Az utolsó magyar (Arany János)

Az utolsó magyar
szerző: Arany János

Töredék
1858.

Első ének

                   I.

Hol ősz fejét agg Iremel^[1]
Mint óriás ütötte fel
S a messze puszták őrekint
Ural hegységin eltekint,
Élt hajdan egy maroknyi nép.
Mint ősei romlatlan, ép,
Mint ősei szilaj, szabad,
Akár viselni bősz hadat,
Akár megűzni a vadat.
E múlatság, ama veszély
Volt nála szükség, szenvedély:
Ezzel tartá fön életét,
Azzal faját, kis nemzetét,
Mely elszakadt testvértelen,
Apadva, fogyva szűntelen.
E nép ajkának ottkörül
Siket vala mindannyi fül;
E nép fülének — bárha szólt,
A szomszéd ajka néma volt:
Hegyen, völgyön, lapályokon
Lakott ember — de nem rokon.
S mind szűkebb lőn a szűk határ,
Nyomá összébb mongol, tatár,
Vérszomju, hűtlen, ronda nép,
Rézsútszemű, ebarczu kép,
Harczon veszett, békében ál:
Így is halál, úgy is halál.


                   II.

Nem büszke várak lánczöve
E tartomány határköve;
Nem védi sáncz, nem védi fal
Emberrakott bástyáival;
Nem dárdaerdő a fokon,
Nem gályaraj hullámokon;
Nem a tömeg, a százezer,
Mely zsoldon él, zsoldért vesz el.
De bástya itt, de védtorony
A sziklafal, függő orom,
Felbukkanó szirt, kőhasáb
   Mely az útnak utját elállja,
Azt mondja néki: ne tovább!
   Csak keselyű és zerge járja.
Néhol a bércz kettészakad,
Csekély víznek nagy útat ad,
Mélyen, csak mintha rémlenék,
Felcsillan a sötét fenék.
Néhutt a völgy, ösvény nekűl,
Jeges barlangba menekűl,
Vagy vaskapun csuszamlik át,
Hol tóba veszti önmagát.
Sehol egy út, egy vadcsapás,
Csak az, mit a zuhatag ás,
Hol a folyó, kő és porond
Lábnak veszélyes, csalfa pont.
És mintha nem, kik lábon járnak,
Hanem csupán szálló madárnak
Alkotva lenne itt a föld:
Mindig ziláltabb arcot ölt.
Itt tornyosúl, ott megsülyed,
Itt öble van, ott kidülyed
Széthányt idomtalan idom,
   Mind összevissza heverő,
Ahány darab, megannyi rom: —
   Vagy minth’ az alkotó erő
Midőn hegyet gyúrt és rakott,
Elszórta voln’ az anyagot.


                   III.

De fönn, e zord héjon belül,
Szelídebb tartomány terül.
Még ott tavasz, még enyhe nyár,
   Még van virány és legelő,
Hol méh zsibong, száz csorda jár,
   Mély völgyeken fehérelő.
Itt él e nép. A nyáj, a vad,
Mit völgye táplál, berke ad,
Az édes méz; a telt köpű,
Mit nyújt zamatos hegyi fű,
A tiszta víz, a tiszta lég,
Másnak kevés — neki elég.
Nem is vagyonnak éhe-szomja
   Bőszíti rája ellenit:
   De, mert egy nép független itt,
Kell jőni másnak, hogy lenyomja,
És jő, felváltva, idegen,
Örök harcz foly a széleken,
S ha zajja nem mindegyre hallszik
A béke ott nyilt szemmel alszik:
Ott minden egyes szemfül őr,
Vállán tegez; övébe’ tőr,
S jaj annak, kit balsorsa hoz
E hegylakók buvóihoz,
Ki zerge lábon felhatol;
Jaj annak, mert szörnyen lakol!
Utjába ejté az a sírt,
Utjáról nem visz, élve, hírt.


                   IV.

