Bácska
szerző: Csáth Géza
1902. augusztus 20.
A nagyméltóságú miniszter úr tehát teljesítette kérésemet, áthelyezett a kanizsai polgári fiúiskolába. Végre csakugyan eljutok Bácskába, ahová egész életemben vágytam, mint a török Mekkába. Elvégre mi öröme lehet az életben egy polgári fiúiskolai tanárnak. Igazgató úgyse lesz belőlem. Legalább éljek abban a környezetben, amely a legrokonszenvesebb. Még ma becsomagolok, holnap búcsúzok, holnapután este már Kanizsán vagyok.
Augusztus 25.
Végre Kanizsára jutottam, háromnapi késéssel ugyan, de mégis itt vagyok. Elutazásom előestéjén ti. beültünk tanártársaimmal egy búcsúpohár sörre a Zöld Paprikába. És ott maradtunk reggelig. Nevettem magamban, de nem mentem haza, hadd tapasztalom ki még egyszer, micsoda szegényes mulatás ez itt Trencsén-Szent-Mihályon; milyen másképp mehet az ilyen Bácskában. Mondom, csak ezért maradtam ott. Az összehasonlítás miatt. Különben roppant örülök, hogy otthagytam Trencsén-Szent-Mihályt. Az új lakásom egy egyszerű hónapos szoba, kissé drágább, mint a régi, de mit bánom én, csakhogy végre itt vagyok Bácskában.
Augusztus 26.
Az új kollégáimat már mind ismerem, mindegyikkel tegeződöm, az igazgatóval is. Milyen más világ, Istenem, milyen más világ. Semmi nagyképűség, hidegség. Egészen más élet lesz itten. Délután elvittek tanártársaim az Úri Dalárdába. A karmester kipróbálta a hangomat, és azt mondta, hogy tenor szekundot fogok énekelni. Minden dalárdista egyszerre jó pajtásom. Egy pompás dalt tanultunk, így kezdődik: "Mi zengi túl a bérceket!?"
Alighogy elvégződött az énekóra, elkiáltja magát az első tenorista, a legelső, egy kövér, de magas termetű ember, akit mindenki csak komának hí:
- De most elmegyünk ám felavatni ezt az új gyereket!
Elvittek az "Ádámhoz" a törzs vendéglőjükbe. (Pirossal terített asztalok egy szép kertben.) A koma rendelt harsány, kedélyes hangon:
- Tíz litert hozzanak a dalárdának, abból a kétéves sillerből!
Megvacsoráztunk, azután pedig reggelig elbeszélgettünk, sokat énekeltünk. Igazi kedélyes, jó gyerekek. Valamennyit nagyon szeretem. Én a tűzoltó-főparancsnok mellett ültem.
- Hallod-e, Feri - mondta -, voltál te már önkéntes tűzoltó?
- Nem én - válaszoltam.
- Hát akkor holnap beiratkozol. Ez itten így szokás. Afféle tiszteletbeli állás, akit itt látsz, majdnem mind tagja a tűzoltó egyletnek. Nagyon szép a ruhánk, és ismered az asszonynépet, mindjárt másképp néz az emberre, ha uniformist lát rajta. Aranyzsinór, térdig érő kard, ki is lehet élesíttetni, elegáns sapka. Egy hónap alatt kineveztetlek főhadnaggyá. Kis trombita. Minden héten egy fél nap szolgálat; az igazgatóddal könnyű lesz elintézni, mert ő is tagja a testületnek, alezredesi rangban. Én magam tábornoki rangban vagyok. Színházban mint inspekciós ingyen helyed, számtalan előny, félárú utazás, minden évben kongresszusra megyünk, ami kitűnő mulatság. Csapj föl, pajtás.
Fölcsaptam. Mit tehettem; ha emberek között élünk, a szokásaik kötelezőek. A tűzoltó-főparancsnok megcsókolt és azt kiáltotta:
- Gyerekek, igyunk egyet a tűzoltó testület új tagja, Cserép Feri tiszteletére. - A koma erre harsányan ezt énekelte:
- Éljen ő, éljen ő, éljen ő, éljen ő!
