Az izé

Az izé szerző: Gárdonyi Géza

       Irtam már egy ízben Szélső-Kovácsról, az én sánta parasztomról, aki őszszel-tavaszszal bejár a városba és olcsó napszámért, holmi apró kerti munkákra vállalkozik.
Most egy megható történetet lehetne elbeszélnem, de azt se tudom, hogy fogjak bele, mert a történet egy olyan ruharész körül forog, amelyet a francia a kimondhatatlan (inexpressible) szóval szokott helyettesíteni s a melynek hallatára az angol nő is sokingot kiált és elájul.
Hát balos az elbeszélés, de megpróbálom és hogy senki el ne ájuljon, nevezni fogom az elbeszélésem tárgyát izé-nek.
Szélső-Kovács az ő történeteiben sűrűn emlegette a feleségét. A beszédéből megtudtam, hogy az asszony írni-olvasni nem tud, számolni is csak ujjon, de máskülönben áldott kezű teremtés, ami látszik is a Gyurka fehérruháján és hát ami fő: békességben élnek. Ugyan miféle teremtés lehet, aki ehhez a félszeg-nyomorék emberhez ment feleségül? Pénzért nem ment hozzá, hiszen a saját vallomása szerint, nem keres többet egész éven át harminc-negyven forintnál. És abból élnek. Az asszony olykor ludat s olykor disznót hizlal. Abból fizetik a házbért meg az adót. Bámulatos, hogy micsoda kis-erszénynyel is meg lehet élni a világon!
Egy tavaszi napon kapálgatott nálam a Gyura. Hát látom ám, hogy becammog a kertajtón egy nagyfejű, pufókképű és sárszín orcáju parasztasszony. A karján egy ócska teveszín izé lóg.
Jónapot köszön. Akkor látom, hogy ez a szegény rút teremtés kancsal is, ragyás is, szóval éppen olyan, a milyen semmiféle asszony nem szeretne lenni, csak épp hogy erős, egészséges.
Hát ez volt a Gyura felesége.
- Mi az? - kérdi Gyura a fejét fölemelve.
- Nézd, mit kaptam a főkertész úrtól, - mondja az asszony mosolyogva.
És kiterjesztette az ócska, kopott, teveszín kockás izét.
Ettől a mosolygástól csaknem megbetegedtem.
Irgalmas Isten, te aki a világot és a női szépséget teremtetted, hol voltál, amikor ez az asszony a teremtés műhelyében formát öltött!
Ott hagytam őket s eltűnődtem azon, hogy a rútság meg a bénaság hogyan kerülhetett így együvé? Az asszony szerette-e meg az embert, vagy az ember az asszonyt? Bizonyosan az asszony fogta magának ezt a furfangos béna embert? De hogyan, mivel bilincselte magához, mikor mind a kettőnek mindig üres volt a marka, szegényeknek! Csak legalább most volnának hát egy kis elegendőségben! Mennyivel inkább ráérne valami öreg hercegnő arra, hogy rút legyen s mennyivel inkább meglehetne valami amerikai milliomos ezzel a bénasággal.
Dehát ez a szegény asszony nem tehet arról, hogy a természet ilyen orcát osztott neki. Az arcot se vásárolni, se kicserélni nem lehet s ha lehetne is, szegény jámbornak akkor is csak ez jutna, amelyik senkinek se kellene.
Megszólítottam:
- Nem veszi azt föl a Gyura, - mondom neki.
- Dehogy nem, - feleli az asszony a bizonyosság határozott hangján, - csakhogy eddig nem került.
- Fölveszem biz én - mondja a Gyura jókedvvel - ebbe mék vasárnap a templomba. Gondoltam, az ilyen városközeli paraszt nem ragaszkodik az ősi viselethez. Lehet, hogy megszokta a szeme is a városban, különösen a kertészeknél. Talán azt gondolja, így nagyobb bért kap. Talán, hogy a parasztok lenézik (mert a paraszt türelmetlen a nyomorék iránt), ennek a ruhának a felöltésével az értelmes osztályba akar illeszkedni. Ki tudja, miken forog az ilyen embernek a kereke?
Egy esztendő is elmult, mikor egy vasárnap találkozom a Gyurával. A városból baktatott hazafelé, hanem a rendes paraszt-öltözetben.
- No Gyura - mondom megállva - hát elszaggatta az izét?
