Az utolsó leányszöktetés
szerző: Krúdy Gyula
Azt hihetné az ember, hogy már kimentek a divatból azok a férfiak, akik baráti érzésüknek lettek áldozatai.
Barátság, önfeláldozás, egy egész életen át tartó kézszorítás: csupán a régi regényekben szerepel: messzire utazott az utolsó barát, akinek habozás és ámítás nélkül be lehetett vallani a titkokat, amely vallomás által könnyítettünk lelkiismeretünkön. De még mindig itt volt Prékopa, aki Pesten (persze a régimódi Belvárosban) némi büszkeséggel elmondhatta magáról, hogy ő volt az utolsó jó barát a városban, aki jövőjét, családját, minden idejét és gondolatát barátainak áldozta.
Naphosszant is elüldögélt régimódi, kis kávéházakban, ahol mindig volt néhány szava a búskomor gazda felvidítására, valamint életkedvet öntött a rogyadozó, kivénült pincérekbe, amikor régi vendégeiket felemlegette nekik. Ezek a régi vendégek - bár sok mindenféle kellemetlenséget csináltak az Arany Borznál vagy a Magyar Koronában, például szerettek verekedni is - bizonyos idő múltával, miután a vendégek sorából haláleset vagy egyéb körülmény miatt kimaradtak: mind nagyon kedves emberek lettek a múlt időkből.
- Itt lóg például a fogason Ripp Péter kabátja, aki néhány év előtt azzal a bejelentéssel hagyta abba a biliárdjátszmát a sánta nőszabóval, hogy borotválkozni megy ide a szomszédba, mert éppen névnapi vacsorára volt hivatalos - kezdte Prékopa, az Arany Borz öreg pincéreit maga köré gyűjtve.
- A kalapját is itt hagyta. És többé sohasem látta senki Ripp urat - mond Fridolin, aki késő öregségére vitte annyira, hogy “főúr” lett az Arany Borznál, de akkorára már csak régi nadrággombok foglaltak helyet az itteni főpincér bőrtáskájában.
- És majdnem mindenki úgy ment el innen hajdanában, hogy legkésőbb a másnap délutáni feketekávéhoz visszatér - felelt emelt hangon Prékopa. - És többé sohase láttuk kedves barátainkat.
- Akár a padlásra tehetnénk a régi biliárdasztalokat - szólt heveskedve Fridolin, aki harminc esztendeig várt arra, hogy végre elérje a főpincéri rangot az Arany Borznál, de ekkor már elfogytak onnan a régi vendégek.
Csak Prékopa járt ide (egy bizonytalan foglalkozású úriember, aki élete minden idejében eljárt vala a kávéházak és vendéglők látogatására), de a festett bajszú vendég is csak ritkán jött, miután a régi barátokat amúgy sem találhatta.
Prékopa most (annyi elmúlt esztendő után), hirtelen megint szemügyre vette Ripp Péter aranyborzbeli felsőkabátját, amely évek óta várt visszatérő tulajdonosára.
- Hm - mondta Prékopa, megforgatván a kabátot a fogason -, annak idején nem is tudtam, hogy Ripp barátunknak Gács és Mihalkó voltak a szabói. Érdemes mesteremberek, az Aranykéz utcában volt a műhelyük. Ők varrták a legjobb kölcsönkérő kabátokat; az úgy¬nevezett Pump-kabátokat. Világossárga szövetből és nagy gyöngyházgombokkal. Ezeknek a kabátoknak a szabásában volt mindig valamely svindlerkedés; valamely nagyvilágiasság; valamely gavalléroskodás, amelyet a sarkon álló hordárok, az unatkozó bérkocsisok, a virágosboltokban álmodozó leányzók reménykedve láttak közeledni. Nem is tudtam, hogy Ripp barátunk ilyen kabátot viselt.
Prékopa ide-oda forgatta a kabátot, mintha vallatná: természetesen a legnagyobb önzetlenséggel, amint már ilyen divatkabátot forgatni szokás, amelyből gazdája hirtelen eltávozott.