Mire mindannyian karban felelték:
- Éhéljehen, éhéljehen ő!
Ez nekem való élet. Ezek nekem való emberek. Reggel, amikor ágyba kerültem, igazán boldognak éreztem magam, s beláttam, hogy az élet szépsége nem attól függ, hogy van-e elég pénzünk, hanem hogy olyan környezetben élhetjük le, amely kedvünkre való. Úgy érzem magam, mint egy növény, amelyet végre olyan földbe ültettek, amely neki való. De ezt a földet borral öntözik.
Szeptember 3.
Ha valami idegen ember olvasná el naplómnak utolsó lapjait, azt hinné, hogy egy született alkoholista írását olvassa. Pedig nem így van. A bort nem szeretem szenvedéllyel, egyedül inni sohase tudnék. A bort csak olyan valaminek tartom, ami összeköti az embereket, egymáshoz közelebb hozza őket és a társas együttlét lehetőségét adja meg. Innen tudom megérteni, hogy az igazgatónk Trencsén-Szent-Mihályon miért volt annyira komoly és hivatalos irántam: sohasem voltunk együtt a borospohár mellett. Két ember, aki leül egymással szemben egy asztal mellé józanul, nem szereti egymást. Miért? Mert sohase ismerheti meg a másik szeretetre méltó tulajdonságait. Elvégre egy közepes tehetségű ember, az mindig irigy, pénzsóvár, rosszkedvű, gyanakodó, zárkózott. És az emberek túlnyomó többsége ilyen. Éppen ezért a társasélet elviselhetetlen, sőt elképzelhetetlen volna bor nélkül. De ha egypár pohár bor bennünk van, mindjárt másképp látjuk egymást. A gyűlölet vagy ellenszenv, amely akaratlanul és alaptalanul megszületik bennünk valaki iránt, eloszlik és helyet ad barátságos jóindulatnak és elnézésnek. A nyelv megoldódik, hamar megértjük, megszeretjük azt, aki közeledik felénk. Jól tudom, hogy a bor ellensége a szervezetnek, de szívesen kockáztatna az ember sokat azért, hogy megelégedett legyen.
Szeptember 9.
Megismerkedtem ma Abrasics Gáborral, az adóhivatal főnökével. Egy hatvanéves ember, családapa, hatalmas, széles vállú ember, arról híres, hogy győzhetetlen ivó. Kitűnő kedélyű ember, pompásan anekdotázik, a dalárdában második basszust énekel, kivágott fehér mellényt hord, és miniszteri tanácsosnak nézné az ember, olyan a megjelenése. Azt mondják, hogy húszéves kora óta nem volt hét, hogy alaposan le ne itta volna magát, és mégis az egészsége kitűnő, erős, mint egy bika. Éppen dalárdaóra után elmentünk együtt vacsorázni. Cigányokat hozatott és énekelt. Ilyen szépen még nem láttam embert mulatni. A cigány olyan szívesen, lelkesedéssel muzsikált neki, mint aki tudja, hogy emberére talált. Csendesen maga elé nézve énekelte, szinte csak mondta:
- Kilencet ütött az óra, este van!...
Azután a banda csatlakozott hozzá, utolérte és körülzsongta a hangját a sok hegedű. A végén Abrasics Gábor sírt és nagyot ütött az asztalra. Ez az ember úgy tűnt föl nekem, mint Bácska megszemélyesítője, aki szimbolizálja az alkoholnak és a dalnak édes mérgét, amely mámorba ringat, de egyszersmind folyton a halál gondolatával kísér. "Ej, haj, so'se halunk meg!" Ennek a kiáltásnak tulajdonképpen a következő értelme van: "Talán már reggelre meghalunk!"
Szeptember 30.
Tegnap lakodalomban voltam. Az egyik kollégám: Schneider Misi esküdött.
