Az ihletett költő

Az ihletett költő
szerző: Szerb Antal

Széphalom, 1929.

Berzsenyi Dániel kezdettől fogva (valóban a magyar filológia igazi kezdetétől, Kölcseytől fogva) úgy vonzza magához az irodalomtörténeti vizsgálódást, mint az óceán az átrepülőket. Mindenkit mást, mint a filológust, elrettentene épen ez a nagy keresettség minek azzal foglalkozni, akivel már úgyis annyian foglalkoztak, az eredetiségnek itt már semmi tere sincs. De a filológust annyira foglalkoztatja a költő eredetisége, hogy nem ér rá a maga eredetiségével törődni – abban, hogy egy költővel sokan foglalkoznak, épen a költő művének ma is eleven voltát látja bebizonyítva és ezért vonzódik hozzá. S c h i l l e r  a németség klasszikus másod-legnagyobb költője és mégis kevéssé érdekli ma a vizsgálódó tudósokat; míg a H ö l d e r l i n - irodalom nagyobb könyvtárat tesz ki. Mert kettejük közül Hölderlin a sokkal elevenebb, amint a rémet ifjúság számos dokumentációja bizonyítja. Berzsenyi is elevenebb, mint nagy költőink jó része – ezt ugyan nem bizonyítja az ifjúság, mert a mi ifjúságunk, sajnos, ritkán szokott irodalmi véleményeket nyilvánítani és ha nyilvánít, annál rosszabb. De mégis vannak dokumentumok; ilyen pl. K a s s á k Lajos önéletrajza, Egy ember élete, melyben elmondja, hogyan fejlődött költészete Petőfi Sándor, majd még inkább Berzsenyi Dániel verseinek a hatása alatt … Az iskolázatlan vasmunkást, aki Kassák akkor volt, nem szuggerálták tanult irodalomtörténeti megállapítások, hanem teljesen naivul és elevenen élte át a költészetet, és ha őbenne Berzsenyi ilyen erős rezonanciát tudott kiváltani, az mindennél ékesebben beszélő dokumentációja eleven voltának.

És elevenek még mindig a Berzsenyi-kutatás problémái, mind a két problémakör. Eleven a régibb, a pozitiv filológiai probléma, ami pedig K ö l c s e y  és  E r d é l y i János szép napjai óta filológiai dolgozatok számtalanján keresztül iskolai dolgozatok sablonjává lett: Berzsenyi és H o r a t i u s . És eleven az újabb, szellemtörténeti probléma: hogyan helyezzük el Berzsenyit a korában? Ezt a problémát H o r v á t h János vetette fel a Berzsenyi-kutatásban igazán új fejezetet nyitó tanulmányával (Kisfaludy-társaság évlapjai, 1923–24), melyben az addig klasszikusnak mondott Berzsenyit a romantikához kapcsolta. Azóta H a l á s z Gábor kimutatta Berzsenyinek a felvilágosodással való összefüggését (Symposion, Pécs, 1926), legújabban pedig F á b i á n István Berzsenyinek a kor nemesi konzervativizmusával való mély rokonságát (Napkelet, 1928). A kapcsolatok azonban még egyáltalán nincsenek kimerítve és a probléma az előbbinél is sokkal elevenebb.

I.

Berzsenyi és a preromantika.

Számunkra a két probléma tulajdonképen egyet jelent. Nem hisszük, hogy Berzsenyiben egymás mellett egymástól teljesen független lelki és művészi rétegek feküdtek; nem hihetjük, hogy volt egy Berzsenyi, aki Horatius tanítványa volt, és egy másik Berzsenyi, aki felvilágosodott eszméket hirdetett romantikus kedélyének borongásaiban. Inkább azt gondoljuk, hogy Horatiushoz való viszonyában, tehát költészetének filológiailag leginkább megközelíthető mozzanatában már meg kell, hogy legyen Berzsenyi minden komplikált szellemtörténeti kapcsolata is. Azt hisszük, hogy a  k l a s s z i k u s  B e r z s e n y i  k l a s s z i c i z m u s á b a n  t a l á l h a t j u k  m e g  l e g t i s z t á b b a n  a  r o m a n t i k u s  B e r z s e n y i  r o m a n t i z m u s á t ; Berzsenyi tanítványi attitűdjében találjuk meg a mester-Berzsenyi szellemének a kulcsát.

Azok, akik Horatius és Berzsenyi viszonyát vizsgálták, a kettejük közt fennálló belső, pszichológiai relációt többnyire elég egyszerűen fogták fel: Berzsenyi egy szép napon elővette Horatius műveit – hogy elővette, ebben valóban nincs semmi csodálatos, hiszen a régi magyar századoknak Horatius volt apáról-fiúra szálló, hagyományos és nemesen konzervativ költői tápláléka. Miután pedig Horatius versei igen tetszettek neki, tulajdon verseit is a Horatiusban szemlélt tökéletességhez igazította. Ebben az irányválasztásban támogatta őt a régebbi deákos költőknek, főképen V i r á g Benedeknek a példája. Konkluzió: minthogy klasszikus latin költőket utánoztak, nyilván klasszikus magyar költők voltak.

Ezt a gondolkodást megindokolja a XIX. század túlságos bizalma az ihletben. Mert szinte azt mondják; ami  V i r á g, ami Berzsenyi tétovázó kezét könyvespolcukon épen a Horatius kötetére vezette, ihlet volt, kiszámíthatatlan. Nem veszik tekintetbe először is azt, hogy ha Horatiusnak valóban olyan vitalitása lett volna magyar földön, hogy közvetlenül inspirálhatott volna poétákat a XVIII. század végén, akkor miért nem mutatkozott meg a hatása már előbb is, hiszen Horatiust magyar urak és magyar papok egyforma szeretettel olvasták már a XVI. század óta; miért kellett eddig és épen eddig várni a magyar Horatiusokra?

Vagy meggondolandó: a francia klasszikus kultura minden tudott és ösztönös igyekezetével rajta volt, hogy a klasszicizmus lényegjegyeit, az Ars Poeticában elméletileg hirdetett és Horatius költészetében gyakorlatilag megvalósított pusztulátumokat – az ésszerűség, a világosság, a zárt, magában nyugvó tökéletesség elveit – megvalósítsa; és mégsem jutott eszébe, hogy Horatius verselését, nyelvi formuláit, képalkotó módját utánozza. Csak a kezdet kezdetén, a XVI. században akadt néhány merész avant-garde költő, – B a î f  és társai – aki megpróbálkozott vele, de ezt az archaizálást, mint túlzó modernkedést leintette az udvar, az igazi klasszikus kultura termőtalaja és biztos őre, mert ellenkezőnek találta a francia nyelv szellemével. Az ilyen stilusutánzás, ami stilusjátékához, a pastichehoz, nagyon közeláll, ellenkezik a klasszicizmus lényegével. G o e t h é nek, mikor Olaszországból hazajövet klasszikussá csontosodott, első dolga volt szakítani a klopstocki antikos verssel és nyelvi formával. Klasszicizmusa épen reakció volt minden „deákos“ elem ellen, ami előtte elborította a német költészetet. Klasszicizmus zárt, önmagában nyugvó tökéletességet követel és kiküszöböli az idegent, még ha antik is.