Ogmánd parancsol itt, az ősz,
   Ogmánd javall, int és vezet,
   Mióta az emlékezet
A multba visszamenni győz,
Az egy-ívásu emberek
Öltője porban szendereg,
Csak itt-amott áll még egy-egy,
Mint vén fa, bokrokkal elegy.
Ő a törzs feje, bölcse, papja,
Kezében a bot és a szablya,
Itél, varázsol és fenyit,
Emészti a hon ellenit.
   Ő híja fel, vész idején,
Az elhunyt ősök szellemit,
   Kik a holtak nyugvó helyén:
Forrásvizeknél és berekben,
Tanyáznak láthatlan seregben.
De Ogmánd látja azokat,
Tőlök tanácsot kér s fogad:
Mi szolgál a kis nép javára,
Mi lesz pedig romlása, kára.
Ő fejti meg a szent diófa
   Héján levő irásokat,
Hol a nemzet törvénye róva,
   S halált, vagy éltet osztogat.
Ő áldoz, a néptörzs ha gyűl,
Folyókutnál, kövek körűl,
Juhot, tinót, vagy harczi mént.
Idő és alkalom szerént.
Az ő szeme virraszt, vigyáz,
Ha szétterűl az éji gyász;
Az ő füle mindenha résen,
Jelt adva bármi zendülésen;
S ha karja már lankadva sújt:
Erőt ezrek bizalma nyújt.


                   V.

Még nem pirult a völgyi domb,
Még nem neszelt nyáj és kolomp,
Midőn a tiszta csendes ürt
Felbúgta zengő bérczi kürt.
Ogmánd hegyormi fészkinél
A hang csodás hatalma kél
Öblén kivájt fenyősudárnak:
Négy sarkihoz a láthatárnak:
Amerre nap támad s el-űl,
Amerre dél s árnyéka dűl.
S oromrul a hang száll oromra,
Megbődül a mélységek gyomra,
Minden tető visszhangot ad,
Minden tetőn új kürt riad,
Zengésük szájrul szájra megy,
Tovább, tovább kondúl a hegy,
Míg a legszéleken hal el
A híradó, vagy harczi jel.
És minden férfi talpra szökken,
A dárda kész, az íj kezökben,
Csípőiken a bőrtegez
Halálvető nyíllal degesz;
Így áll ki mind — egy bérczi vad,
Mely kétes hangra felriad,
Nem tudja: víni? futni kell?
A szem villog, az arcz figyel,
Az orrnyilás tágulni kezd,
A fül megérez bármi neszt, —
Így áll ki a hajlék előtt,
Várván a messzibbről jövőt.
Mi lesz a hír? mi lesz a baj?
Nemzettanács? vagy harczi zaj?
Vagy Ogmánd apa — mint szokás —
Vakon riaszt? nem új fogás.
Mi lesz a hír? — S mint hangyaboly,
Középre a had összefoly:
Mint bérczi kő, pereg, pereg,
Míg rendben együtt a sereg.


                   VI.

Fönsíkon áll a nagy diófa,
Vész és idő ellen megóva,
Idő és vész daczára ép;
Annak körébe gyűlt a nép.
A barna törzs egy szirttömeg.
   Mintegy a kőnek folytatása,
   Hová mély gyökerit beássa,
S szétroppanástol őrzi meg.
Az ágak — egy élőfa mind,
Árnyékot messzeföldre hint,
És míg alant szellő se jár,
Fenn zúg, köszönget a sudár.
Ott fészkel a turul, — lakása
Az égi felhők állomása;
Ott még nem járt ledér suhancz,
Vagy élet nélkül lezuhant,
Mivel szent a fa és madár,
   A nemzet-ág védelme, őre;
   Jaj volna ott... a vakmerőre
Isten nehéz haragja vár!
Fenn zúg a lomb, himbál a galy,
De néma, veszteg lent az aly,
Szellő sem ing, fő sem neszel, —
   S mely a hegyormot ellepi,
Döbbenve vár a nép-ezer, —
   A hallgatás oly ünnepi!
Mit zúg a lomb? a szent tető?
Szava kinek lesz érthető?
Szerencse bal? szerencse jó,
   Mi a nemzetre jőni fog?
S mit nyelve zeng, a millió,
   Midőn az éggel társalog?...


