Az orosz
| Az orosz szerző: Kosztolányi Dezső |
1
Orosz barátom mesélte:
Két évvel ezelőtt egy nyári napon fölkeresett menekült honfitársam. Nagy műveltségű ember volt, kitűnő jogtudós, valaha a moszkvai semmítőszék tagja.
Akkoriban egy Pest környéki gyárban dolgozott, mint szakmánymunkás, órabérért. Pedig már a hatvanas éveket taposta.
Leült a szobámban. Így szólt:
- Eljöttem, bejelenteni neked, hogy megházasodom.
- Te, bátyuska? - kérdeztem csodálkozva, s őszbe csavarodott fejére pillantottam.
- Hát igen - bólingatott mosolyogva, majd elkomorult. - Tudod, fiam, nem szeretnék egyedül lenni, amikor meghalok. Egyedül élni rossz. De egyedül meghalni, egyedül lenni akkor, a halál órájában, az még rosszabb.
A szomorú érv előtt elnémultam.
Ő is hallgatott egy darabig. Aztán elmondotta, hogy megismerkedett egy bécsi leánnyal, aki szintén a gyárban dolgozik. Azt veszi el.
Mikor már a felesége lett, bemutatta.
Szőke, rokonszenves nő volt, sokkal fiatalabb nála, maga az egyszerűség, az igénytelenség.
Hajdan ő is jobb napokat látott. Jómódú bécsi családból származott.
Nem sokat beszéltem vele. Szeméből azonban sugárzott a szeretet, az önfeláldozás, az a vallomás, hogy részvétből ment hozzá: meg akarta szépíteni öreg barátom utolsó éveit.
2
Úgy éldegéltek, mint száműzött munkásemberek, akiket távol idegenben összesodor a sors.
Reggel korán együtt mentek a gyárba, este együtt tértek haza. Otthon teázgattak, beszélgettek.
Az asszony egy kukkot se tudott oroszul. De az ura úgy bírta a németet, mint az anyanyelvét. A társalgási nyelv a német volt.
Mindenesetre megértették egymást. Talán boldogok is voltak.
3
Ezen az őszön az öregúr hirtelen rosszul lett: munkahelyén, a gyárban összeesett, mentők vitték egy közkórházba.
Orvosai nem sok jót jósoltak. A betegnek egyetlen vágya az volt, hogy hazakerüljön. Csak haza, haza. Ha nem is az aranykupolás, sok templomú városba, legalább a Pest környéki szoba-konyhás lakásba. Azt hitte, ott jobb lesz.
Felesége, aki filléreket keresett, haza is szállította. Ott pedig úgy ápolta, ahogy ma már nemigen szokás ápolni. Ilyesmi csak könnyfacsaró mozidrámákban fordul elő.
Még a gyárba se járt el, nem törődve, hogy elveszti állását. Ágya mellett ült, orvosságot adott neki, borogatta éjjel-nappal.
4
Egy reggel telefonozott, hogy jöjjek ki azonnal. Kisírt szemmel fogadott a konyha ajtajában.
- Nem akar megérteni - panaszkodott zokogva. - Akármit mondok, csak a fejét rázza, és kiabál oroszul, mindig csak oroszul. Nem tudom, mi van vele.
Azt hittem, hogy öreg barátom már elvesztette eszméletét, és félrebeszél.
De mihelyt megpillantott, fölismert. Boldogan köszöntött.
- Jaj, csakhogy végre itt vagy, fiam - mondta. - Ülj mellém, az ágyamra.
Kezem után kapott.
- Nézd - szólt nyűgösen és titokzatosan, mint valami agg gyermek -, nem akar megérteni. Tejet kérek, és vizet hoz. Mondom neki, hogy húzza félre a függönyt, mert a napot szeretném látni, és levessel kínál. Küldöm, és jön, hívom, és megy. Bolonddá tart. Kérdezd meg tőle, hogy miért nem felel, miért nem akar megérteni?
Valamit dadogtam. Nem vállalkoztam arra, hogy megmagyarázzam a helyzetet.
Ő már abban a régióban volt, ahol feloszlik rólunk minden alakosság, mindaz, amit egy élet során tanultunk, magunkra szedegettünk, csak az marad meg, amit a bölcsőből hoztunk, ami a természet, ami az ősiség, ami az igazság.
Szorongattam a kezét. Régi dolgokról beszéltem. Miután kissé lecsillapodott, megigazítottam párnáját, és mentem.
5
Pár napra rá megint telefonhoz hívatott az asszony. Rémülten közölte, hogy az ura egyre nyugtalanabb és indulatosabb, rárivall, szidja őt, valamit kér, de nem tudni, mit, s szakadatlan ordít.
Autóra szálltam. Mire kiértem, már késő volt.
Öreg barátom mozdulatlanul feküdt az ágyon, nyitott szemmel, szélesre tátott szájjal, melyből mintegy utolsó kiáltása szakadt ki, az, amit nem értett meg a felesége, az, amiről mi se tudhatjuk meg soha, hogy mi lehetett.
Mit tehettem én, az elkésett tolmács?
Lefogtam a szemét. Pravoszláv szokás szerint keresztet vetettem, s elmondtam lelki üdvéért a halotti imát. Szegény, mégis egyedül halt meg.