Az orvosság

Az orvosság szerző: Gárdonyi Géza

       Amikor Erdélyben jártam, a Szent-Anna tavához egy székely ember kalaúzolt.
A tó mellett leheveredtünk és tüzet raktunk. A tűz nem a melegért kellett, hiszen augusztus elején voltunk, hanem, hogy Antal Ferenc szalonnát piríthasson.
Hogy az úton a hideglelésről beszélgettünk, itt a tűz mellett is erről volt még mondanivalója.
A fiát lelte ki a hideg, meg a feleségét és kapotnyak főzettel gyógyították ki magukat.
- Máskor, - mondom az embernek, - ne hallgassanak holmi vénasszonyokra. Mert lássa, a kapotnyak mérges növény. Meg is halhattak volna tőle. Legjobb orvoshoz menni.
A székely nyugodtan nézett reám, aztán így szólt:
- Dejszen instálom, nem hiszek én a doktornak. Mer a doktor olyan, hogy egy kis papiros, egy kis írás, aztán mingyárt ötven grajcár.
Elővette a pipáját és egy fenyőágacskával tisztogatva, folytatta:
- Az igaz, hogy olyan most a törvény, hogy orvost kell hivatni a beteghez. Aki nem hivat orvost, megbüntetik két pengő forintra. Az én ipamat is annyira büntették.
Előpiszkált egy mogyorónyi kis parazsat és rákotorta a pipájára.
Én nem szóltam többet. Arra gondoltam, hogy a Szent Anna tava mégiscsak szebb, mint a csorbai tó. A csorbai tónak délfelől nincs partja és a fenyőfák is aprók körülötte. Itt mindenfelől magas hegyoldal. Óriás lombos vén fenyők. És az emberjárásnak semmi egyéb nyoma, mint egy rozzant kis kápolna, amelyikbe csak éppen a pap fér be. És köröskörül madárhangtalan, mély csöndesség.
- A mult nyáron én is beteg voltam, - folytatta az emberem félkönyökére dőlve. - De nemcsak én, hanem a feleségem is, fiam is, sógorom is. Mert valami gombát találtam az erdőn, úri gombát, egye meg a lidérc. Megettük. Hát lássa a tekintetes úr, úgy előfogott a görcs, hogy majd rosszul járánk.
- De hát hogyan lehet az, hogy maga erdei ember létére nem ismeri a bolondgombát?
- Nem vagyok én erdei ember, instálom, csak két esztendő óta. Azelőtt borvizet hordtam, míg a lovam meg nem döglék.
Hallgatott vagy két percig. Azt hiszem, a lovára gondolt. Valami rossz vén ló lehetett, de lám, a szegény embernek az életét egy ló halála is hogy elcsavargatja.
Visszatalált aztán az elbeszélése fonalára, mert így folytatta:
- Ahogy ott kéllódunk, ki a falnál, ki az udvar közepén, azt mondja a sógorom: - Muszaj, hogy elmenjönk a doktorho. Hogy az asszony is jajgatott, a gyereknek meg a szeme is kidölyedezett, mondok hát, egye meg a lidérc azt a pénzt, inkább mink maradjónk meg, mint a pénz.
- Lássa, okosan gondolkozott kend.
- Pedig én jóformán eszömnél se vótam, - felelt rá jóízűen megszíva a pipáját. - Mer én öttem legtöbbet a gombábul. Hát csak rámadták az új ruhát, új kalapot, oszt eltámolyogtunk a doktorho.
- Meg is halhattak volna kendtek, ha nem mentek volna idején oda.
A székely pislogott egyet erre a megjegyzésemre. Lehet, hogy még senki se mondta neki, micsoda veszedelem a rossz gomba megevése.
- A doktor otthon vót. Az is azt mondta, hogy éppeg jókor találtunk hozzá. Írt oszt egy recét, de olyan sebösen, csak úgy sörcögött a tolla.
- No, azt mondja, vögyék be, amit erre adnak a patikába, oszt feküdjenek le, takaródzanak be jól dunyhával. Föl se keljenek holnap reggelig.
- Izzasztót rendelt.
- Lehet, - felelte egykedvűen a székely. Mink csak megindultunk nagybúsan a patika felé. Az asszony a kezibe tartotta recefet. - Mutasd, mondok, mit írt olyan sokat? - Mutatja az asszony. Nézzük mind a hárman. Mert a sógor is tud olvasni, meg a fiam is. De egy szó nem sok, annyit se értöttünk belőle.
- Hogy is értették volna. Hát nem tudja, hogy az orvos diákul levelez a patikussal?
- Nem tudtuk, instálom, de ha mán az embör mögfizet, írhatná böcsületesen azt a recét, nem úgy elkapkodva. Hát csak apróztuk ott az útcasarkon, hogy mi lehet az a sok, amit fölírt? Már mondok, akármi, de rámegyen erre tán két pengő forint is. Azt mondja a sógor: - Még jó, ha annyi is futja. Mer azt mondja, Szabó Mózeséknek is ilyet írt a doktor, oszt egy forint negyvenkét grajcárt vettek rajtok a patikába, pedig az fele írás sincsen. Mondok egye meg a lidérc azt a doktort, nem is bízok én benne, mert lám, azt is mondta, hogy dunyha alá kell feküdni. Csak húzzák a szegény embert, ahol lehet.
- Itt nem értem kendet : miért ütődött meg azon, hogy dunyha alá kell feküdni?
- Hát instálom, hogy feküdjön négy ember egy dunyha alá? Mert nincs több, csak egy a feleségemnek. Itt mán hogy nem is fogott a baj bennünket, mondok, egye meg a lidérc azt a doktort, nem többet használna-e nekőnk ekkis keserő pájinka? - Debeon, aszongya rá a sógor. Az asszony is szintazonképpen. Hát csak megfordultunk. Be a koszoróba. Rendelek egy hatos ára pályinkát. Megisszuk jóézűven, hát csak elgyalúdik szépen minden szenvedésönk.
- És meggyógyultak?
- Nem vót nekőnk instálom, azóta se semmi bajunk.
Fölálltam, hogy visszainduljunk.
A székely is fölcihelődött. Leveregette a tarisznyájáról az odatapadt sáros mohát s az elbeszélése befejezéséül még ezt mondta:
- Így higyjen az ember a doktornak. Egye meg a lidérc. Csak az ötven grajcáromat sajnálom, akit nagyhiába a recéért fizettem.