                   VII.

Egyszerre, mint hullámgyürű,
Megimbolyúl a népsürű,
És a fehér díszben kelő
Sátorbul Ogmánd lép elő.
Felzeng az üdvözlő moraj,
Tovább-tovább gördűl a zaj;
Ő áll s a népen eltekint
És várja, míg csend lesz megint
Baljának a dús markolat
Méltóságos nyugalmat ad;
Jobbját alásimítja békén
Omló szakálla tisztes ékén;
És szólni kezd, — és míg beszél,
A hallgató lehellni fél,
Minden szem őreá szegezve,
Az ő szaván csügg minden eszme.
És míg a nép szivét, eszét
Kényin vezérli a beszéd,
   Királyi termetét fedő
   Ruháján nem rendűl redő,
Alig moccantja jobb kezét;
De arcza, mint bű-lámpa, gyúl,
Áttetszik és átvékonyúl;
Arczon, szemekben, homlokon
   Fel-felcsap a mély lelki tűz;
   Fény és homály játékot űz
Az átvilágló izmokon;
És a beszéd, mit ajka tesz —
Annak erőtlen mássa ez:


                   VIII.

„Mindnyájan, összegyült sereg,
Hallgass reám, ifju, öreg:
Ti bátrak, fegyverfoghatók,
Ti bölcs vének, tanácsadók:
Nagy a dolog és szent a hely;
A szó enyim: nép! te figyelj:
   Szemem ha végig járatom
E nemzeten, kicsiny hadon,
Nem sejtek itt magam korút,
Nemhogy talán vénebb sorút.
Imhol Csatár vagy Dengeleg,
Imhol Szerind: ő mondja meg,
Ha birt-e ívet ajzani,
   Vagy szürke vadra menni bátran,
   Midőn én már hadakban jártam,
Mongol- s tatárra hajtani?
Ki az?... de egy sincs, bármi vén,
Felnőni hogy ne láttam én;
Útam legtávolabb ered,
   Én már futék, midőn ti nem:
Én a folyó, ti az erek,
   Később találkozók velem.
No hát, a kis folyam, az ér
Ne bánja, ha nagyot kisér;
No hát, az ép, az ifju tag
Ne bánja, hogy vezérli ag;
Mert érve jó az értelem,
   Tanúlva jő meg a tanács,
Midőn gyengűl a testi szem,
   Lát jobban a tapasztalás,
Az én szemem is elborult,
Hamar elveszti a turult,
Nem látja már, mint néhanap,
Midőn a fényes égbe csap;
De lelkem Isten megnyitá,
Határait megtágitá,
Hogy nézze, mit homály fedez,
Azt, ami volt, mi van, mi lesz;
Hogy hasson el, hová nem ér
A leghatalmasabb szem-él;
Hogy lásson egy, midőn sokat
Vakság borít, csak tapogat;
Hogy lásson ő, és nála ti,
Hirben nagy ősök magzati.


                   IX.