- Most már, annyi esztendő után: megnézhetnénk, hogy mi maradt a zsebekben - indítványozta Prékopa -, hátha megtudnánk valamit szegény barátunk korai eltűnéséről. Nem, sehogy sem egyeztethető össze Ripp Péter komoly, meggondolt, konzervatív jellemével, hirtelen eltűnésével, hogy azt előre megfontolt szándékkal követte el. Valami titoknak kell itt lappangani. Most már engem is érdekel, hogy hová lett a sánta nőszabó biliárdpartnere, miután “némlich” én jegyeztem a poéneket a biliárdjátszmánál.
Miközben így beszélt Prékopa, gyors, de közömbösnek látszó kézmozdulatokkal átkutatta az elárvult kabát zsebeit. És legnagyobb meglepetésére cédulácskát talált abban a zsebben, amit hajdanában a régi kabátokon: “szivarzsebnek” volt szokás nevezni, amelyet mindig nagy gondossággal illesztettek helyére a szabók.
Egy kis szelet papiros volt a találmány, mégpedig azon papirosok közül, amelyen a vendéglői főpincérek közlik mondanivalóikat az ebéd utáni hangulatban lévő vendéggel. Az Arany Borz régi pincérei, akik Prékopa körül álldogáltak (miután egyéb dolguk amúgy sem volt), nyomban felismerték, hogy a számolócédula a szomszédos Magyar Korona vendéglőből való - Fridolin, aki előléptetése alkalmából megengedte magának azt a luxust, hogy fontosabb teendőknél úgynevezett csíptetőt biggyesszen az orrára, amely felett vagy alatt való tekinge¬tésével bizonyos tiszteletreméltóságot vélt ébresztgetni: Fridolin, a számlacédula meg¬vizsgálása után, bizonyos kárörömmel felkiáltott:
- Igen, ez Johannak az írása, aki itt volt főpincér a Koronában, és régi szokása szerint tíz krajcárral mindig többet számított, ha megfelelő vendégre akadt.
- Nos és Ripp barátunk, e régi pesti alak: megfelelő vendég volt Johann számításában.
- Valószínű, hogy aznap Johann feltűnő szórakozottságot vett észre Ripp úron! Vendéglőben ez másképpen van. A vendég néha elfelejti a salátát, amelyet Johann mindenesetre felvett számlájába. Az ilyen salátákból már sok vendégfogadó épült Pesten.
Prékopa hallgatagon forgatta az évek óta feledésbe ment számlacédulát. Emlékezete szerint Ripp barátja a Magyar Koronában elég sűrűn fogyasztott úgynevezett savanyú tüdő vagy becsinált malac és egyéb hasonló ételeket, amelyek mindenesetre könnyebbülést jelentettek az olyan ötvenéves agglegény gyomroknak, amelyek mindig kényük-kedvük szerint fogyasz¬tották a legfűszeresebb ételeket, mert hiszen nem volt mellettük asszony, akinek ízlését figyelembe kellett volna venni. Talán éppen kispörköltet jelent e cédulán valamely számjegy Johann keze írásában...
De hát Johann kézirata kedvéért talán mégsem vándorolt az elegáns kabát szivarzsebébe ilyen haszontalanság.
Prékopa tovább vizsgálta az eltűnt barátja után maradt okmányt, és szemlélődésében valóban talált is valamit. Mégpedig egy ceruzajegyzetet, amely nyilván Ripp Péter kezétől származott.
“Terka. Este hét órakor.”
Mond a jegyzet a számolócédulán.
- Terka! - kiáltott fel Prékopa, mintha egyszerre ébredtek volna fel benne mindazok a gondolatok, amelyeket Ripp Péter pesti gavallér hirtelen eltűnésével magában elraktározott. - Ki emlékszik itt Terkára, az Aranykéz utcai fűzőkészítőnőre?
Az öreg pincérek elmotyogták Terka nevét, de bővebben nem emlékeztek rá; csak Fridolin mondott valamit, hogy a régebbi vendégek szájából elég gyakran hallotta ezt a női nevet...
De annál inkább dobogott Prékopa szíve, amikor ezt a régi női nevet egy papírcédulán megpillantotta.
