Báró Eötvös József emlékezete

Báró Eötvös József emlékezete
szerző: Szász Károly
VASÁRNAPI UJSÁG XIX. évfolyam 5. szám [[1]]Pest 1872. február 4.

„Isten veled hazám”- végsőt sohajta
És náma lőn a Búcsu dalnoka
Örökre néma lőn beszédes ajka
S kihűlt eszméktől izzó homloka.
Mi a csapástól szíven sújtva állunk
S búnk’ megnevezni szókat sem találunk.
De bár búnk néma s ajkunk szótalan,
Könyűnk kiáltja Eötvös odavan!

Oh mit veszíténk! Szó, könny kevés itt!
A szó: üres hang, a köny: búborék;
Nem állítják meg szívünk vérezésit,
A mérgezett nyil ha belétörék.
Ily sebre balzsam- ily bánatra nincs enyh!
Szivünk roskadva csüng a drága kincsen…
Ily kincs elvesztén egy nyújt csak vigaszt,
A gondolat,: hogy mégis birtuk azt!

Mert a mienk volt! Bár elméje lángja
Egy félvilágra szórt fényt mint a nap;
És szive lángi mint a martyr- máglya,
Milljóknak üdveért lobogtanak;
Szavát, eszmékbe kristályúlva, dallá
Olvadva, egész Európa hallá,
S mig taps riadt rá túl a bérczeken:
A mi szivünk dobbant föl melegen.

Miénk volt ő! hiába irigyelte
A ritka kincset tőlünk a világ!
Hozzánk, e földhöz forra szive, lelke,
Nekünk fénylék szemén az égi láng.
Minket hevíte keble tűz-parázsa,
Minket ragadt el szava bű-varázsa,
Értünk forrt könyje, nekünk szólt dala,
--Ő mindenestől a mienk vala!

Mi láttuk őt a nyilt szellem-palacstrán
Hol pajzs az eszme, szó volt fegyvere;
Győztes csapásit sebek nélkül osztván,
Hogy fölemelte a kit levere.
Kicsiny alakja hogy ’ nőtt óriássá!
S míg ellenét szemével levarázslá,
Hogy szivekben nyeré meg harczdíját:
Szép homlokára ez vont glóriát!


Mert ki hallá lágycsengésű hangját,
Melyben hit, ábránd, ész s sziv olvadott,
-Mint útas, erdőn, zárda kis harangját-
Bűvölten állt s lekötve hallgatott
Ha szólt: a lég eszmékkel népesült meg,
Mik őt szolgálták, tőle lelkesültek,
S a merre járt: érintésén olyan
Erő s fény áradt, mint villany-folyam.

Meglestük őt könyvháza rejtekében,
Láttuk lelkét elöntve könyvein,
Hol a Karthausi borongott setéten,
Vagy szive lángolt népe könyjein.
Fajáért ége keble tiszta lángja,
Magát emésztő fény nyel mint a fáklya,
S a halvány lapra fényt e szó vete:
Hogy „szeretni az ember végzete!"

Szeretni, mint ő, nem tudott úgy senki,
Embert, hazát, családot egyaránt,
Szivének egy szüksége volt: szeretni,
Mint a nap, nem tarthatja sugarát,
De szerte ontja völgyre és halomra,
A várt és a kunyhót egy fénybe vonva;
S mig fenn bibor pompában ég kelet,
Virág nyilik bedőlt sírok felett.


Szeretni! — erre volt alkotva lelke;
Egész valója szeretet vala.
Üdvét az önfeláldozásba' lelte
S szétosztva kincsét, dús lőn általa.
Nagy szive egész világnak elég volt,
Körülölelve mindent, mint az égbolt,
A föld minden határáig elért,
Szeretve az embert az emberért!

„Szabadságot!" kiálta lelkesedve;
Egy rab se légyen a nagy földtekén!
Az emberekben teljék isten kedve
S legyen egyenlő: gazdag és szegény.
Testvér legyen mind, s bár a por szülötte,
Ragyogjon égi származás fölötte,
S fajt fajjal és nemzettel nemzetet
Igazság kössön össze s szeretet!