Deákosaink nagy és meglepetésszerű tettét: hogy magyarra ültették át Horatius versmértékét és Horatius költői sémáit, nem Horatius közvetlen, tizennyolc évszázadot átélő vitalitása váltotta ki (ilyen keresztülélés nincs is a szellemtörténetben), sem pedig a francia, angol, nemet, tehát az európai klasszicizmus szelleme. Ez az utóbbi időkben is valószínűtlen volna. A francia klasszicizmus már haldoklott ekkor, a német még nem született meg B a r ó t i  S z a b ó é k idejében, az angolt pedig nem ismerték.

A francia klasszikusokra, mint Horatius közvetítőire annyiban lehetne gondolni, mert ismert dolog, hogy a modern irodalmakban épen ők voltak Horatius legnagyobb tisztelői: B o i l e a u , a klasszicizmus törvénymondója, az ő hatása alatt konstruálta szatíráit és költői elméleteit, a klasszicizmus valamennyi lirikusa Horatiuson nevelkedett. De ők más Horatiust szerettek, mint a deákosok: a szellemes, gúnyos Horatiust, Maecenas barátját, az udvari embert, a Szatirák és a Levelek Horatiusát, a kecses és gonoszkodó szerelmek rokoko-szerű ősét; alexandrinjaik eléggé visszaadták a horatiusi Levelek hexameterjeinek elfogulatlan, erőltetés nélküli harmóniáját. Ez a Horatius bizonyos fokig nálunk is élt, Bessenyeinek és társainak Zrinyi-soros levélköltészetében – de épen ezek azok a horatiusi vonások, melyek komoly, pathetikus és nehéz-versű deákosainktól a leginkább távolálltak.

A XVIII. század közepén nagy szellemi pálfordulás állt be, a klasszikus ideálok általános reviziója, az értékek átértékelése. De Horatius nagy költő maradt akkor is, mikor a paloták udvariasan átengedték helyüket a kunyhóknak a versekben és a fejedelmek diadaloszlopai sietve vonultak vissza a sírkeresztek parvenü hada elől. A klasszicizmusból kinőtt, de a klasszicizmus ellen lázadó irányt mi francia minták után preromantikának nevezzük: hogy hozzákapcsoljuk a romantikához, amelynek őse, és viszont mégis elkülönítsük tőle, egyrészt, mert nem azonos vele, másrészt mert a romantika így magában, jelző nélkül, előszócska nélkül, oly rendkívül komplikált fogalom, hogy már csaknem semmitmondó. A preromantika nagy átmenet XVIII. és XIX. század között: R o u s s e a u , Y o u n g , O s s i a n , H e r d e r , K l o p s t o c k , a német Sturm und Drang időpontja, a XVIII. század harmadik negyede. Zavart és zavaró kor: klasszikus formákban romantikus eszmék (Young), romantikus formákban klasszikus eszmék (Ossian), hatalmas új gondolatkomplexumok törnek lesből és gyötörve az európai tudatra, évszázadokon át elnyomott érzelmek dinamikus páthosszal robbannak ki; „Kraftgeniek“ káromkodásában, széplelkek záporos könnyeiben, misztikus látomásaiban, hipnotizőrök csodatetteiben, szalónfilozófusok végtelen vitáiban és a közeledő forradalom földalatti dübörgésében vajudik a XIX. század, a romantika százada.

Ennek a kornak is megvan a maga külön, mondhatni preromantikus Horatiusa, aminthogy megvan a külön Homerosa és külön Shakespeareja. Nézetünk szerint ez a preromantikus Horatius volt Berzsenyi mintaképe: Berzsenyi Horatius-átéléséhez preromantikus közvetítéssel jutott el és Horatius ból az férkőzött a lelkéhez, amit a preromantikus ember olvasott ki Horatiusból. Ezt az állításunkat filológiai tények bizonyítják.

Berzsenyi ifjúkoráról, arról a periodusáról, amikor még kizárólag rímes verseket írt, igen keveset tudunk. Egyetlen egy irodalmi adat áll a rendelkezésünkre, de ebből az adatból mindent le tudunk vezetni: tudjuk (m á r Kölcsey is megjegyezte); hogy Berzsenyi első ránkmaradt verseit M a t t h i s s o n nak, az ő korában ünnepelt és ma talán méltatlanul elfelejtett német költőnek a hatása alatt írta. Szakmunkák tömege foglalkozik Matthissonnak Berzsenyire való hatásával, épúgy mint Horatiusnak Berzsenyire való hatásával. De még senki sem hívta fel a figyelmet arra, hogy a kettő mennyire összefügg, hogy ugyanakkor, amikor a két hatás forma szempontjából egészen különböző, tartalmi (nem tárgyi) szempontból ugyanazt jelenti. Senki sem mutatott rá a magyar filológiában, hogy pl. m a g a  M a t t h i s s o n  i s  m e n n y i r e  H o r a t i u s  h a t á s a  a l a t t  á l l . Horatius dicsőítéséré ő írta a legmelegebb sorokat a német lirában:

Sieh! Wir Fremdlinge weih’n auf Tiburs Hügel

Dir, venusischer Schwan, der keuschen Daphne

Dunkelglänzendes Haar, und sprengen opfernd

Milden Albaner:

Schauernd flüstern die Wipfel und melodisch

Hallt’s, wie Silbergetön: die Jahr’entstürmen!

Morgen Schatten und Asche; kränzt mit Myrten

Heute den Becher!

(Tibur, 1803:55.)

Még számos helyet idézhetnénk, ahol Matthisson a legnagyobb tisztelettel említi Flaccus nevét. Horatius-reminiszcenciáit nem elemezhetjük itten, a mi szempontunkból azok a részek a fontosak, ahol Horatiust névszerint említi.

M a t t h i s s o n formai szempontból alig hatott Berzsenyire; ő a K l o p o s t o c k által megreformált, tömör és merész német költői nyelvet játékos könnyedséggel, máma is megcsodálható gráciával kezelte; ő az a bizonyos rokokó-lehelletszerű, étherikus költő, aki K ö l c s e y szeretett volna lenni, tehát egészen más, mint Berzsenyi. Berzsenyi két dolgot tanult tőle: a preromantika motivumkincsét és azt a szokást, hogy verseit tulajdonnevekkel tömködje meg.