„Mert nagy vala, nagy mind — az ős
Nemcsak regél a hegedős.
Világbiró Etel hada
Nem kósza hírből támada.
Országa négy tengerre dölt,
Közbűl övé volt mind a föld,
Sok nagy folyó abban futott,
Belőle ki — egy sem tudott.
Etelvíztől addig, hun a
Gyors Tisza foly, regés Duna,
Egy volt a nép — bár kún, avar, —
Egy volt a nyelv: és ez magyar.
Ott megdöfé Etelt kaján,
   Hű népe is romlott vele;
De nyomdokin támadt Baján,
   Országa új hírben kele;
Mig ő is tova költözött —
Hiú árnyék, bús lomb között!
Akkor a szent folyó, Etel,
Vizét mélyen kavarta fel,
Haraggal hányt sötét habot,
Elrejté a fényes napot;
Akkor a nép, az ős rokon
Felháborult a partokon:
Viszály dúlá meg a magyart,
Kettéhasont, kettőt akart,
Jerünk — kiált egyik fele —
   Megűlni a földet jerünk,
Mit ránk hagyott Úr-Etele!
   Vesszen, ki ellent tart velünk! —
Ne menjetek! ne higyetek!
Zárja ki a szót fületek!
Piros volt a folyam s mező,
Magyarságnak temetkező.
Nagy volt Etel, nagy volt Baján,
   Világ rettegte fegyverök:
   De földjük, im, nem lett örök:
Ti lesztek-é nagyobb talán?...
S már szóba ferde szó akad,
   Már szembe szem nyilat lövel,
   Már cseng a kard, boszút növel,
Önvériben dühöng a had,
Midőn Álmos vezér ki-vált:
„Eszeveszett magyar! — kiált —
Nincs nép körűl, nincs halni harcz.
Hogy így a ten-húsodba marsz?...
Nem úgy, nem úgy, édes felem!
Ki jót akar, jőjön velem;
Ki nem akar — az is szabad,
Áldás reá: jön, vagy marad! —”
Ily szóra megdöbbent kiki,
Felvont iját nem lőtte ki,
Suhantában a kard megállt,
Féken ragadta a halált;
A dőre dacz meglohada,
Kemény nézés megolvada,
Vér-búcsuját könynyel zokon
Fejezte bé rokon s rokon.
Hét törzs kivála mindenestül,
Megvála, mint tagok a testtül;
Álmos Etel földjébe ment;
Etelviznél maradt Levent.


                   X.

„Ő az, Levent, a hír fia;
Kiről dalt zeng a dalia,
Kitől nemem leszármazik,
Mint a fa, mely elágazik.
Ha van méltó egy csöppnyi vér,
Szivemben mely valamit ér;
E kar, ha benne volt erő,
Tatárölő, mongolverő;
Tisztem a nép előtt ha van,
Tanácsom nem tanácstalan;
És ha mi jobbá, ha mi szentté
Tesz engemet: az a Leventé.
Őtőle én, — őtőle ti!
Az ő hadának nemzeti,
Kik vele osztának harácsot,
És vele űltek egy tanácsot,
Míg Etel őket uralá,
   Szabad folyam, erős magyart,
S még nem hajolt bitang alá
   Az ősi szék, a rónapart.
Ott laktak ők, — nem egy marok.
De nagy nemzet, — a magyarok:
Övék volt mind: a víz, a tér,
Hová a menny kék sátra ér;
Az édes fűvü legelők,
A zöld tanyák, friss delelők,
Nyáj és gulya temérdeki,
(A puszták bárány fellegi);
Vad ménesek falkája sok,
Kivel nem birt had és hurok,
Hol a csikó széltől fogant
S vadan nevelte ősi hant;
Bő martalék: ezüst, arany,
Rabszolga, rabnő számtalan,
Becses szőnyegmarhák, minőt
A déli fárz, a hindu szőtt; —
Egy szóval, mindenféle kincs,
Mellyel nép dús, — szegény, ha nincs.
Soká fénylett köztük Levent,
S midőn e hosszu nap lement,
Soká azontul is nyomán
Boldog maradt a tartomány.
Mert, bár megoszlott a magyar,
S ki jobbja volt, elvált a kar:
Bár elszakadt, és megfogyott:
De birta még az elhagyott,
Még harczait megtisztelé
Minden faj a négy sark felé.
Míg szörnyü Dzsingiz és hada
Mint döghalál, feltámada.
   Nyomán lehervadt fű, virág.
   A félvilág
Másik felére roskada.
Nép, nép után dölt meg alattok —
És a magyar — ti vagytok!


                   XI.

