Az illojális alattvalók
szerző: Mikszáth Kálmán
(Egy sportsman elbeszélése)
Uraim, higgyék meg önök, a kutya a teremtés remeke. Én Noét nagyrabecsülöm... igenis, mert elronthatta volna a dolgot, ha véletlenül megfeledkezik a kutyáról. Teringettét, mi lett volna az esetben belőlem?
Már kora hajlamaim a kutyákhoz vonzottak. Mint gyermek együtt játszottam az apám szelindekeivel. S azok szerettek engem. Becsületemre mondom, urak, még most is könnyezek, ha ezen atyai szelindekek jutnak eszembe. Oh, ezen gyermekkori emlékek!
Amint azonban a világba léptem, meglehetősen elhidegültem szelindekeim iránt, megösmervén a kutya-nemességet és kutya-arisztokráciát. Milyen világ az, milyen világ!
Mondhatom önöknek, hogy Európa összes előkelő kutyáit szerencsém volt látni, s igen közeli érintkezésben valék nem eggyel. Játszottam a walesi herceg kutyáival, láttam a svéd király doggját. Fönséges állat, gyerekek! Megveregettem a monacói herceg vizsláját, s egy ugyanazon pamlagon ültem lord Dudley világhírű Gis kopójával. Borzolgattam a Levelier marquisnő kis ölebecskéjének okos fejét, s beszéltem vele franciául, mert a kedves állat mindent megért, csakhogy éppen felelgetni nem tud. Vagy tud is talán, de derogál neki szóbaállni az emberekkel!
Hanem hát mi ez, mind, a B. úr felséges vizslájához, mely úgy idomítás, mint testalkat és vér tekintetében ragyogó tüneménye e századnak!
Nem sportsman az, aki még nem látta a »Blikk«-et, mert Blikknek hívják a földkerekség legnemesebb kutyáját. Én pusztán azért utaztam Csehországba, hogy a Blikket láthassam. De minden fogalmamat, a legragyogóbb képzelődésemet is felülmúlta a valóság.
B. urat régóta számítom legbensőbb ismerőseim közé... Itt Pesten a kaszinóban ismerkedtem meg vele. Pompásan játssza a pikét, kár, hogy nem vagyonos ember.
Csodálatos játéka a sorsnak, hogy a legdrágább, legértékesebb jószágot, mely valaha létezett, a végzet nem egy királynak vagy hercegnek szánja, hanem egy szegényebb cseh nemesnek!
Úgy látszik, a végzet is kötekedik már a főrendekkel.
De én nem bántam ezt az egy esetet: hiszen hasznomra fordíthatom azt. Ki tudja, nem-e szerezhetem meg tőle a Blikket? Hiszen a szegény ember hamarább rászorul a pénzre, s a szegénység rossz tanácsadó; egyszer majd azt találja neki tanácsolni »add el a Blikket«.
Mikor Csehországban voltam, kiválasztva a kedvező pillanatot, elő is hoztam B-nek (nem mondom ki az egész nevét, mert mint az alábbiakból kilátszik, diszkreditálnám az udvar előtt).
- Uram, nem szándékozik ön eladni e bámulatra méltó állatot?
Kinevetett:
- Nincs arra eset, uram...
- De ha mégis... Ha valaha az a szándéka lenne, ígérje meg nekem, hogy értesít.
- Arra ne számítson... az lehetetlen. - S itt elbeszélte nekem azon óvatosságot, mellyel Blikk renoméját őrzi, kölykeit nem adja el, pedig drága összegeken kérik az angol urak, mert e kölykök ugyanazon vérből származván, devalválják az anya becsét, mely bizonyos fokig specialitásából is folyik. A kölyköket a legszigorúbb ellenőrizet mellett befojtják a Moldvába.
S valóban B. úrtól nem lehet csodálni, ha ragaszkodott az ő Blikkjéhez - mert a Blikk hírneve fényt vetett őrá is. A leghíresebb kutyának a gazdája is bizonyos nimbusszal bírt, s szívesen nyíltak meg előtte nemcsak Ausztriában, de Magyarországban is a főúri klubok és házak. A Blikkre neki szüksége volt, hogy szerepelhessen köztünk!
Mindegy, én nem csüggedtem. Ha én valamit fölteszek magamban, hiszen tudjátok, milyen kemény fickó vagyok, én attól aztán nem tágítok. Az ördögbe... egy gentlemannek minden sikerül, ha szívóssága van hozzá! Én pedig kőből vagyok, ördög és pokol!