Horatius is, mint díszítő tulajdonnév és mint preromantikus motivum: a mulandóság megszemélyesítője, jelenik meg M a t t h i s s o n költészetében. Nagyon valószínűnek tartjuk, hogy itt, Matthisson verseiben történt Berzsenyi első igazi találkozása Horatiusszal. Már előbb megismerkedett ugyan futólag vele, apjával folytatott klasszikus studiumai és kedvetlen iskolás évei folyamán; de nem valószínű, hogy Horatius már ekkor sokat jelentett volna a számára. Apjához való furcsa viszonya bizonyára meggátolta abban, hogy az együtt olvasott klasszikusok lágyabb és melegebb hullámzást indítsanak meg benne; és az iskolai olvasás Berzsenyinél szelídebb természeteknek is el szokta venni a kedvét a klasszikusoktól, Berzsenyiről pedig ismert dolog, hogy nem tudta elviselni az iskola nyűgét. Horatiusra igazán csak akkor lett figyelmes, amikor Flaccusként megjelent M a t t h i s s o n holdfényes, szomorúfüzes, kellemesen bánatos és diszkréten mulandó tájképeiben. Ez a Flaccus már nem a Maecenás gúnyosszavú és mégis hízelgésre hajló barátja volt, nem az elpuhult ifjak és a hadisorból kivénült gáláns lányok ostorozója, kinek szavaiban talán a zordon apa menydörögte a kis Berzsenyi fülébe a Persicos odi puer apparatus-t. Ez a preromantikus szemmel látott Horatius volt az, aki könnyesen inti Septimiust:

ibi tu calentem

debita sparges lacrima favillam

vatis amici,

és a mulandóság sárga szelében borzongva kéri a szépnevű Leuconoét: Tu ne quaesieris, a napot és az órát. Ez a Horatius, Matthisson verseiben, a holdvilág mágiáját szereti, amint elömlik a ligetek fölött, és mindent, amit a holdvilág a lélekben jelent:

Süss ist, am Wogensturz in Tiburs Hain,

Wo Flaccus oft, entflohn den Schattenchören,

Im Mondlicht wandert …

Der Gentersee, 1803:10.)

Az újonnan megismert Horatius M a t t h i s s o n verseinek preromantikus parkjában más tiszteletreméltó és melegszivű nagy emberek társaságában jelenik meg: ott szerepel R o u s s e a u , az „ifjúság mágusa“, ahogy Jean P a u l nevezi, a fiatalon meghalt S a l i s -Seewis, a költő, kinek halálát Matthison oly mengrendítően siratja, a tudós H a l l e r , B o n n e t , a természet megértője, szegény Y o r r i c k és a kísértetkirály, O s s i a n , mindannyian a preromantika jellegzetes képviselői; természetes tehát, hogy közöttük Horatius homlokára is a preromantikus napnyugta lágy reflexei hullanak. A fiatal Berzsenyi bizonyára szeretett volna mindezekkel az emberekkel közelebbről megismerkedni, de dunántúli kis szigetén merengve a magyar könyvnélküliség nagy óceánja közepén, hogyan is juthatott volna ő R o s s e a u , H a l l e r , S t e r n e műveihez? Mit tehetett hát mást, mint hogy mindazt a lelkesedést, kíváncsiságot és szeretetet, mely benne felgyülemlett, a preromantikus park egyetlen megközelíthető tagjára, az atyai könyvespolcról könnyen leidézhető Horatiusra szórta.

Berzsenyi ifjúkori versei még mind matthissonosan variálják a horatiusi témákat: pl. Mulandóság c. versében a preromantika öszszes requizituma felvonul, az omladozó vár; melyen az „őszült kor lelke leng“, a kősziklák, a „vadonnak csudái“, bajnokok sírja kísérletekkel, bajvívás, baglyok, pártás szüzek és mindez a gótikus apparátus horatiusi szűkszavú bölcseségbe torkol:

Hősek márvány sarompóit

Az idő eltemeti,

S a félvilág hódítóit

Feledékeny por fedi.

A bölcs, ki ma nagy lélekkel

A naphoz emelkedik,

Holnap gyáva gyermekekkel

Egy sírba ereszkedik.

Ebben a korszakában tulajdonképen nem is lehet elválasztani, hogy mit tanult Horatiustól és mit M a t t h i s s o n tól, mert mindakettőtől ugyanazt tanulta csak: közös motivumokat. Horatiust azért szerette meg, mert a preromantikus szellemnek az ősét látta benne, a mulandóság régi nagy busongóját.

Tehát Horatius tulajdonképen nem is hatott Berzsenyire abban az értelemben, hogy a Horatius verseiben formába zárt érzéshullámok hullámoztak volna tovább Berzsenyi költészetében. A lélek valóságában fordítva történt: Berzsenyi a maga érzéseit, a kora érzéseit beleolvasta Horatiusba, és azután Horatiusból kiolvasta, kitanulta azt, amit ő maga és a kora vetített belé. A z  a  H o r a t i u s ,  a k i  B e r z s e n y i r e  h a t o t t ,  n e m  v o l t  a z o n o s  Qu. H o r a t i u s  F l a c c u s -szal, aki Augustus idejében „virágzott“; hanem egy eidolon volt, egy vágykép, amelyet a preromantika állított magának bálványul és saját életérzésével töltött meg.

A régi korból kiválasztott ősbe a kor művészeti akarása sokkal erősebben beleivódik, mint amennyire azt az akarást a kor költői meg tudják valósítani. Senki sem tudott olyan romantikus lenni, mint S h a k e s p e a r e , ahogy őt a romantika látta. Senki sem tudta a preromantika érzésvilágát oly tisztán kifejezni, mint ahogy azt a preromantikusok Horatiusból kiolvasták. H o r a t i u s  a z  e g é s z  g e n e r á c i ó  n a g y  b á l v á n y a  v o l t ; Berzsenyi, ha történetesen nem M a t t h i s s o n t olvassa, hanem egy másik német költőt, akár a G l e i m -féle anakreotika köréből, akár D e n i s t , az osztrák szomszédot, akár L e s s i n g et, mindenképen Horatiushoz kellett eljutnia: ahhoz a Horatiushoz, aki korának képzeletében élt.