„Még nem porolt a vész szele,
Vihar-Dzsingiz még nem kele;
Apáink a völgyek lesét,
Mint rókafaj, nem keresék:
Midőn egy nap az Etelen
Zarándok férfi megjelen,
Hozván nekik hirt messziről,
Az elszakadt vérek felől
Szemnek idegen volt az ősz,
De fülnek édes ismerős.
Fedé alakját durva öltöny,
Ember olyat nem lát e földön,
Darócza hosszu, barna-pej;
Egy köntössel ruházva fej,
Tarkó, derék s a többi rész;
Fedetlen csak az arcz, a kéz.
Csipőit nem övezte szablya,
Öve silány kötél darabja;
Fegyver helyett csak gyámoló
Hosszú bot a kézbenvaló;
Nem is volt rajta semmi vas,
Tekintete nem harczias:
Szakálla simán összefolyt,
Ajkán ezüstből függe rojt;
Békés az arcz, szivet nyerő;
Táltos vala — szent ember ő.
De mint az édes anyatéj,
Mit csecsemőnek szívni kéj —
Hozzátapad kacsóival,
Kis lába ficzkánd, mint a hal —;
Úgy folyt magyar nyelvén a szó,
Testvéreink hirét hozó;
És aszerint csüggött szaván
A hű rokonszív, mind ahány.
Beszélte a múltat s mait:
A bujdosók nagy harczait;
Hogy vítta meg a kincses Kárpát
Havas bérczét Álmosfi Árpád;
A szép hazát, mely Etelé,
S örökje volt, hogyan lelé;
Világgá onnan a bitangot
Hogy űzte, mint gyors szél katangot.
Beszélte még a tisztes ajk,
Árpád nemén hogy kele Vajk:
Ez koronát fejére tőn,
István nevet viselni vőn;
Népének ez törvényt ada,
Nagy volt tanácsa, mint hada;
Elődi nyertét örökűl
   Megállatá, hogy a magyart
Duna s Tisza két víz mögűl,
   Mig napok, éjek láncza tart,
   Ne űzné ki se csel, se kard.
Igy több királyt az idegen,
Számlála húszat kereken;
Felhozta Endrét, barna Bélát,
Dicsérte László hős aczélát,
És többet ily neven sokat
Említ vala, meg másokat,
Kit tettiről, kit névszerint, —
Árpád hatalmas vére mind.
Most Béla — mondá — huszadik
Király immár uralkodik:
Alatta rend, alatta béke,
Rablónak ott nins menedéke;
Kövér a nyáj, dús a tanya,
Fiút öröm ha szűl anya;
Kard éle ott ritkán szegik,
De fényét messze rettegik;
Nagy és kicsiny bizvást örülhet,
Országol a törvény, becsűlet,
Hűség virúl, álság pirul,
Mert Béla — mondá — ott az úr.^[2]


                   XII.

„Száz éve már — lehet, korább;
Száznak felével szaporább —
Midőn Etel sik fövenyén
Imigy beszélt a jövevény.
Azóta Béla — hol van ő?
Porábul lenge fű ha nő;
Hol a követ, a hírhozó?
Tovább lehellém: puszta szó.
A nép se nép, mely akkoron
Őt hallgatá közös toron,
Amely körötte gyűlve gyűlt;
Vén, ifju, férfi, nő vegyűlt,
Körűltolongván a helyet
Mint szomju nyáj hűs kútfejet.
S mint elszakadt nyáj össze sí,
   Fél a fele, társ társa végett
   Boldog mezőn is visszabéget.
Szagát a szélben keresi:
Úgy fájdult a nép szíve meg,
Édes ohajtásban remeg,
Övéihez lobban szerelme,
Mint láng felé a lángnak nyelve,
És szó szülemlik hirtelen,
Támad örömzaj Etelen,
Ajakról mind ajakra száll,
Egy nyíl az, mely lelket talál:
Menjünk! — — — — — — —

