mersz!
De az ember nem mutatkozott. Boldizsár visszatért a szobába és lekapcsolta a köpönyegét. Beterítette a hugát vele, és felölelte az ágyból:
- Gyere haza!
Kivitte a házból. Vitte az ölében mint egy gyermeket.
Az asszony nem ellenkezett. Fejét a bátyja vállára hajtotta. Engedelmeskedett az akaratának, mint leány korában szokta.
Az öreg Vass Lukácsné lepedőbe kötve vitte utánuk a dunyhát meg a vánkost, az asszony szegényes ágyneműjét. Vitte batyuba kötve. Balkezével meg egy kis hároméves leánykát vezetett.
Bódi csak akkor látta meg, mikor hazaérkeztek, s megállt, hogy valaki a kaput kinyissa.
- A te gyermeked ez? - kérdezte a kislányra pillantva.
- Az enyém, - felelte Ágnes bágyadtan. Bementek. Leeresztette az asszonyt az ágyba. Gyöngéden eligazította a párnát a feje alá:
- Mid fáj? Mi bajod? Hivassak-e orvost?
Ágnes csak a fejével intett, hogy nem kíván orvost. És a szeméből könnyek gördültek alá az arcán. Hogy elsoványodott! hogy elhitványodott az a régi üde leányarc!
- Megfojtom azt a gazembert, - morogta Boldizsár.
- Elválok tőle, - rebegte az asszony. - Így meggyötörni, így megcsigázni! Oh a lelketlen Hóhér!
Vass Lukácsné aztán az öregasszonyok bőbeszédűségével elmondta, hogy mi történt, hogyan történt!
Tavaly katonaság volt a faluban és egy káplárt hozzájok szállásoltak. Kapitány Pál az éjjel mulatott és a kocsmában hallotta, hogy némelyik katona kellemes emlékezést vitt magával a faluból. Kapitány Pálnak soha eszébe nem jutott, hogy a feleségét meggyanúsítsa, de most részeg fővel arra gondolt, hogy talán az ő felesége is barátságos volt a káplár iránt. Hajnalban ahogy hazatért, vallatóra fogta az asszonyt: Mond meg igaz lelkedre így meg amúgy! A szegény asszony csak csendesítette, de az ember annál dühösebben faggatta. - Tagadod úgye? Hogy is mondanád meg. De majd kiszorítom én belőled! Avval leteperte és megkötötte a kezét, úgy vallatta bottal.
- Pedighát lelkem, - fejezte be az öregasszony - nem is tudott magyarul az a katona. Oláh volt az Isten sülyessze el. Még csak egy szót se váltottak együtt.
Akkor aztán maga is sírva fakadt:
- Csupa kék a lelkem. Az egész háta. A feje vérzik. A két karját nem birja.
Boldizsár felugrott mint a bőszült vadállat. Ujra elrobogott.
Az asszonyok ezalatt ecettel dörzsölték végig a beteget. Tiszta inget adtak reá és körülsajnálták, ami asszonynak nagyobb vigasztalás az ecetnél is.
Kapitány Pál azonban még mindig nem találódott otthon. Némelyek arra véltek, hogy valahol a szőlőben alussza mámorát. Látták kifelé menni, de hogy hol van, senkise tudott róla.
Boldizsár egy hosszu mogyorófa-botot talált a szobában. Hazavitte a hugának:
- Evvel vert-e meg?
Az asszony bólintott.
Régi vedlett mogyorófa-bot volt az, parasztujjnyi vastag. Az öreg Kapitány bíró korából maradt még meg. Csak éppen megrövidítették.
- Jelentse fel, - mondották az asszonyok, - vigye el a botot a bírósághó.
Azelőtt tegezték, de mióta megjött Amerikából, nem merte tegezni senki.
Boldizsár a beteg mellé ült az ágy szélére. A kezét a kezébe vette, az arcát megsimogatta:
- Ne búsulj, - mondotta. - Ne búsulj, megtanítom én rendre azt az akasztófáravalót! Máskor is megvert?
- Meg, - felelte az asszony, - valahányszor fiatal emberrel beszéltem, mindig megvadult, - de így még soha! De énértem ne is gyűjjön. Nem ösmerem többet!
Boldizsár kocsit rendelt, elküldött az orvosért. Kelemennének meg pénzt adott, hogy hozzon bort a kocsmából és főzzön borlevest.
Csak ekkor fordult a leánykához, aki ott. játszadozott két kis porcelláncseréppel az asztalnál. Megnézte. A leányka olyan halszemű volt, mint az apja. Elfordult tőle, s újra a beteghez beszélt:
- Meggyógyulsz lelkem. Kelemenék elhurcolkodnak innen. Kifizetem. Van pénz!
És a táskájára ütött, amelyből tompa csördülés hallatszott.
- Három ezer és húsz korona Ágnes. Egy fillérrel se kevesebb. Ez mind a mienk! Leszünk ahogy voltunk Ágnes. Nem fog hóhérkodni veled senki!
Estefelé megérkezett az orvos. A szobából kiküldött mindenkit. Aztán mikor elvégezte a vizsgálatot, beszólította Boldizsárt.
- Az asszony nagyon meg van verve, - mondotta, - de a csontja nem törött. A fejét valami szögbe üthette. Irjak vízum repertumot?