És e hazát, e népet, oh mi hévvel,
Magasztosan, tisztán szerette ő!
Nem a madár homályos ösztönével,
Mely itt hagyott fészkére visszajő,
S ha romba lelte, újra oda épit;
Pedig nem sejti, hogy mi vonja őt itt,
S nem tudja ─ (mint köztünk sem, annyian!)
Nevedben, oly hon, oly édes mi van!


Szerette e hazát, nem égbe nyúló
Hófödte bércz- s daltelt mezőiért;
A tért, hol tán minden fű „vére-hulló",
Mert gyökerére hős sziv önte vért;
Rákos mezőjét, mely még egyre hallgat,
E hallgatásban a szentelt fájdalmat,
És Buda ormán a nagy sirkövet,
Mely hosszú árnyat földre, szívre vet!

Szerette honját özvegy fátyolában,
S nagy harcziért, hol küzde honfi-kar;
Mint esti szellő bétakarja lágyan
A sebhelyet, mit szánta bősz vihar.
Enyészve bár, megannyi ősi nyom volt ....
S ha este ott ült s múlt időkre gondolt,
Hol a mező kaszálva illatoz:
Kezébe' megzendült a szent koboz!

Nagy eszményét szerette ő e népben!
Dicső jövőjét, melyről álmodott;
Fejlődve érve, szabadon, jóllétben,
Uj népet itt, hatalmast, gazdagot.
Künn a mivelt nyugattal állva sorba,
Benn gondolatban, szivben egybeforrva,
S egy vágytól égve: oh hon, tégedet
Olyan magasra tenni, mint lehet!

Szivének ez volt egyedüli vágya,
Ez gondja nappal, álma éjszaka.
— De nem viraszta, nem küzdött hiába,
Megnyerte im, mit esdve kért maga:
Márványszobor sírjára nincs emelve;
Emlékjele: eszméi győzedelme;
S melynek hűn áldozott egy életet:
Hajt már a mag, a melyet elvetett!

S mint a vető, ha földbe szórta magját
S aztán a tél folytában elhala,
Utódi a dús termést learatják
S házukba jóllét száll be általa:
Ő is egy dús termés magvát veté el,
Virúlatot és áldást hintve széjjel,
A mely után fogunk aratni még
Mi s fiaink s a késő ivadék!

Ő mondta: ne sirassuk végzetét meg,
Ki a honért adhatta életét
Sírboltja éjén ég örök szövétnek
S neve fényére nem borúi setét.
Mert rajta romlás nem vehet hatalmat,
A szív földjét termékenyítve hamvad.
Es szelleme a sir körül marad
Tettekre intve az utódokat!

Ö a honért élt! — él folyvást mivélünk,
Hatása által, él eszméiben.
Az ő munkája, egyiké, hogy élünk,
Még halva is velünk érez híven.
A szellemharczra, sírjából kikelve,
Fennhordja zászlaját vezéri lelke;
S ha zendül majd a véggyőzelmi dal:
Nevéhez kötve lesz a diadal!

Oh ercsi sír, mely őrzöd drága hamvát,
Porában is megáldott nagy szivét!
Bocsásd álmához zöld erdők fuvalmát
S boltodnak árnyán lágyan födve védd!
Zengj néki halk dalt, honom nagy folyója,
Arany kalászt susogtass, néma róna,
S csönd ünnepeljen völgyön és hegyen:
Hogy álma édes és dicső legyen!

S te hon, te nép, melyet oly hőn imáda,
Nevének méltó emléket ha kérsz:
Ne szóval, könynyel áldd haló-porába',
S mit állitsz, szobra ne legyen csak ércz;
De tedd, munkáld: nevét hogy emlegessék,
Szabad hazában, boldogság, műveltség,
Ha visszapillant, boldogulva, hon,
Hadd lássa népedet virányidon!