Az utolsó elhagyatottság
Az élők óriás álarcos tömegében
Senki se szól, se lép saját tetszésekint;
A szó a szándokot inkább burkolja szépen,
S az arcokról reád tanult álarc tekint.
De eljő majd a perc, s a test, e hűtlen szolga,
A réveteg lélek szavára mit se tesz,
S merülve hirtelen komor, mély nyúgalomba
Többé nem cinkosa, – vádló tanúja lesz.
És kél sötét raja sok titkos gondolatnak,
Melyeket elnyomott eddig az akarat;
Most a homlok fölött felhőként gomolyognak,
A tettek indoka elrejtve nem marad.
A szív az arcra ül s mit a gond keze hintett,
A ráncot nem lehet mosollyal födni már;
Hazudni a szemet nem készti a tekintet,
S a ki nem mondott szó az ajkon írva áll.
Ez a vallomások órája. A csak épen
Elszállt lélek nyomát még őrzi a tetem,
S az ember, amidőn az lesz, mi voltaképen,
Másoknak egyszerre idegenné leszen.
Bús lesz a legvigabb, fagyos komorra váltan,
A bús pedig pihen nevető arccal ott.
Őszinte és igaz mindenki a halálban,
És ép ezért olyan ijesztő a halott.