Két napig tartott a mulatozás. Este cigányokkal, reggel tamburásokkal és másnap este trombitásokkal. A trombitásokat Abrasics Gábor hozatta és késő éjjel az elázott társaságot gyászindulókkal traktálta. Mindenki sírt. Nem volt visszatetsző a dolog, mert a fiatal pár már vonaton ült és robogott valamerre Fiume felé, csak mi, mint virrasztók, maradtunk együtt. Nagyszerű volt. A trombiták recsegtek, a Beethoven gyászindulója betöltötte a szobát, mintha a világ végét éreztem volna közeledni. Reggel háromkor feküdtem ágyba, mert ma tízkor órám volt. De jó fél óráig álmomban is ott recsegett a fülemben a gyászinduló.
Október 12.
Ma kineveztek a tűzoltó testület tisztjévé egy csillaggal hadnagyi rangban. Az uniformisom kitűnően áll és igen szép. Mindössze százhatvan forintba kerül teljes felszereléssel (sisak, spádé, kötél, deréköv, csákány) és tíz forint havi részletre. Az eset örömére egy becske sört fizettem az Ádámnál. Egy becske egyenlő huszonöt literrel. Kis hordó. Egy fél óra alatt üres volt a becske, azután hazamentünk.
Október 17.
Ma szüreti mulatságra hitt meg a koma, az apja szőlejébe. Délután mentünk ki. Éjfél után jöttünk haza kocsikon. (Gyalog bajos lett volna!) A nagy holdtányér elnézően mosolygott ránk, és a szőlők között a lassú kocsikázás és dalolás igazán jó mulatság volt.
Október 30.
Egyik tanítványom apja, egy jómódú nagyiparos, hívott meg ma vacsorára. Az egész tanári kar elfogadta a meghívást, mert tekintélyes és vagyonos ember. Nagyszerű borokat ittunk és sokat énekeltünk. De korán hazamentünk, mert az igazgató éjfélkor felkelt, és valamennyien elbúcsúztunk. Ebből látom, hogy az emberek itten, bár intézménnyé fejlesztették a mulatást és a bor kultuszát, ismerik a mértéket is, és ha átlépik a határt, ez nem azért van, mert nem tudják, hogy a határ hol van, hanem mert adott esetben át akarják lépni.
December 4.
Tegnap disznótoron voltam. A városi levéltáros hívott meg. Egy kedves öreg bácsi, aki roppant szereti a dalolást és a dalárdának alapító tagja: már régen nem működik. Elhívta az egész dalárdát, és nagyszerű vacsorát adott. Emellett valami ötféle borral kedveskedett. Ezzel szemben sokat kellett énekelnünk. Az öregnek gyengéje a kardal. Valósággal kipirul és könnyezik, hogyha hallgatja. Szabályszerűen körbe álltunk és a karmester vezénylete mellett elénekeltük: "Mi zengi túl a bérceket?"
Az öreg a dal végeztével odament a karmesterhez, megölelte, megcsókolta és ezt mondta:
- Kedves fiaim, a dalárda gyönyörűen halad, fejlődik; köszönöm, hogy ezt az örömet szereztétek nekem, aki mikor egyszerű alapító tagként ezelőtt harminc évvel az Úri Dalárdában énekelni kezdtem, nem is álmodtam hasonlóról. Köszönöm, fiúk!
Hatalmasan megéljeneztük az öreget, azután még elénekeltük a legszebb darabjainkat: "Hazám, lelkem legszentebb gondolata!" és "Vigadva szép az élet".
Reggel felé valaki, aki hivatalos volt, de nem jött idejében, beállított meglehetősen elázva egy színésszel, a színtársulat tenoristájával. Nagy örömmel fogadták, mert kitűnő hangú fiú. Felföldy Barnának hívják. A házigazda kérésére elénekelte a Parasztbecsület-ből a Szicilianá-t. Zongorakíséret nélkül, mert a karmesterünk lefeküdt egy mellékszobában, elaludt és nem lehetett bele lelket verni. Alighogy elvégezte és megtapsolták, belekezd a Szicilianá-ba egy másik hang is, a komáé. Teljes erővel fújta. Nem tudom, hol tanulta, de ordított, mint egy oroszlán, nekem nem tetszett. Roppantul megtapsolták. Sokkal inkább, mint a színészt, ami határozottan nem volt igazságos. (Lehet azonban, hogy tényleg a többség többre tartotta a koma hangját az erőssége miatt.) Mikor reggel öt órakor szétoszlott a társaság, gyönyörű téli reggel volt. A hó világított, az ég is már világosodni kezdett, a csillagok még ragyogtak. A koma a karomba kapaszkodott és velem jött.