Eladtam a dézsmaváltsági kötvényeimet, eladtam a regalet Zeherén, egyszóval összecsináltam kétezer aranyat (ennyit szándékoztam költeni a Blikkre), s ezzel a kétezer arannyal mindenütt a nyomába jártam B-nek. Ha ő Prágában volt, én is Prágában mulattam, ha Bécsbe ment, én is ott voltam, ha Pestre jött, magam is hazajöttem. Kerestem klubot klubra, s ott gibickedtem a kártyaasztaloknál mellette, kidagadt szemekkel, lázas izgatottsággal lesve, mikor jut tönkre, mikor szorul meg pénze oly nagyon, hogy közbeszólhassak:
»B. úr itt van kétezer arany azért a Blikkért«.
Történt is egyszer, hogy nagyban folyt a játék egy éjjel (a derék Gály is in floribus volt még). B-nek ízetlen pechje volt, minden pénzét elvesztette hajnal felé.
- Nem játszom tovább - szólt és felkelt. - Nincs pénzem!
- Adok én önnek - mondám -, itt hordom a tízezer forintot a kutyáért.
- Ah, no... Arra ön ne számítson. A kutyát sohase adom semmiért.
- De - dadogám elcsüggedve -, ne fosszon meg legalább a reménytől. Engedjen élnem, uram! A Blikk az én életcélom.
Nevetett jóízűen, s hazament üres zsebbel a »Lili«-t fütyürészve.
Azóta aztán, minél jobban halványodott a reményem, annál vakmerőbb lettem B. iránt is; minden egyes alkalommal, ahol csak találkoztunk, megkínáltam a kétezer arannyal.
A legutóbbi nagy vadászatok alatt Karintiában, melyeken őfensége, a trónörökös is részt vett, ott volt B. is a Blikkel, s természetesen én sem maradhattam el.
Az egész vadászat alatt a Blikket néztem, s valóságos láz fogott el, ha meggondoltam, hogy nem az enyém és sohasem lehet az enyém. Úgy voltam... becsületemre mondom, úgy voltam vele, mint a szerelmes az ideáljával.
- B. kedves barátom - esengtem megtörve, alázatos hangon -, adja nekem azt az állatot... ne kínozzon.
Vigyorgott, úgy mint régente, s otthagyott faképnél.
- Megbánja még - kiáltám utána -, majd megbánja!
Nem is válaszolt.
Alighogy e párbeszéd ejtődött köztünk, vége lőn a vadászatnak; vadászok, hajtók és ebek összegyűltek a tisztáson s maga őfensége vidáman szólított meg néhányunkat... Nekem ezt mondta: »Ej, báró, miért olyan szomorú ön?« Istenemre! Őfensége, nagy pszichológus, valóban odavoltam.
E pillanatban őfensége az ebekre vetett egy kegyes tekintetet, s mint nagy műértő, fejedelmi szemekkel, azonnal észrevette Blikket, lehajolt s a páratlan eb fejét kezébe kegyeskedvén venni, figyelmesen megnézegette, s egy igazi sportsman chic-jével megveregette lapockáit.
- Gyönyörű eb - mondá őfensége. - Kié e ritka példány?
E történelmi pillanatban méla csend támadt. Valaki halkan mondá: »B. úré a kutya«.
Őfensége hanyagul B. úr felé fordult:
- Gratulálok önnek a szép állathoz. Valóban kedves!
B. elvörösödött, orra, homloka, arca fáklyaszín lett. Érezte, hogy mit kell egy gavallérnak mondania ilyenkor; tudta, igenis tudta, mit kell tennie, s küzdött is benne a lojalitás az önzéssel egy darabig, más talán nem vette észre, de én láttam, éreztem, tudtam, míg végre egyik sem győzött a másik fölött, s B. úr így szólt mély meghajlással:
- Az eb nem az enyim fönség! Egy félóra előtt adtam el kétezer aranyon.
- Derék összeg - szólt őfensége, s egy másik urat szólított meg egészen más tárgyban.
B. úr ügyes ember. Szépen kimászott. Ez az egy felelete tízezer forintot ért neki, mert különben azt követelte volna az illedelem, hogy az ebet azonnal felajánlja őfenségének. Az is chic volt tőle, hogy engem nem nevezett meg, mert különben nekem kellett volna Blikket odaadni.
Még aznap átadtam neki az összeget. Blikk most az enyém. Furcsán jutottam hozzá, annyi tény. De végre is az enyém... Az ördögbe csak, ha az embernek komoly törekvései vannak, higgyétek meg, hogy eréllyel, szilárd kitartással okvetlenül eléri célját.