A venusiai költő immár nem tiltakozott; a halottak nagy sztoicizmusával tűrte, hogy elfelejtsék mindazokat a tulajdonságait, melyek nem egyeztek a preromantikus világképpel és hogy meghamisítva előtérbe állítsák azokat a vonásait, amelyekre szükség volt: a mulandóság költészetét, az arany középszer bölcseségét és legfőképen azt, ami Horatiusban legkevésbbé volt eredeti, az antikos versmértéket a vele járó kifejezési formákkal, hogy a német, majd a magyar preromantika versformája legyen.

x

A mulandóság a kor egyik legfőbb lirai mondanivalója volt, Y o u n g Éjszakái, G r a y Falusi Temetője óta az európai költészet nagy halál-orcheszterré lett, nálunk ez a hang Á n y o s Pál költészetével megindította újabb liránkat és a kortól és a nemzeti irodalomtól függetlenül is Berzsenyi legcentrálisabb átélése volt. De Horatius mulandósága és Berzsenyi mulandósága között egy hangulati különbség van, ami a téma azonossága mellett inkább csak a jelzők megválogatásában nyilvánul meg és mégis világok különbsége (amint hogy a versben a jelzők mindig sokkal többet vallanak a költőről, mint a téma). Horatius mulandósága derűs, férfias, emóciótlan, klasszikus. A preromantikusok, V i r á g , Berzsenyi mulandósága fájdalmasan kéjes, vibráló, nyugtalan, túláradó érzés, mely disszonánsan támad fel a legnagyobb öröm közepén. Ők ezt olvasták ki Horatiusból; tehát valami egészen mást, mint amit Horatius mondott: önmagukat.

Hasonlókép történt az aurea mediocritasszal: egy kis hangsúlyeltolással ebből is a kor egyik fő tendenciáját olvasta ki Berzsenyi és a kor: a rousseaui visszatérést a természethez és az egyszerűséghez. Az igazi Horatius a középutat szigorú mathematikai pontossággal középútnak gondolta kunyhó és palota között:

carret obsoleti

sordibus tecti, caret invidenda

sobrius aula.

(II. 10.)

Rousseau után a középút határozottan a kunyhó felé kanyarodik el. „Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem“, köti ki Berzsenyi, egyébként az arany középszer boldogsága inkább a kunyhó, mint a palota sajátja. Horatius megelégedéséhez nem kell non ebur, neque aureum, szívesen lemond Attalus kincseiről és a távoli Africából hasított oszlopokról, – de nem határozza meg közelebbről, hogy a polgári jólétnek milyen fokán érzi jól magát; talán biztosra vette, hogy minden olvasója tudja, milyen szép villája van Tiburban. Amilyen távolság választja el Horatius villáját Berzsenyi nádfedeles házától, olyan különbség van Horatius és Berzsenyi szerénysége között is.

Nem kér kínai pamlagot,

Sem márványpalotát a Megelégedés,

(kezdi Berzsenyi Horatius módján; de ugyanabban a hangnemben azután a preromantikus énekli tovább, hogy mit is kér:)

Többször mulatoz a szegény

Földmíves küszöbén s durva darócain,

Mint a dáma kigyöngyezett

Keblén s ambróziás mellpatyolatjain.

Csendes szalmafedél alatt

A víg pásztori kor gyerrmeki közt lakik;

A természet ölébe dől,

Annak nyújtja kezét s mennyei csókjait.

(A megelégedés.)

A „víg pásztori kor gyermeki“, ime a rousseaui boldog kisemberek Horatius előkelő ritmusaiban; a „természet öle“: a nagy preromantikus hitvallás, több mint hitvallás, világérzés, centrális vágy, visszatérni a természethez, az anyához. Berzsenyi teljesen horatiusinak szánta ezt a költeményt és a vers egy kis hangsúlyeltolódás által az egész preromantikus lélek krédójává vált.

De mindezeknél sokkal fontosabb az a formai mozzanat, amit Horatius Berzsenyi és a kor számára jelentett: az antikos versforma. (Versforma alatt ezúttal nem pusztán az időmértéket értjük, hanem mindazokat a formai sajátságokat, melyeket a mértékes verselés magával hozott: kifejezéseket, mithológiát, képeket etc. Ezek Horatius legszembetűnőbb és legfontosabb hatásai.)

Berzsenyi az első verseit rimes-időmértékes sorokban írta. Csak később kezdett el antikos mértékben írni, tehát már mint teljesen kialakult preromantikus, aki Horatiusban ősét ismerte fel, találta az antikos versmértéket mondanivalói megfelelő formájának. Az antik ritmus: ez volt az új tömlő, amibe az új bort, a magyarul még nem dalolt, preromantikus, „berzsenyis“ tartalmat önteni kellett.

Mert nem szabad azt gondolni, hogy deákosainkat az antikos ritmus régisége, klasszicitása, humanisztikus századok által megszentelt volta vonzotta csupán; épen ellenkezőleg: az, hogy ú j , s z ű z i, romantikus f o r m a  v o l t , ( V. ö. H o r v á t h János i. m.)

Ez nyilvánvalóvá lesz, ha meggondoljuk, hogy deákosaink nem közvetlenül a latin irodalom hatása alatt buzdultak arra, hogy magyar időmértékes verseket írjanak. A latin irodalom csak latin költészetre buzdította őket, aminthogy B a r ó t i  S z a b ó , R é v a i  é s  R á j n i s szorgalmas latin verselők is voltak. (V. ö. C s á s z á r  Elemér: A deákos iskola, Irod. Tört. Közl. 1904:19.) Arra, hogy magyarul írjanak, mindegyiket külön-külön n é m e t minták buzdították. (V.ö. N é g y e s y László: A mértékes magyar verselés története, 1892.) Meg akarták mutatni azt, hogy magyarul is lehetséges, ami németül, hogy a magyar a mértékes versben sem marad el a nyugati népek mögött. A német minta keltette fel bennük a nemzeti versengést, amit a latin minta hidegen hagyott. „Azt hisszük, mondja Négyesy, hogy ha a németek helyett a franciák lettek volna szomszédaink, sem a neologizmus, sem a mértékes verselés nem terjedt volna el nálunk oly erősen“ (i. m. 55. l.).

A németeknél az időmértékes verselés igazi megteremtése (nem beszélve a számtalan, jelentéktelen kísérletezőről) K l o p s t o c k nevéhez fűződik, Klopstock a német irodalom egyik legnagyobb nyelvformáló zsenije volt, egy egészen sajátos ízű, egészen „modern“, expanziv, romantikus, nyugtalan tehetség, akinek se antikkal, se a klasszicizmussal semmiféle igazi kapcsolata nem volt. Az antikos verselést nem is azért hozta be a német költészetbe, hogy azt antikossá, hanem hogy németté tegye: ezzel az energikus újítással ugyanis egy csapásra megszabadította a francia irodalom járma alól, melyben két évszázadon át robotoltak az élvezhetetlen német alexandrinok tömegét. A z  a n t i k o s  f o r m a  n a g y ,  m e r é s z  ú j í t á s t  j e l e n t e t t ; a  m a g a  i d e j é b en még sokkal túlzóbban modern volt, mint a szabad vers forradalma a XIX. s z á z a d v é g é n és sokkal nagyobb ellenkezést váltott ki. Az antik forma ekkor épen nem a kötöttséget jelentette, hanem a szabadságot: felszabadították a költészetet a konvenciók, költői sémák alól, melyek az alexandrin-költészettel elkerülhetetlenül együtt jártak, és kényszerítették a költőt, hogy ahelyett, hogy beérné a könnyen elérhető sémával, lelkiismeretes önmagába mélyedéssel vagy fantáziájának eksztátikus fel-hevítésével keresse és megtalálja az új és igaz kifejezést. (V.ö. Strich: Deutsche Klassik und Romantik, 228–29. l.)

