Báró Kemény Zsigmondhoz

Báró Kemény Zsigmondhoz
szerző: Arany János
Tréfa[1]

Megjelent a Pesti naplóban, 1865. július 30-án.

Szerkesztő Ur! tisztelt báró!
Lapjában egy hazajáró
   Lélek kísért: tudja-é?
Ki sohajtoz: mind szemét, a
Mit firkál mai poéta;
   Verse rongyos, maga éh.

Nem tud rímet, nem tud nyelvet,
A legjobb is mindent elvet,
   Ami mérték és szabály.
S bár sort-sor után apróz, a
Verse mégis csupa próza,
   Nem honolván rajta báj.

E jó kísértet méltán bus,
Rossz biz itt trochéus, jámbus;
   De ha nem sűl el ma már!
Legalább csak volna ím e
Poétáknak olyan ríme,
   Mint: issza már és: sz....!

„Csitt rabláncok csörgési, csitt!
Ne visítsatok egy kicsit —”
   Ez a magas ideál;
Toldott rím, mozaik munka,
Hanem ettől minálunk a
   Legjobb is, hajh! messze áll.

Vagy ha csak, mint Csokonay
(Bár Kovács, ama pátkai
   Irta ezt is) zengenék:
„Mivel homlokomra Liza
Rózsakoszorút tászliza —”
   Úgy is volna ebben ék.

Hajh! ne várd most, te pedánt agg,
Hogy a rímben egynehán' tag
   Összecsengjen végtelen;
Mikor törvényt holmi rossz szab:
Hogy a kelleténél hosszabb
   S mesterkélt rim éktelen.

A bizony, mert el nem érik
— Magas szőlő, lassan érik —
   Akad mentség, ok, vagy más;
S tovább kullog az így szóló:
Acerbam sumere nolo —
   Orra tőle fokhagymás.

Pap-ot, bab-ot egybe tűr e;
Szállítsd inkább egy betűre,
   Vagy kettőre e hadat:
Kar-om, bont-om; ez elég lesz,
Ennyit úgy-e megeléglesz?
   Szivességből nagy adat.

Görbe – törpe, körbe – törve,
Mindez rímnek puszta örve,
   Hátul egy rossz e betű.
Nem ér semmit: csontom – ponton,
Törpe – epe; ez már bon ton,
   Ez már csengőbb öntetű.

Tanulnának Kölcseynktől
És más régibb bölcseyinktől
   „Phidias amit farag —”
Hogy rímelnek! ecce! íme!...
(A manóba! nincs is ríme:)
   „Berovátkolt kődarab —”

Ah ő is botlott ezúttal!
És most e hibára útal
   Hitvány majmok ezere.
Azt sem veszi fontolatra,
Hogy rímelt a „Mondolatra”
   Kölcsey és Szemere.

Tanulhat, ki akar, abból,
Mert van ott rím, két darabból
   S rímelő szentenczia;
Van substantivum, hogy: mérték,
S rá magát az igét mérték,
   Ez ám a kadenczia!

És van ott több régi csínus
Tordán termett leonínus,
   Alkáji rend, distikhon!
Ez egyszer az ízes konyha!
Ilyet nem főztök bizony, ha
   Meggebedtek is tik hon.

És van ott egy hosszu ének
Hangzatából csupa é-nek,
   Az a kunsztstuck egyszer ám!
A sok é a fület marja, s
Néhai professor Varjas
   Áldja zengő cziterám.

Ah, de mindez kaviár ma.
Mindenütt e próza lárma;
   Nektár helyen csalmatok!
Nem ügyeltek lábra s tagra:
Ami rímel szarvas – .....
   Az legyen jutalmatok!
 


