Az utolsó állomás
szerző: Sas Ede
III. rész

HARMADIK RÉSZ.

I.

Napok óta havazott a hegyek között: jobban mondva, valóságos lavina zudult alá a levegőből, eltemetéssel fenyegetve a völgykatlanban meglapuló kis gyárvárost, a parányi, mikroszkopikus Birmingham-et. Az alacsony földszintes házak tetői csakugy roskadoztak a toronymagas hótömeg alatt, még a gyárak, hámorok hosszu kéményei is mintegy ágaskodva nyujtogatták fölfelé karcsu nyakukat, mintha félnének, hogy még őket is elboritja a rengeteg hótömeg. Az utcákon az emberek nagy bajjal törtek szük, gyalogos közlekedésre való ösvényt a fagyos torlaszok közt; a vonatok is csak nagynehezen, hóekével törtettek tova: a küzdő gépek panaszos bugását riadva adták tovább a bércfalak; a hegyek közé huzódó iparvasut keskeny vágásai pedig végkép elvesztek az ölnyi hóréteg alatt. Három lépésre nem lehetett látni, csak táncoló, vibráló fehérséget: a billió meg billió szilánkká szétporló, leereszkedő hófelhőben jártak, habuckoltak az emberek, akiknek az állomáson, a gyárak körül muszáj volt dolgukat végezniök. S a hózuhatag, a porrátört csillagok zápora egyre özönlött alá, mintha nem akarna vége szakadni soha, soha. Talán nem is támadhat föl többé a hó alól az élet? Nem a tüz emészti meg a vén, bünös világot; kegyelmesebb véget szántak neki: az ezüstös, hideg takarót, az álomból halálba ringató fagyot.

Nem. Odafönn a szél, a nap minden erejüket megfeszitve, hatalmas ostromot intéztek az uszó felhöbástyák ellen. Az aranynyilas hadseregnek sikerült egy pici rést törni, amely egyre nagyobb és nagyobb lőn: a Nap győzhetetlen gárdája azon át tódult a meghóditott világra. S mintha a dermedés átka alól megszabadult volna az élet, egyszerre megelevenedett az egész vidék: mint a fürge, fáradhatatlan gnómok nyüzsgő hangyaserege a barlangok rejtekeiből: bujtak elő az emberek a házakból, a gyárakból, lapáttal, ásóval, csákánnyal fölfegyverkezve, havat hányni, jeget vágni, utat törni: elfoglalni ujra az élet számára az ellenségtől bitorolt vidéket.

Munkások nagy sokasága vágott neki kivált az iparvasut vágányainak, hogy azt a közlekedés számára mihamarább szabaddá tegyék. A fatermelö társaságnak, amelynek telepe ott volt az állomáson, az olaj- és aszfaltgyárak, vasmüvek épületei, raktárai közt, sürgős szállitásai voltak: hozzá kellett látni a munkához alaposan. Az iparvasut igazgatója, a halvány, sovány, de szivós alkatu, bátor nézésü férfi, bucsuzóul megcsókolta feleségét:

- Rosszul vagy édesem?

- Nem, nem - mosolygott a fiatal asszony. - Ne félj. Nem lesz semmi bajom. Csak eredj nyugodtan a dolgodra.

S azután hosszan, hosszan utána nézett a férfinek, amint az a munkás-csapat élén nekiindult a hóboritotta, vadonnak. Lépésről-lépésre kellett utat törni maguknak: keserves fáradsággal, de mégis előhaladtak. Most egy mély szakadékba jutottak, amelyet különös nehéz munkába került kiásni. A munkások a szakadékokban serénykedtek: vezetőjük pedig fölhágott a hegytetőre, hogy onnan vezesse a hadjáratot a hó ellen, amelyben reményteljes kedvre tüzelte őket a diadalmasan felragyogó nap. Ugy látszik, immár utolsó mérgét adta ki a tél; ugy érzik mintha már tavaszi illat szállana a légben, a hómezők felett is: az ibolyák előre küldött üdvözlete... Vagy talán künn a nagyvilágban még tél van, hóförgeteg pusztit? csak ebben a völgykatlanban biztat érkezésével a tavasz?

A férfi végigtekintett a hóhullámos dombvidéken; s végigtekintett egész életén. Fölelevenedett előtte a kép, amikor nagyratörő lázzal bocsájtkozott küzdelembe gigászi hatalmakkal; s amely küzdelemben össze kellett törnie. S azután, mikor a nagyratörő, büszke álmok világából alázuhanva be kellett volna érnie a zajtalan, szerény boldogsággal: ismét lázongott, elégedetlenkedett. Ki akart szabadulni abból a zugocskából; háborogva kérdezte: miért él hát az ember? S akkor a Sors azt mondta neki: Jó, hát elveszem tőled a boldogságot is. És elvette. Csaknem végképpen elragadta. Olyan nehéz volt azt ujra visszanyernie!...

Már a börtönben is ezek a gondolatok rajzották körül, amelyek számára, meghasonlott, borongó lelke számára a gyógyulást, megváltást jelentették. A vizsgálóbiróság irodájának asztala mellett görnyedve töltötte el az időt, lesve-lesve a hireket, amelyek édesapja betegágyától hozzá érkeztek. Az öreg vasutas már a főtárgyalás idején betegen feküdt: a lesujtó hir fia elitéltetéséről még betegebbé tette. Mikor a rab a büntetését kitöltötte s hazatért: már lábadozót talált maga előtt, aki hálásan szorongatta ápolójának, a sápadt, meghervadt fiatal asszonynak finom, puha, fehér kis kezét.