Az antikos versmérték bevonulása a nemzeti irodalomba: a romantika kezdete. A romantika tulajdonképen minden irodalomban úgy indult meg, hogy a költők belefáradtak az alexandrinba és abba az egész komplexumba, ami vele járt. Az alexandrin két egyforma hosszú felével egy lelki egyensúlyt jelentett, ami a XVIII. század közepén kezdett hazug egyensúllyá válni; jelentette könnyenkezelhetősége által a költészet dilettantisztikus felfogását, méltósághiányát; jelentette a józanságot is. A francia romantika legnagyobb tettének azt tartotta, hogy odébb helyezve az alexandrin sormetszetét, felbontotta az addig szent egyensúlyt. A romantika első fázisa, a preromantika, két fegyvert ismert az alexandrin ellen: a mai szabad vershez hasonló versprózát (G e s s n e r , O s s i a n ; ez nálunk alig szerepel, D ö b r e n t e i nél, K i s f a l u d y Károlynál) és az antikos verselést.

A vers reformációjára minálunk is szükség volt. A magyar alexandrin, a Zrinyi-sor, B e s s e n y e i  és  Á n y o s Pál korában a népi konvenciók, a XVII, és XVIII. századi formahagyományok erejével bénította a magyar lirát, amely hagyományok ráadásul rossz, kezdetleges, tehetségtelen hagyományok voltak, hiszen addig a Zrinyi-sornak csak egy igazi művésze volt, G y ö n g y ö s i .

A rímes-időmértékes, „nyugateurópai“ verselés nem jelentett radikális szakítást a népi formahagyományokkal, mert ez a forma a magyar ritmussal époly könnyen összebékíthetőnek bizonyult, mint az ősi német ritmussal. Ez volt az oka annak, hogy később a „nyugateurópai“ és a magyar verselés szintéziséből nőtt ki a XIX. század nagy lirája. De Berzsenyi korában még nem lehetett megbékülni a népi verseléssel; erős orvosságra volt szükség, hogy eltisztítson mindent, ami korhadt és életképtelen, tabula rasa-t kellett csinálni, a magyar költészetet egészen elölről kezdeni, ha utól akarták érni a száguldó Európát – és ezt az újrakezdést jelenti a „deákos verselés“.

Ilymódon minden, amit Berzsenyi H o r a t i u s tól tanult, voltaképen a preromantikus szellem önkifejezésének bizonyult; és amikor megpróbáltunk felelni a pozitiv filológia Berzsenyi-problémájára: – hogyan viszonylik Berzsenyi Horatiushoz – egyuttal a szellemtörténet Berzsenyi-problémájára is feleltünk: hogyan helyezzük el Berzsenyit a korában.

II.

Berzsenyi ihlete

Miután Berzsenyit kapcsolatban találtuk korának uralkodó szellemi áramlatával, a következőben megpróbáljuk azt bizonyítani, hogy ezek a történelmi adottságok, melyeket együttvéve korszellemnek szoktak nevezni, nemcsak a költő tartalmi, tárgyi és formai sajátságait színezik át, de még azt is, ami leginkább egyéninek látszik benne: az ihletét. Az egy, konkréten adott, költő vizsgálatán keresztül ugyanis azt az általános, művészet-lélektani meggyőződésünket szeretnők illusztrálni, ahogy az igazi költő igazi ihlete nem olyan irracionális, kiszámíthatatlan, öntudatlan lelki aktus, mint ahogy a köztudatban ma is élő romantikus esztétika tanítja, hanem  t u d a t o s  é s  ö s z t ö n ö s ,  a k a r t  é s  ö n k é n t e l e n ,  e g y é n i  é s  t ö r t é n e l m i  e r ő k csodálatos összeszövődése.

A tisztelet az önimádásnak egy civilizált formája: csak azt szoktuk tisztelni másban, amit önmagunkban értéknek tartunk. M a t t h i s s o n , Berzsenyi és kortársaik kiolvastak a nagy mintaképből mindent, ami önmagukban megvolt; olyat is, ami a mesterben sohasem volt meg. Így volt ez az ihlettel is. Az ihlet, az inspiráció a preromantika szezám tárulj-ja, mely megnyitja a költői kincsek végtelen barlangjait. A nagy preromantikus gondolkozók, H a m a n n és H e r d e r , szerint az ihlet teremtette meg a nyelvet és a mithoszokat, tehát az emberi kultura alapját. Az ihlet képesíti az embert a természet megértésére és az ihlet fogja az embereket a világfejlődés végén a természethez visszavezetni. (N o v a l i s , S c h e l l i n g , a német romantika első generációja. Tulajdonkép már nem preromantikusok, de Berzsenyinek kortársai.) A keresztény szentkönyveket ihletett férfiak írták és a kereszténység az ihlet vallása. (F r . S c h l e g e l , B l a k e.)  I h l e t  n é l k ü l  c s a k  f r a n c i a  k l a s s z i c i z m u s t  l e h e t e t t  t e r e m t e n i , minden igazi alkotót az ihlet tett naggyá. Ez a szárnyas ló kultuszának a fénykora; a szárnyas ló most több, mint a költők törzsének totemállatja: ő a világtörténelem értelme és megvalósítója

Még Horatiusból is az ihlet dicsőítését olvasták ki, azzal a jellegzetes és ösztönös hangsúlyeltolással, ahogy a horatiusi mulandóságot és arany középszert félreértették. Horatiusnak több költeménye (így a Carm. II. 19, és III. 25.) örökíti meg a bacchikus eksztázist, még pedig olykép, hogy a versnek az a fikciója, mintha a költő Bacchus által megszállott, „enthusiastikus“, vagyis istennel eltelt állapotban írta volna. A fikció meglehetősen átlátszó formai szempontból is; a szigorú és nehéz mérték kifogástalansága elárulja a józan gondot, melyet ráfordítottak; de Horatius valószínűleg nem is akarta, hogy eksztázisát betű szerint vegyék.