Megjegyzés
  1. „Költész-irodalmunk jelen állapota nyelvészeti tekintetben” czím alatt a PESTI NAPLÓ 1865 júliusi számainak tárczájában hosszú czikksorozat jelent meg, melynek névtelen szerzője aggodalmasan panaszolta, hogy költészetünk a régi magyar klasszikusok példáját többé nem követi, Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty stb. nyomdokaiból eltért s általános hanyatlásnak indul. Egyebek közt a rímelésről is elmélkedvén, megrótta az újabb verselőket, a kik elhanyagolják a rímelés szabályait, a miben talán igaza is lehetett, csakhogy buzgalmában kissé túl lőtt a czélon, mert az assonance jogosultságát teljesen félreismerte s nem a hangzás összecsengésében, hanem a betűk azonos voltában kereste a rím szépségét.
    „E tekintetben – úgymond – nyelvünk mostohaságával magát senki sem mentheti; mert szűkítem párját a világon ez érdemben is magyar a nyelvnek. Lehet ebben jó rímeket, lehet tökéletes mértéket találni. Csakhogy biz ezeket keresni kell és a mi fődolog, tudni kell hozzá. Szorgalom, uraim, és ismét szorgalom. Hanyagság a neve egyesek úgy, mint családok, nemzetek úgy, mint ezek irodalma tönkre juttató ellenségének.
    „Nem megy az én ízlésem finyássága annyira, hogy mindig és mindenütt amolyan Kovács József-féle (kinél tökéletesebb rímelőt nem ismerek honunkban):

    „Csitt rablánczok bilincsi csitt;
    Ne visítsatok egy kicsit.”

    és még dicső Csokonaynk-féle „Liza”„tászliza” rímeket követeljek. Tudom, hogy ez sok is volna. De már azt követelem, s tán méltán is követelheti mindenki a rímes versírótól, hogy legalább az utolsó syllaba, de ez mindenesetre és elengedhetlenül jó cadenciát nyerjen (pl. karom, bontom. Ez már csak úgy-e elég szerény kívánat akarom helyett?) Ha pedig versét olyannak akarja, hogy az rímesnek egészen beilljék: a két utolsó csakugyan tökéletes rímen kell, hogy végződjék (gondolmondott).
    „Teljességgel nem elég hát, hogy csak a végső betűk egyezzenek meg (fát, ront; föllegi, hinteni). Valamint az sincs helyén, hogy a d-t b-vel (kád, láb) rímezzük és m-et n-nel (szeretem, vacsorán), mi pedig, alig hinné az ember, és még sem példátlan.
    „Igaz ugyan, hogy a magának kelleténél többet engedő licentia poética oda vitte a dolgot, hogy az egymáshoz közelítő hangzatú betűket, mint b és p (zab, lap), d és t (nád, fát), g és k (lég, kék). z és cz (ez, kupecz) rímekül elfogadta! de akárki mit mondjon igaz marad az örökké, hogy csak az a tökéletes, jó cadentia, ha hogy a végső szótagok minden betűi nemcsak csalókán, de voltaképen is tökéletesen megegyeznek és egybe vágnak. Én legalább, míg: bab és pap, dér és tér, görbe és körbe, zár és czár nem egy jelentőségűek, még pedig épen csak azért, mert kezdőbetűik különböznek: ugyanazon betűket, csak azért, mert a szó végén állnak, egyhangzatúaknak, vagyis jó ríműeknek soha nem tarthatom. És tessék elhinni, igen sok más, tán kelleténél prózaibb, de azért egészséges, egyszerű észjáratú ember sem fogja soha, de soha tartani .
    „Jóízűen elmosolyodtam, midőn nem rég egy becses lapban azon figyelmeztetést olvastam, hogy kerüljék versíróink ama „pedantságot”, miszerint „teremben, veremben” stb. e. f. rímeket írnak. Bár ott volnánk, hogy csak a pedantság, sajátkép túlszigorúság ellen lehetne nem annyira panaszunk, mint inkább figyelmeztetésünk.” (Pesti Napló 1865. július 30.)

    Ez utóbbi észrevétel, mely a névtelen írót olyan jóízű mosolygásra indította, aligha Aranytól nem eredt; ő azonban nem bocsátkozott miatta polémiába, hanem a NAPLÓ szerkesztőjéhez, a kivel szíves barátságban volt, írt egy tréfás verset, azon szabály szerint, a mint a NAPLÓ czikkezője kívánta. E paródia nem volt közzétételre szánva; Kemény azonban iratott hozzá egy kis bevezetést, melyben el volt mondva keletkezésének története, s azzal együtt kiadta lapja tárczájában. (1865 augusztus 13.) Arany László jegyzete.