Bódi nem tudta mi az a vízum repertum. Azt hitte recept, hát csak ráhagyta hogy írjon.
Aztán az orvos bekötötte a betegnek a fejét s valami receptet írt. Azt mondta, hogy azzal kenjék be estére.
Aztán megírta a vízum repertumot.
- Itt van, - mondotta, - ezt csak adja be a járásbírósághoz. Olyan félesztendőt húznak arra az emberre mint a pinty.
Boldizsár rápillantott az írásra.
- Nem költ nekem a bíró, - felelte komoran, - majd elbánok én vele magam is.
Este ismét elnézett Kapitányékhoz, de Pál gazda még nem volt elő. Nem is került haza még harmadnapra se.
- Majd haza jön, - mondotta Boldizsár.
- Jöhet, - felelte az asszony. - Engem ugyan nem lát többé.
Már akkor az asszony jobban volt, de csak éppen hogy ülni tudott az ágyban. A bal kezét nem tudta még mozdítani.
Negyedik nap aztán Boldizsár kiment a szőlőbe, s délután tért vissza. A kék köpönyeg meg volt rajta szakadozva. A mogyorófa-botot darabokban hozta a markában. Az arca nyugodt volt, a járása is csendesebb. Ahogy belépett a házba, letette a botdarabokat az asztalra, s csak annyit mondott:
- Itt van.
Az asszony fölemelte a fejét:
- Megverted?
- Elláttam, - felelte Boldizsár nyugodtan.
Az asszony szeme elnyillott:
- Nagyon megverted?
- Kocsin vitték haza.
- Csak nem ütötted tán agyon?
- Nem, ne tarts attól, hogy börtönbe kerülök. Nem fábúl van a kutyának a csontja!
Azzal odaült az asztalhoz és kenyeret kért Lukácsnétól, meg szalonnát.
Kelemenék már akkor kihurcolkodtak. Boldizsár visszafizette nekik az egész évi bért, s lehordatta a maguk holmiját a padlásról.
Az utcai szoba ismét Ágnesé lett, mint lánykorában. A belső szoba az övé.
Boldizsár bort is hozatott a vacsorához. Megivott egy liter bort, aztán korán lefeküdt, mint az olyan ember, akinek aznap erős munkája volt.
Az első szobában égett a lámpás. A beteg megszólalt:
- Lukács néni, a kislányomat fektesse ide mellém. Aztán menjen nézze meg azt az embert, nem ütötte-e egyen a bátyám?
A kislány a kucikban aludt. Hogy az anyja mellé fektették, fölébredt:
- Nyanyus, - mondotta az anyja nyakát átölelve, - hol van apa?
- Otthon, - felelte Ágnes.
- Miért nem megyünk haza mink is?
- Mert nem megyünk, lelkem, soha többet nem megyünk abba a házba. Aludj.
A gyermek elhallgatott. Künn az őszi esső mosta az ablakot. Lukácsné a fejére borította a felső szoknyáját, és elment.
Jóideig odavolt. Aztán visszatért.
- Jaj lelkem, - susogta, - de ebül van az urad! Egymagába találtam. Tárva-nyitva az ajtó. Hanyatt fekszik az ágyon, oszt orrábul-szájábul folyik a vér. Csupa vér a kebele. Be akartam kötni a fejét, de elküldött. Csak annyit kérdezett, hogy te hol vagy?
- Kérdezhet!
- Egyenesen azt kérdezte. Aztán, hogy mégis be akartam kötni a fejét, aszongya hogy, aszongya: menjen a fenébe! Majd haza gyün az asszony!
- Várhat, - felelte Ágnes.
Az öregasszony folytatta:
- Én is azt mondtam neki, hogy mondok: Várhatod azt Pali, sohse gyün többet haza. Halódik. No aszongya, ha halódik, hát dögöljek meg én is!
Ágnes csendesen feküdve hallgatta az öregasszony beszédét, csak a szeme pillája rezgett.
- A feje van betörve, - szólalt meg aztán elgondolkozva. - A bátyám úgy szokta.
Az öregasszony darabig még ott sopánkodott, aztán hazament. Megígérte, hogy holnap korán reggel visszatér és kávét főz.
Az ajtót nem kellett utána bezárni. Fakilincses ajtók voltak. A madzagot visszatolta az asszony a kiskapun is. Kívülről nem lehetett kinyitni.
Ágnes maga maradt. Belebámult a sercegő mécses lángjába. A lángon nem volt semmi különös, csakolyan kis sárga láng volt, mint mindig. De azért Ágnes bámulta, percekig bámulta. A szobában csöndesség volt, és félhomály. A kis parasztablakon beszűrődött a holdvilág. A másik szobából áthallatszott a Bódi jóízű horkolása.
Ágnes megmozdult, kinyujtotta a fájós balkarját: megmozgatta, végigmarkolgatta és sziszegett. Aztán a mellette alvó leánykára nézett. Gyöngéden megrázogatta:
- Babuskám!
- No, - felelte álmosan a kicsi.
- Kelj fel Babuskám, kelj fel aranyom! Vedd föl a szoknyácskádat, húzd föl a csizmácskádat.
Maga is felkelt, nagy kínnal felöltözködött. Aztán felölelte az ép jobb kezével az ágyneműt. A lepedő négy sarkával összefogta. A hátára vetette.
És kézen fogta a leánykát. Kimentek csendesen a házból, haza.