Az orvos és a tál lencse

Az orvos és a tál lencse
szerző: Kosztolányi Dezső
Élet, 1914. január 11.

A nyárspolgár most patakzó szájjal szidja az orvosokat. Komiszság, hogy az orvos egy tál ételért - talán éppen egy tál lencséért - otthagyja az állását, leveti az orvosi fehér kötényét, és földre dobja az operatőr kését, mint déli harangkondításra merőkanalát a lusta kőműves. Már csak az orvosi etikánál fogva is. Másutt a matéria tégla meg habarcs. De itt az anyag csont, hús, ideg és vér. Sikoltó, könnyező és vérző anyagával nem bánhat oly felelőtlenül könnyen, mint más mesterember a fával, a vassal vagy a kereskedő a portékájával. Minden nyárspolgár meg van elégedve ezzel a filozófiával, a szíve összeszorul, torka érzelgős könnyeket nyel, mert a nyárspolgár mindig elérzékenyül a saját zsebén, és rendkívül szentimentális tud lenni más rovására. Mi azonban - tisztelettel - különvéleményt jelentünk be.

Most télidőn, mikor a szegény ember cipője kását kér, és a meztelen lábujja kifityeg a cipőjéből, melyik vándorlegény vagy csavargó mer benyitni egy nagy cipőüzletbe, hogy a nyomorára hivatkozva, a rongyos cipőjét mutogatva - pénz nélkül - jó meleg lábbelit kérjen? Ilyen bizarr ötlete senkinek se támad. Társadalmunk az addsza-nesze elvére van felépítve. Nagyon jól tudjuk, hogy a cipőért, a kalácsért és a tanácsért fizetni kell. Kényszerűtlen nyitjuk ki az erszényünket a vargának, a péknek, az ügyvédnek, és nem ütközünk meg, hogyha a varga, a pék, az ügyvéd, kevesellve a fizetséget, sztrájkol. De te, aki fizetsz a vargának, mivelhogy a cipőd rongyos, már dohogsz és lázadozol, hogyha a lábadat kell megfoltozni, s az orvos a műtét árát kéri. Vajon a vargát tartod nagyobbra az orvosnál, vagy a cipődet becsülöd többre a lábadnál? A tény az, hogy ebben a társadalomban, ahol ki-ki a maga mesterségét folytatja, és ki-ki kucorogva követeli a mestersége díját, az orvost valami avas, romantikus, regényes fénybe állította be, és aki a fájdalommal, a sebekkel, a szenvedéssel foglalkozik, már-már olyanforma színt nyert, mint aki az életen kívül áll, és nem kell hogy számoljon az élet követelményeivel. Természetesnek tartjuk, hogy az orvos flastromot ragaszt a sebünkre. Mi pedig cserébe érte egy szép, kerekre nyírt frázist ragasztunk az ő sebére. Doktor úr, nem tudom meghálálni, hogy megmentette az életemet, inkább nem is fizetek önnek. Ez pesti hála és magyar mondás. Nálunk úgy mennek az orvosi rendelőkbe, mint a színházba. Mindenki szabadjegyet akar, és mindenki rokoni, baráti összeköttetést keres az orvoshoz. A szívére apellálnak, amely - biztosra veszik - okvetlen meghatódik attól a kórképtől, amelyet naponta ötvenszer lát, a kemény szívű páciensek meg vannak győződve, hogy az orvos szíve vajpuha, mindig csak a szívre gondolnak, a más szívére, mindig csak a gyomrukra gondolnak, a saját gyomrukra, a más gyomrára soha.

Most azonban meg vagyunk döbbenve: az orvos éhes, az orvos nem jótékony bűvész és kegyes vajákos, az orvos nem csodatévő, az orvos meg tudja gyógyítani a gyomorhurutot, de a saját korgó gyomrát nem. A nyárspolgár kiábrándul belőle, mint a vidéki kislány, mikor az operaénekest először látja meg a hosszú szakáll, pajzs és vért nélkül. De, aki komoly és becsületes ember, most érzi az idejét annak, hogy le kell számolni a buta frázisokkal, bele kell edzeni a magyar köztudatba, hogy az orvos munkáját pénzzel kell megbecsülni, az olcsó bérért robotoló orvost megilleti annyi irgalom, mint azt a beteget, akit - bár többet keres nála - a szegénysége címén ingyen kezel. Különben ne csodálkozzanak azon, hogy a kutyabőrét, a tudományos örökségét eladja, nem is egy tál pecsenyéért, de egy tál zsírtalan lencséért, feltét nélkül. Tragikomikus helyzet. Az orvos beteg. Páciensek, gyógyítsátok meg!