   De Dzsingiz és hada
Hogy elborítá a világot,
Utban, szegény nemzet, kivágott
Vagy lőn hegyek bújó vada.
   Hanem az egy szó most is él;
Szivemben itt most is beszél;
S nem mondaná már a tiétek?
Ti e szavat nem értenétek?
Hogy csöpp felé siet a csöpp,
Közzészakad, ha társa több,
Hogy lánghoz a láng elegyűl,
Köd, pára nagy fellegbe gyűl;
Apró fövenyből nő a part,
A nyáj, a csorda összetart:
Csak a magyar húz szanaszét,
Amennyi törzs, megannyi nép!
Veszünk, enyészünk, olvadunk:
Jobb egyesűlni, míg vagyunk.
Lent, merre száll a téli nap,
Még van magyar föld, nagy darab;
Mert nem való, hogy Dzsingiz átka,
Mint híre jött, azt is kivágta:
Van még nemes boldog rokonság,
— S vízzé a vér nem válhatik
   Honunk az, hol magyar lakik —
Szavamra íme a bizonyság!”
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Itt vége szakad a mű kidolgozott töredékének.^[3]

Megjegyzés

1. Az Ural hegylánc egyik csúcsa, délnek. A. J. jegyzete.
2. Dum licuit, tua deum viguit rex Bela potestas:
      Fraus latuit, pax firma fuit, regnavit honestas. IV. Béla sírkövén. A. J. jegyzete.
3. A mese további folytatása és befejezése ez lett volna:
   Miután Ogmánd, elbeszélése által, felgyujtotta hallgatóiban a vágyat Magyarországra költözni: előléptet egy barátot, ki szintén Magyarországból jött, beszél nekik sokat Lajos királyról, ki már negyven év óta dicsően uralkodik, ki őt is küldte az ázsiai rokonok fölkeresésére, hogy híja Magyarországra, testvéreikhez. A barát beszéde úgy hat a már különben is elkészült kedélyekre, hogy rögtön elhatározzák a kiköltözést, csupán arról kell még tanácskozniok, hogyan eszközölhessék ezt Kipcsakon, a tatárok földén keresztül, mely Lajos országától őket elválasztja.
   
      II. Ének A véletlen segítségükre jő. Kipcsak urának, a tatárok királyának fia, fényes kisérettel útban van Timur Lenkhez, ki már (1366 óta) hatalmasan uralkodik Szamarkandban. Útja a magyarok bérczei alatt viszi el, ezek megtámadják, kíséretét levágják, magát elfogják. Igen jó alkalom most már a fogolyért kialkudni a szabad átkelést Kipcsakon. E célra követeket küldenek a tatár királyhoz, aki kénytelen beleegyezik, de mire a követek haza-érnének, Ogmánd leánya a tatár király fiát szerelemből megszöktette. No, a magyaroknál törvény van, mely halállal bünteti a nőt, ha csak férjhez is megy idegenhez: mi büntetés vár most Ogmánd leányára, ki épen megszöktet ily nagyfontosságú rabot! Ogmánd, keserű szívvel, de példát kell, hogy adjon. A leány halálra van ítélve.
   
      III. Ének A tatár király azonban, felbőszülve a történt dolgon, és Timur parancsától is ösztönözve, fiát küldi nagy sereggel, hogy hódítsa meg s törölje el a föld színéről a maroknyi magyart. A király föltételt szab: hogy adják neki feleségül a leányt, s ismerjék el a Timur felsőbbségét: úgy békén maradnak. A magyarok halálig való ellentállásra határozzák magukat: s Ogmánd, kiben eddig az atyai érzelem küzd vala a törvény szigorával, most feláldozza érzelmét s a leányt megöleti. Erre a tatárok megkezdik a támadást, elkeseredten foly a harcz — minek vége, hogy a magyar egy lábig elhull, maga Ogmánd is, az utolsó magyar, egy barlangban, hova legutoljára vonult, a tatár királyfi keze által elesik.
   A. J. jegyzete.