Ugyanabban az időben tűnt el az Aranykéz utcai fűzősboltból Terka is, amikor Ripp Péter véglegesen kimaradt az Arany Borzhoz címzett kávéházból. Terka, bár csak egyszerű bolti leányka volt: sokkal nagyobb szenvedélyeket idézett elő a városnegyedben, amint manapság egy fűzőkészítő hölgyről azt elgondolhatnánk. Még a kényes úridámák is szerelmesek voltak “elragadó modorába”, amely modor sohasem emelkedett túl a köteles tiszteleten. Terka, mint hangsúlyozta: éppen az úriközönség iránt érzett tiszteletből nem viselt sohasem derékfűzőt, szerényen elvonult a konkurrenciából, holott bizonyára a legjobb derékfűzőt szabhatta volna önmagának...
- Soha nem volt rajta még csak vállfűző sem - mond Prékopa, aki hirtelen elgondolkozott az évek előtti eseményeken, és különös megindultságot érzett.
Tudniillik mindenféle téli esték jutottak eszébe, amikor állomást tartott az Aranykéz utcai fűzőüzlet előtt, és más gavallérok hiányában ő kísérgette darab ideig Terkát az alig világított belvárosi utcákon. - Természetesen barátai helyett, akik ez idő tájt másfelé voltak elfoglalva. Tünemény volt ez a nő - különösen a fodrászok és élelmiszerkereskedők kirakatablakaiban, ahol későbben eresztették le a bolti redőnyöket... Kimondhatatlan bizalom, ártatlanság, jóság és egyszerűség áradt lényéből - különösen azokban a mellékutcákban, ahol egymástól messzire voltak elhelyezve a gázlámpák... Titokzatos volt, mint egy felbontatlan kártya¬cso¬mag, amely mindent ígérhet annak a kéznek, amely majd letépi róla a kártyagyár bélyegzőjét... Tavaszi sugallat volt hóesésben, amely sugallat arra biztatta a helybeli gavallérokat, hogy voltaképpen nem érdemes másért élni, mint szerelmi sétáért, önfeledt, szép szavakért, odaadó kézszorításokért, harmatos szempillantásokért, egyszerű, de boldog szerelemben töltött életmódért... Holott kis sündisznó szeme volt.
- Majd akkor viselek vállfűzőt, ha a magam asszonya leszek - ígérgette Terka sokatmondóan, és nem haragudott, ha a felhevült gavallér pompás derekát az alsó Duna-parton valahol megölelte.
- Az ördög hitte volna, hogy Ripp barátunk Terka miatt felejtette itt a remek felöltőjét - mond Prékopa, amikor utoljára megforgatta a kabátot, mintha befejezte volna a vele való társalgást. - Ördöngösen sietős lehetett az ügy.
- Salve, cimbora - szólt most egy recsegős, életvidám, szinte régi világbeli, derűs hang az ottfelejtett kabátból, amint az ilyen kabátok valaha beszélgettek más, hasonló kabátokkal a Belvárosban. - Salve, cimbora, örülök, hogy téged látlak itt, amikor éppen erre vezetett az utam, hogy a kabátomért betérjek.
Ripp Péter volt az újonnan érkezett - régi férfiszabók ama divatképeiről érkezvén, ahol a legújabb tavaszi divat viselőinek nincs más dolguk, mint látócsövön át nézegetni a lóversenyt. Különösen hasonlított a régi divatképhez, amikor darab idő múlva az Arany Borzban felejtett kabátját is felöltötte.
- Egy kis dolgom akadt, itt, a szomszédban. Fridolin - szólt mentegetőzve a púpos főpincérhez, amikor számláját (egy biliárdjátszma és egy rumos feketekávé árát) kifizette, azt a bizonyos számlacédulát megtalálván zsebében: pontosan megnézte a rávezetett sorokat. És miután a kávéházi órán hét felé közelgett a mutató: vidám kézlegyintéssel elhagyta a helyiséget.
Bizonyosan: leányszöktetés szempontjából - gondolta magában a kávéházban hagyott társaság.