A horatiusi versekben szereplő eksztázis misztikus-vallási, sőt kultikus, szertartási természetű; képei egészen konkrét dolgokra vonatkoznak, a Bacchus isten orgiasztikus istentiszteleteire; az eksztázis kivetítő ereje nem valami világon túli emelkedettségre dobja, hanem a bacchikus hagyományoknak megfelelően a vad erdőbe, ahol a részeg menádok tánca tombol. – A preromantikusok azonban, céljaiknak megfelelően, ezt az eksztázist költői eksztázisnak értették, az ihlet állapotának; a bacchikus erdei istentisztelet leírását pedig nem úgy fogták fel, hogy az elragadott Horatius testi valóságban részt vesz benne, hanem mint egy viziót, mivel az ihlet fogalmához hozzátartozik, hogy a költőnek látomásai is legyenek. Rendkívül jellemző pl. H e r d e r nek egy verse, mely a fentemlített két horatiusi óda hatása alatt, de preromantikus átértékeléssel íródott:

Wohin, wohin! reisst du, bluthändigte Phantasei,

Mit blitzendem Aug’ und Furienhaar

Mich fort über Klüft’, über Fels, über wolkenschäumende Wellen,

In welche Zauberland!

(Suphan, 29:265.)

Így alakul át Bacchus, az antik isten, Phantasiává, a romantika istennőjévé, kihez annyi költeményt zengett a kor (nálunk K a z i n c z y , K ö l c s e y , K i s f a l u d y Károly), így alakul át a vallási eksztázis költői ihletté.

Hogy a mi deákosainkhoz kinek vagy kiknek a közvetítésével jutott el az ihlet centralitásáról való felfogás, pontosan nem lehet megmondani. Az ihlet elméletét kidolgozó nagy munkákat, Y o u n g Conjectures-jeit, H a m a n n  és  H e r d e r műveit nem olvasták. De nem is kellett olvasniok; költőkre legerősebben nem az a könyv szokott hatni, amit olvastak, hanem amit nem olvastak, amiről csak hallottak, és épen nem-olvasott, ismeretlen voltuk ragadja meg a fantáziájukat. Az ihlet hite benne volt a kor levegőjében, amit minden könyvből, minden szellemi beszélgetésből magukba szívtak, akárcsak a mulandóság, az arany középszer és az antikos versforma felszabadító hatásának a gondolatát. Ha másból nem, a  p r e r o m a n t i k u s  m ó d o n  o l v a s o t t  H o r a t i u s b ó l  kellett magukba fogadni az ihlet kultuszát.

Annyi kétségtelen, hogy az ihlet kultusza irodalmunkban a deákosokkal indul meg, aminthogy ők a mi igazi preromantikusaink. Már B a r ó t i  S z a b ó  Dávid így énekel:

Vallyon álom-kép vagy ugyan valóság,

Amiket látok s igazán nem értek?

Bágyadott lantom! tüzesedj, jölvendölj,

Bennem Apollo.

(A Lanthoz.)

B a r ó t i  S z a b ó tól Berzsenyihez az átmenetet Virág Benedek képviseli. Nála már felleljük, mindjárt első könyvének első lapján, ugyanannak a horatiusi Bacchus-motivumnak a Muzsákra, tehát a vallási eksztázisnak a költőire való átírását, melyet Herderből idéztünk az előbb:

Hová ragadtok? mely ligetek sétét

Ernyökbe visztek? mennyei lángotok

Új és szokatlan tűzbe hozta

Szívemet, oh Helikon leányi.

(A Muzsákhoz.)

Ami pedig magát Berzsenyi Dánielt illeti, számos vers-idézettel lehetne bizonyítani, hogy művészetelméletében mennyire az ihlet volt az éltető középpont. De kiragadott verssorok helyett inkább álljon itt Berzsenyinek egy teljes verse, mint tanuság:

A Poeta

Mint majd ha lelkünk Léthe vizébe néz,

Minden földi tehert róla lehullva lát,

S ujjá születve nyílt karokkal

Elüzion rokon árnyihoz leng:

Így, aki Kastal vedreiből merít,

Új tündéri világ bája ragadja el;

Magát felejtvén,élve meghal,

S egy melegebb nap alatt lel éltet.

Ott gerjed abban a csuda lángerő,

Onnét hinti alá égi virágait;

Ne nyúlj azokhoz durva kézzel:

Megfagy az égi, hideg kezekben!

Ennél költőibben nem is tehetett volna vallomást költői meggyőződéséről. De azt lehetne felhozni: a vers mégis csak vers; a vers mindig csak átvitt értelmű, a költő sosem gondolja verse tartalmát száz percentig komolyan. Halljuk tehát a prózaíró Berzsenyit, amint minden díszesség és pátosz nélkül védekezik K ö l c s e y vádjai ellen és ugyanazt mondja, mint az előbbi versben: „Az oly expressio, mint: dithyrambok lángköre, s gőztorlatok alpesi, nékem sem tetszenek, ha azokat hideg szemmel nézem; de valjon hideg szemmel kell-é azokat nézni? s valjon nem válik-é az egész poézis sült bolondsággá, ha azt hideg szemmel nézzük? De tegyük magunkat azon exaltált szellembe, mellyben azok mondva vagynak, tehát látni fogjuk, hogy azok nem egyebek, mint azon szellemnek természetes öltözetei, azaz az exaltált képzelődésnek exaltált képei“. (Észrevételek Kölcsey Recensiojára. R. K. K. 198. l.) A költőnek eszerint exaltált képzelettel, ihletett állapotban kell írnia, amit a hideg szemmel néző kritikus nem is tud megérteni; íme, a romantikus művészet-elmélet.1

Berzsenyi, mint igazi preromantikus, nemcsak ihletett költő volt, hanem  e l m é l e t b e n  i s  a z  i h l e t e t  t a r t o t t a  a   k öl t ő i  t e v é k e n y s é g  l e g f o n t o s a b b  m o z z a n a t á n a k. Tulajdonképen ez volt bizonyítandó a számunkra. Nézetünk szerint ugyanis a költői ihlet nélkülözhetetlen előfeltétele, hogy a költő akarja, hagy ihlete legyen. Az ihlet irracionális aktusát meg kell hogy előzze a lélekben egy teljesen tudatos, akart és racionális aktus: a költő elméleti odafordulása az ihlet felé. Enélkül nincsen ihlet. Az csak a legendás C a e d m o n nal, a legrégibb angol költővel, fordult elő, hogy nyugodtan feküdt az istállóban, mikor bejött egy angyal és felszólította, agy verset írjon. A modern költőnek ki kell nyitnia minden ablakát, hogy az ihlethozó angyal berepülhessen hozzá nem történhetik meg, hogy valakinek ihlete legyen, aki nem hisz az ihletben.

Ez az akarati aktus, az ihletben való hit és az ihlet passziv várása az első lépés az ihlet pszichogenezisében. De ez a passziv állapot még nem elegendő az ihlet létrejöttéhez. Hátravan az aktiv előkészület. Az eksztázis legtöbb fajtája, tudjuk, mesterségesen előidézhető vagy legalább is előkészíthető; eksztátikus lehetőségeket rejt a bor, a narkotikumok, a szerelmeskedés, a tömegmozgalmakban való részvétel. Vajjon a költő eksztázisát a lélekbe hívni nincs semmiféle csodaszer?