- Neki köszönhetem, hogy élek... - És egész este legendákat beszélt arról az önfeláldozásról, amivel minden percét sulyos betegágya, mellett töltötte.

Másnap reggel, amikor Pál a szülei hajlékban fölserkent, azon vette észre, hogy Margit csomagol. Egy kis táskába szótlanul rakosgat egyetmást.

- Mit csinálsz? - kérdezte tőle Pál.

- Készülök az utra, - felelte az asszony.

- Miféle utra? Hová akarsz te menni?

Margit, szótlanul fordult vissza hozzá:

- Hát hiszen nekem most már el kell mennem. Most már nincs rám itt semmi szükség többé. Te hazajöttél - itt maradsz az édesapád mellett. Én már utána is néztem: hol morzsoljam le az életemet. Egy öreg kisasszony vesz magához társalkodónőjének... Hát Isten veled, Pál.

Józsa megcsóválta a fejét:

- Hát mért mennél el? Cselédkenyeret ennél idegenben?

Az asszony felsóhajtott:

- Oh Pál! Hát csak nem maradhatok veled? Hiszen csak nem türnél meg? Pedig szolgálódnak is itt maradnék - csak megtürnél magad mellett...

Pál odalépett hozzá. És csöndesen, szótlanul magához ölelte a szeliden lehajtott fejét, amelyben már egy-egy ősz szál is ragyogott: a lélek őszének ezüstszálai. Az asszony szive fenekéről egyszerre kitört a zokogás. Sirt. - Isten tudja, meddig sirt? És Pál könnyei is fejére hullottak. És egyesültek ők, a bünbocsátó szeretet üdvösségében, az égi irgalom földreszálló másában, amely a megpróbáltatások után elárasztja békességét mi gyarló, megtévedt, emberi sziveink fölött...

A nap ujjongó diadalbimbója mind jobban kibomlott. Józsa szive is felujongott az uj tavasz bübájos sejtelmeire. Oh édes, csodaevő ereje a természetnek, amely a legdühöngőbb tél után is elhozza számukra az uj kikeletet; édes csodatevő ereje a szivnek, amely annyi gyász után is uj örömök virágát képes teremni!...

De egyszerre elborult. Eszébe villant: csak korai ne legyen az öröm! Hiszen számára még nagy, nagy szomoruságot hozhat a közeljövő! Hiszen most várják ők azt a parányi kis Messiást, aki hivatva van őket igazán abba az uj életbe bevezetni, amelynek semmi, de semmi köze többé a multhoz. Hát ha mig ő azt hiszi, hogy már mindent megnyert: odahaza mindent elveszitett? Felesége már akkor rosszul érezte magát, amikor távozott. Mi történt azóta otthon? Vaskarok huzták haza: de nem hagyhatta itt a munkáját. Napokig tartott, amig végre kivágták a vasutat a hótemetőből s ő lelkendezve nyitott be lakása ajtaján:

- Szabad a pálya! - kiáltotta édesapjára, aki azóta nyugalomba vonult s náluk vonta meg magát, a világtól eldugott városkában, ahol az iparvasutnál Józsa alkalmazást kapott. - Már meg is érkezett a vonat!

- Meg ám! - visszhangozta örömtől csillogó szemmel az öreg. - Egy kis fiucskát hozott nekünk!

Pál hangos örömkiáltással rohant a szobába. Odaborult az ágyra, ahol a sápadt édesanya feküdt, csecsemőjét édes gyöngédséggel magához ölelve. S azok a könnyek, amelyek szemeikből most ömlöttek: azok mosták el igazán a multak minden emlékét; az a csók, amelyben most összeforrtak: volt számukra az igazán uj élet elöpostája...

- Már két naposak vagyunk! - rebegte az asszony, végtelen szeretetteljes pillantással alvó bimbócskájára. - De te most feküdj le, édesem. Hiszen egészen ki lehetsz merülve.

- Dehogy is fekszem le! Dehogy is vagyok én fáradt! - kiáltott hangosan Józsa. S aztán ölébe kapta a kicsikét, s miután két nap, két éjen át törte a havat: harmadnap egész éjszaka hurcolgatta a kissé nyügösködő legénykét. És mikor ölében tartotta: akkor érezte, hogy ime, most jutott el élete utolsó állomására. Mert valóban a bölcsességnek, az élet megértésének utolsó állomása az, amikor belátjuk, hogy nem adhat nekünk drágább ajándékot a sors, mint azt a kincset, amely hus a mi husunkból, vér a mi vérünkből; aki megmutatja nekünk: mi hát a mi küzdelmünk célja és jutalma? Semmi, semmi más, mint hogy az ő édes kacagását halljuk, növekvését lássuk, fölcseperedésével szerető fészkünkből szárnyra bocsássuk...

És aztán, ahogy teltek-multak az évek: Józsa Pál sokat sétált kis fiával a békességes viruló völgyben.

A vasut mentén ott is éldegélt kunyhójában az öreg pályaőr. Annak is abban telt az élete, hogy a jövő-menő vonatokat figyelje.

S Józsa Pál most már megértette, hogy igenis: azért is élhet az ember, hogy az előtte elrobogó vonatoknak, amelyek az élet lázas, nyugtalan, nagyratörő utasait hordják-viszik: vörös zászlócskájával tisztelegjen; s mikor már a nagy, nagy emberiség szolgálatában gyengülő kezéből ki akar hullani a zászló: átadja azt utódjának, fiacskájának, - a jövőnek...