- Mit szólsz hozzá - mondta -, egy kicsit szorult a Felföldy gyerek!
- Persze - mondtam a komának -, neked sokkal jobb a hangod, erősebb.
- Erősebb? - kérdezte a koma - talán szebb, vagy mi a...
- Szebb, szebb - mondtam helybenhagyóan.
- Nohát - mondta a koma -, tudtam, hogy mindig jó emberem voltál, Ferikém, becsületes, derék magyar fiú, engedd, hogy megcsókoljalak.
Összecsókolt, összekent, de nem tagadhatom el, hogy aranyszívű gyerek.
December 10.
Ma találkoztam a komával, azt mesélte, hogy a tűzoltó-főparancsnok Budapesten volt, és az orvosok eltiltották az ivástól, mert a mája zsugorodik. A koma roppant sajnálkozott rajta, azután meghitt engem egy pohár sörre Ádámhoz. Hát amint odamegyünk, ott látjuk a főparancsnokot, amint javában koccintgat a levéltárossal és a városi főjegyzővel. Kissé megdöbbentem, a főparancsnok nagyon sápadt volt, barna bőre lesárgult; de azért jó kedve volt. Csak egy pohár sört ivott. Azt mondta, hogy többet nem iszik. Én se ittam többet. Elvégre még fiatal vagyok, és nem is szeretem annyira az italt, hogy meg ne tudjam magamtól tagadni, amikor akarom.
December 31.
Tegnap az Ádámnál mulattunk. A koma legénybúcsúját tartotta. Meg fog házasodni, elveszi egy gazdag parasztgazda lányát. Azt hallottam, hogy a koma szabadulni akart a sok váltójától, azért fanyalodott a házasságra. A leendő ipa meg szívesen vette, mert jó formájú, szép hangú legény, de kikötötte, hogy az ivást hagyja abba. A koma állítólag mindent megígért, de az eljegyzés napja óta minden reggel holtrészegen viszik haza. Ki akarja magát mulatni egész életre. A komán nem látszott meg a sok mulatás, jó vacsorát csináltatott, és csak úgy dőlt a bor. Igen jól elbeszélgettünk, énekeltünk. Elénekeltük a koma kedvenc dalát is, amelyben neki szóló szerepe van. Tengerész dal a címe. Jellemző benne a basszusok tengerészkiáltása:
- Hun-a, hun-a, tenger a szülőhazám!
Elénekeltük vagy tízszer. A koma sírt. Azután cigányokat hozatott, Abrasics Gábor felköszöntőt mondott a komára. Nagyon kedves, tréfás köszöntő volt. Azután odament koccintani a komához. A cigány tust húzott, mindannyian éljeneztek... és ekkor Abrasics Gábor egyszerre elvágódott a földön. Csak úgy koppant a feje. Vérvörös volt az arca, félig lecsukva a szemei, kancsalított. Fölemeltük, orvost híttak. Azt mondta, hogy a guta megsimogatta Gábort. Kocsiba tették és hazavitték. A társaság szétoszlott, a koma dühös is volt és sajnálta is Abrasicsot. Végre nagy nehezen hazament. Ma azt hallom, hogy Abrasics nem fogja megérni a holnapot.
Január 3.
Ma temettük szegény Abrasics Gábort. A dalárda koszorút helyezett a ravatalára. Elénekeltük a "Mért oly borús!" kezdetű gyászdalt. Igen rosszul ment, mert már régen nem halt meg dalárdatag, és senki se emlékezett az énekszólamra. Temetés után egyedül sétára indultam a külváros utcái között. Eszembe jutott, hogy mennyire gyönyörködtem valamikor Abrasics Gábor mulatásában és dalolásában. Elszomorodottan jöttem haza, nem is vacsoráltam.