De van, többféle is; mi azt kéressük, melyik volt Berzsenyié. Megtalálására megint Horatiusból kell kiindulnunk. Tudjuk, hogy Berzsenyinek nem állt más költői szabálytan a rendelkezésére, mint a Horatius Ars Poetica-ja. Horatius pedig azt tanítja:

dixeris egregie, notum si callida verbum

reddiderit iunctura novum, si forte necesse est,

indiciis monstrare recentibus abdita rerum et

fingere cinctutis non exaudita Cethegis

continget dabiturque licentia sumpta pudenter.

(Ad Pisones, 47–51.)

Berzsenyi Horatiustól azt tanulta, hogy az ünnepélyes versnemeket magasztos, nem mindennapi stilusban kell írni, mely különbözik a beszélt nyelvtől; a versíró önkifejezése nem azonos azzal a móddal, ahogy a szavak és a mondatok köznapi életében eszébe jutnak; a mikor verset ír , erőszakosan meg kell változtatnia kifejezésmódját, hogy elkülönítse a hétköznapi nyelvhasználattól, annál teljesebbé, intenzivebbé tegye, expresszivitását hatványozza. Maga Berzsenyi ezt így fejezi ki: „… a helleneknek volt különös poétai nyelvük, mi ellenben csak úgy választhatjuk el a poétai nyelvet a prózaitól, ha azt kihímezzük, azaz: költői képletekkel érzékiebbé, új szavak és szólások által pedig újabbá és szebbé formáljuk“. (Észrevételek, 200. l.) Ezzel a követelménnyel Horatiusból megint csak önmagát olvasta ki: mert így diktálta Berzsenyi saját igazi költői természete és költői lelkiismerete, mely romantikusan iszonyodott a konvencionális, semmitmondó, nem „érzéki“ kifejezésektől és kereste az újat, az intenzivet. A maga stilusát büszkén „cifra ideálisnak“ nevezi, elválasztva H o r a t i u s nyájas, K i s János „innepes“, M a t t h i s s o n „andalgó“ stilusától (Észrevételek, 210. l.). Tudatában volt annak, hogy stilusa a lehetőségig díszes és idealizált, meszsze a mindennapiság fölött, az ihletettség hegycsúcsain diadalmaskodó.

Úgy képzeljük, hogy ez az állásfoglalás a nyelvvel szemben, az a gesztus, ahogy Berzsenyi kezébe fogta művesi szerszámát, a nyelvet, idézi föl benne az ihlet elkövetkezését. Még pedig először is negativ úton, aminthogy minden misztikus élmény negációval kezdődik: először is – (hangsúlyozzuk: teljes tudatossággal) – kiűzi tudatából a köznapi szók „alacsony tömegét“, hogy az ürességbe a horror vacui elvénél fogva beleáradjanak a különös szók, az új, „érzéki“ szók, a „poétai expressiók“, az álszók helyébe az igaziak, melyek kimondják a lelki tartalmat. („A poétai expressiok mik egyebek, mint megtestesült poétai érzelmek és gondolatok“ – mondja Berzsenyi, Észr. 212. l.) Úgy tett, mint a misztikus, aki eltávolít magától minden világi gondolatot, hogy az ürbe lecsapjon a természetfölötti illumináció villáma; csakhogy ami azelőtt vallási tartalom volt, nála költői és a gondolatok helyét a szók foglalták el.

Ezután: a pozitiv lépés következett: az asszocációk felszabadítása. Ez is még teljesen tudatos és akart aktus. Tudjuk, hogy belsőnkben két gondolkozás megy végbe, egyidejűleg és párhuzamosan. Az egyik a logikus gondolkozás, mely a gondolatokat logikus rendben, gyakorlati célzattal csoportosítja: hogy egy ítéletet vagy elhatározást produkáljon. Ez alatt a gondolkozás alatt folyik állandóan egy másik gondolkozás, ami öncélú: a gondolatok csoportosítása itt nem valami cél irányában történik, hanem a szavak és fogalmak hangalakjuk hasonlósága, beidegződésük egyidejűsége, hangulati értékük hasonlósága stb. szerint csoportosulnak. Ezt a gondolkozást asszociativ vagy autisztikus vagy dereáló2 gondolkozásnak nevezi a pszichológia. Az asszociativ gondolkozás szolgáltatja az anyagot a logikus gondolkozáshoz, maga azonban sötétben marad, nem kerül fel a megvilágított tudatmezőre. Normális körülmények között az ember észre sem veszi a létezését. Észreveszi, ha nagyon fáradt, ha beteg, ha álmodik, ha „magán kívül van“, és ha gyermek.

Az ihletett költő figyelmét elfordítja a logikus gondolkozástól és odafordítja az asszociativ gondolkozás felé. Ez a pozitiv ajktus még mindig teljesen tudatos és akart; olyanfajta érzés, mintha valaki fényes nappal behúzná szobája függönyét és furcsafényű lámpáját gyújtaná meg. Ez a képesség nem mindenkinek adatott meg; a legtöbb ember képtelen asszociativ gondolkozására koncentrálni a figyelmét. Az igazi költőnek ez a képesség mintegy biológiai, alkati adottsága és többé-kevésbbé akarata szerint rendelkezhetik vele. Bizonyos belső kettősséget követel meg ez a képesség: hogy jegyezni tudja az asszociativ gondolkozást, anélkül, hogy zavarná azt, tehát mintegy kívülről hallgatva, mint valami szónokot. Vannak emberek, akikben ez a képesség annyira fejlett, hogy félálomban el tudják mondani a szemük előtt elvonuló képeket, anélkül, hogy felébrednének.

Berzsenyinek az asszociációk fölszabadításában beláthatatlan nagy segítségére volt az antikos versforma, melyet zseniális belátással választott magának. Áldásos volt ez már a negativ aktus, a hétköznapi szók kikapcsolása szempontjából is. Minden olyan versforma, amelyen már sok verset írtak, magával hozza a régebbi versek uszályát, minden versformához hozzátapadnak bizonyos képek, szavak, fordulatok, amelyek feltétlenül felmerülnek velük együtt a tudatban, különösen ha már egy nagy mester kezelte őket. Így nem lehet magyarul hexametert írni, anélkül, hogy az ember Vörösmarty hangját ne ismételné és nem lehet Zrinyi-sort írni Aranyreminiszcenciák nélkül. Az antikos versforma azonban Berzsenyi korában még teljesen szűz talaj volt; elődei még éppen csak hogy felfedezték, épen csak hogy tisztába jöttek technicitásának legalapvetőbb feltételeivel. Tőlük nem kapott kész formulákat és nem kapott Horatiustól sem; mert hisz Horatius latinul írt, a horatiusi formulákat magyarra átültetni egészen új költői expressziók kellettek, teremtő nyelvfantázia és Berzsenyi éppen a Horatius-sémák megmagyarításában mutatta meg zseniálitását. (Talán általában azt lehetne mondani: az epigon költő honfitársaitól tanul, az igazi alkotó a külföldiektől, vagy egészen elavult őseitől, úgy hogy tanulása is már nyelvi alkotás.)