- Dehogy szaggattam - feleli búsan - föl se húztam.
- No, tudtam én, hogy eladják.
Az ember a fejét rázta.
- Nem adtuk el.
- Nem-e? Hát akkor mért nem viseli?
- Nem engedi az asszony - feleli Gyura fanyaran. És a kezével legyintve, mondja:
- Elzárta a ládába.
- Hát mér zárta el?
- Mér? - mondja Gyura megtámasztva a sánta lábát a botjával. - Hát azér, hogy ne viseljem.
- Dehát mért ne viselné, hiszen arravaló.
Gyura már kimelegedett a kérdéseimtől.
- Hogy ne kopjék - felelte nagyot nyelve.
Vannak olyan ügyek, amikről hiába tárgyal az ember Gyurával. Kihámozhatatlan.
Hát csak hagytam.
- Jöjjön el, - mondom neki, - megint akad valami kis munka.
Azzal elváltunk.
Hát, hogy ott dolgozgatott a következő napokon, kibökkent ám az igazság. A felesége ugyanis bejött, és keservesen panaszkodott ott az ura hallatára, hogy a Gyura nem akar vele megesküdni.
Gyura az asszonynak hátat fordítva térdelt a faház előtt, és hogy karót hegyezett, erősen csattogtatta a szekercét.
- Ne zörögjön úgy Gyura, - mondom neki, - hadd beszéljen az asszony is.
- Tíz éve élünk már együtt, - folytatta az asszony könnyezve, - és mindig halogatja. Egyik évről a másikra tolja. Eddig az volt a baj, hogy nadrág nincsen, hogy azt mondja, gatyába csak nem gyöhet esküdni. Tavaly aztán vettem a zsidónál egy nadrágot, (tehát nem is a főkertész adta!) aztán tavaszról őszre hagyta, őszről farsangra. Most már a farsang is elmúlt. Ki tudja, kihez húz ez az ember!
- Ugyan hova gondol?
- De könyörgöm, nagy kutya lakik ebben az emberben. Mindig a lányokkal incselkedik otthon is.
- Nem azért teszi azt. Tréfás ember, aztán nincs tovább.
- Hát akkor mért nem vesz el? Mér hazudott, hogy csak a nadrág hiányzik? Két esztendeig gyűjtögettem krajcáronkint a pénzt. Háromszor elitta, utóljára lakatot vettem a ládámra és minden héten elkoplaltam egy-két krajcárt, csakhogy a nadrág meglegyen.
(Ez a rút teremtés tíz éve álmodozik arról, hogy ott fog állam koszorúsan, ünnepi ruhában a templom oltáránál s mellette Szélső-Kovács Gyura a félszeg-béna nadrágban, nyalkán félrecsapott bokrétás kalapban. A pap azt kérdi Gyurától: Szereted? És Gyura ráfeleli: - Szeretem!)
Gyura vörös volt mint a spanyolviasz.
- Ejnye Gyura, - mondom neki szelíden, - ha már ennyi ideig együtt éltek, meg kellene tenni az asszony kívánságát.
- Ej, - feleli Gyura, mérgesen csapkodva hegyet a karónak, - vénségemre menjek-e végig a falun, ilyen sántán, bénán, világ nevetségére!
Iparkodtam vele megértetni, hogy nem szükséges olyan lakodalmat csapniok, mint amilyet a fiatalok csapnak. Eligazítja a pap csöndességben. Aztán meg ki is csúfolódnék az ilyesmin, inkább tisztességnek nézik, mint mulatságnak.
A beszéd ennyiben maradt.
A télen aztán megint hallottam az izéről. Szélső-Kovács meghűlt és ágyba esett. Az aszszony sírva járt nálunk, hogy adjunk valami orvosságot, mert meghal a Gyura.
- Hitvány köhögéstől nem hal meg az ember - szóltam vigasztalón.
- De nagyon a végin van, - felelte az asszony a szemét törölgetve. Már a nadrágot is fölvette.
- Fölvette-e?
- Föl ám, úgy fekszik, abban.
- Minek vette föl?
- Hát azt mondja, hogy ha már meg kell halnom, azt mondja, add elő Katyi, ne maradjon úgy, hogy nem is volt rajtam.
Mondanom se kell, hogy Szélső-Kovács hamarosan felgyógyult és vasárnaponkint az izébe öltözködve megy a templomba.