Január 20.
Ma találkoztam a tűzoltó-főparancsnokkal. Tegnap jött meg Budapestről; újra fenn volt. Erősen le van soványodva, egész sárga. Azt mondta, hogy csak vizet szabad innia, és Karlsbadba megy gyógyulni, mihelyst kitavaszodik. Szegény ember keserűen nevetett, igyekezett tréfálkozni, de csak szánalmat tudott kelteni bennem, s nem azt a hitet, hogy valaha mint gyógyultat fogom viszontlátni.
Február 4.
Két hét óta egy csepp bort sem iszom. A dalárdába azonban pontosan eljárok. Úgy tűnik fel most, hogy egészen más minden. A barátaim unalmas fickók, akikkel - ha nem ittam bort - semmiről se tudok beszélni, a dalok együgyűek, és az éneklés ízléstelen. Ma rossz napom van.
Február 18.
Meg kell házasodnom, mert a mulatás híján roppant unom magam. S ha valaki itt nem mulat, ki van rekesztve az emberek közül. Ha nem iszol, fel van mondva a barátság, nincsenek barátaid. Eh, még elmegyek ma és megpróbálom, hogy esik.
Február 19.
Holtrészegen kerültem haza. A gyomrom fáj, nincs étvágyam, beteget jelentettem az igazgatónak. Milyen rettenetes dolog egész délután keserű szájízzel itthon feküdni és kibámulni az ablakon a szürke égre. Tejet, szódavizet iszom, citromot eszem. Az orvos azt mondja, hogy könnyű gyomorhurut. Mától kezdve nem iszom; egy hónapig egy csepp szesz se fog lemenni a torkomon!
Március 7.
Ma megismerkedtem a korzón Sárosy Mariskával, egy építési vállalkozó leányával. Az igazgató mutatott be. Végre egy leány, aki tetszik nekem.
Március 15.
Mariskából nem is lenne rossz feleség. Őszintén szólva, egy bájos, okos leány. Huszonnégy éves ugyan, de nagyon üde, és mint hallom, tizenkétezer forint hozománya van. Ma, az iskola március 15-i ünnepélyén - ahol én ismertettem a nap történetét az ifjúságnak - gratulált nekem. Azt mondtam neki, hogy az ő tetszésére vagyok legbüszkébb.
Március 22.
Ma eljegyeztem Mariskát. Azt mondta, hogy szívesen a feleségem lesz, de le kell mondanom az ivásról. Azt feleltem, hogy február 19. óta nem iszom. Azt mondta, hogy azt hallotta, hogy nagyon mulatós ember vagyok, és csak azért tétettem át magam Kanizsára, mert ki akartam venni a részemet a bácskai mulatozásból. Azt feleltem, hogy bele akartam ebbe is kóstolni, de úgy érzem, hogy tulajdonképpen a sors hozott ide, hogy megismerjem és megszeressem őt. Megszorította a kezemet, és azt mondta, hogy ha így van, tegyem meg neki azt, hogy menjünk el Bácskából. Utálja a várost, a sok borszagú férfit, az örökös evéseket és ivásokat, szeretne máshová menni. Azt mondtam, hogy nem bánom, menjünk vissza Trencsén-Szent-Mihályra, ott hegyek vannak, és a lakások is olcsóbbak. És nincs ismerős!... - szólott Mariska, ami a legfőbb.
Április 10.
Ma végre megkaptam Trencsén-Szent-Mihályról régi kollégám: Kovács Gyurka levelét, amelyben értesít, hogy szívesen cserél velem, és utánajár, hogy engem visszategyenek Trencsén-Szent-Mihályra, és ő pedig jöhessen Kanizsára. Azt hiszem, a fiú is csalódni fog, de ha végeredményben olyan szerencsésen fog csalódni, mint én, akkor meg fogja érni a dolog a fáradságot.
Május 31.
Minden rendben van. Június 20-án a záróvizsga, június 22-én esküszünk és utazunk Trencsén-Szent-Mihályra. Isten veled, Bácska!