Ez a negativ haszna minden új versformának megvan; az antikos formának volt ezenkívül egy pozitiv sajátossága is, ami épen a pozitiv ihlet-előkészítésben, az asszociációk felszabadításában játszott szerepet. Az antikos vers kényszeríti a költőt, hogy amikor szavainak nyáját betereli az antik lábak karámjába, a nyelvet szokatlanul, a köznapi-logikus használattól eltérően megtömörítse. Fölismerte ezt már A r a n y János is, B a r ó t i S z a b ó Dáviddal kapcsolatban: „… Mi legkevésbé sem habozunk az ő működését általában refomnak jellemezni. Nem az idegen versalakok behozását értjük, ami csak közvetve használt; hanem az alakokkal mintegy természetesen megtömörült költői nyelvet“ (V., 253.). Ez a megtömörítés arra kényszeríti a költőt, hogy pl. a logikus beszéd egy mellékmondatát egy intenziv jelzőbe vonja össze; ezt a jelzőt nem fogja logikuscéltudatos gondolkozással megtalálni, hanem csak az aszszociativ gondolkozás útján; épp ezért ez a jelző egészen újszerű, képszerű, „érzéki“ lesz. Kényszeríti a költőt, hogy hosszabb gondolatmenetét egy találó rövid hasonlattal pótolja; és ez a hasonlat, mely az asszociativ gondolkozás világából szakadt ki, magával hozza ennek a világnak titokzatos fényét, a hétköznapinál intenzivebb hangulatát.

A tömörítésen kívül az antik ritmus asszociáció-kiváltó ereje abban áll, hogy élesen ellenkezik a logikus gondolkozással általában és a magyar nyelv logikájával különösen. Más ritmust a magyar szók természetesen hordanak, az antikos ritmust mindig csodálkozással; mindig meglepetés, ha észrevesszük, hogy „Mancika“ daktilus, „Aladár“ anapesztus és „Gárdonyi Géza“ adoniszi sor. Még megdöbbentőbb a szók szétválasztása: romlás–nakin–dulthaj–danerős–magyar. Az antikos mértékű sor a költő számára nem „jön magától“, abban az értelemben, hogy a mindennapi és az általános költői nyelvhasználat nem ad kész sémákat, melyek az antikos sorokba beférnének. Ezért az antikos költő, amint H o r v á t h János mondja: „szókészletében a hű kifejezésen kívül egyéb, alaki célok szerint válogat s általán oly nagy mértékben szokatlanná formálja a nyelvet, hogy az önmagában is mint külön ható tényező érvényesül, mintegy különválik jelentésétől s mint hangzás, mint fogalmak egymásutánja és egyidejű kísérete folytonos meglepetéssel szolgál“. (H o r v á t h János: Egy fejezet a magyar irodalmi ízlés történetéből: Berzsenyi Dániel. A Kisfaludy-Társaság Évlapjai, LVI:138.)

Az ihlet előkészítésében épen ennek a szokatlanságnak, a nyelv jeléntéstől-függetlenült autonómiájának beláthatatlan szerepe van: a költőn nem segít a logikus gondolkozás, kénytelen az asszociativ gondolkozás fegyvertárát felnyitni, ahonnan olykor csodálatos jelzők és kék, új jelentések, egészen új nyelv, a költői alkotásnak új egésze kerül elő, és ez az ihletett költészet. Az ihletett költőt a nemihletettől az különbözteti meg, hogy nála a szavak sokkal többet jelentenek, mint egy fogalmat: a fogalommal együtt magukkal hoznak valami erőt, valami mágikus hatalmat, ami az olvasó lelkét egy emelkedettebb életkörbe helyezi át.3 De ez az erő a stereotyp, logikus kifejezéseknek alig adatik meg, ez az erő csak azoké a szavaké, melyeket ellenőrizhetetlen módon dobott fel magából az asszociativ gondolkozás, mint ahogy vulkanikus kitörésekkor rég kihalt ősállatok felszinre kerülnek, a föld ősibb évezredeiről mondva nem-hallott mesét.

Ilymódon készült elő Berzsenyi az ihletre: kizárta gondolkozásából a sématikus, mindennapi kifejezéseket és kifeszítette az antik ütemek hálóját, hogy új expressziókat halásszon ki az önmaga tengereiből. Eddig az út tudatos és akart volt, így követelte ezt a költőről való korfelfogás. És azután jött az ihlet vagy nem jött. Ha megjött, csodálatos „non exaudita Cethegis“ kifejezéseket vetett napfényre, melyek Berzsenyi költészetének mindmáig páratlan exotikus szépséget adnak: ilyenkor születtek az ilyen jelzők, mint „villámkacér szemednek“, „hangyabolyi mívedet, ó világ“, „az idős Halál“, az ilyen képek, mint „béborult az élet vidám álorcája“, vagy:

A szent poézis néma hattyú

S hallgat örökre hideg vizekben

(A poézis hajdan és most),

mely utóbbi oly csodálatos módon hasonlít H ö l d e r l i n nek egy már elborult korában írt versére, holott minden hatás lehetetlen:

Ihr holden Schwäne

Und trunken von Küssen

Tunkt ihr das Haupt

Ins heilig nűchterne Wasser.

(Hälfte des Lebens)

Az ihlet néha megjött ugyan, de nem futotta az egész versre, csak a kezdő strófákat diktálta; pl. utolsó versének – Gróf Majláth Jánoshoz – első három strófája a magyar költészetnek talán a legihletettebb alkotása, mintha a vers megírása előtt évekig hallgató Berzsenyinek minden felgyülemlett lirasága ebbe a három strófába szakadt volna bele. A harmadik strófa után az igazi ihlet megszűnik és a verset a költői rutin viszi tovább.

Azután van sok verse Berzsenyinek, amit olyankor szerzett, amikor a várt ihlet egyáltalán nem következett be. De épen ezek a versek érzékeltetik a legjobban, hogy ihletére mennyire tudatos, racionális úton készült elő: t.i. ezekben a versekben is nyomot hagyott az ihletelőkészítő lelki technika, csak épen az Isten csodája, az ihlet hiányzik. De a hétköznapi szavak kiűzése, a költői figyelemnek merész, „érzéki“ képekre való koncentrálása ezekben is megvan. És ezzel a beléjeidegződött lelki technikával, az antikos mérték lelki velejáróival érte el Berzsenyi, hogy nem-ihletett versei sem válhattak sohasem sématikusakká, mert amikor nem volt ihlete, az antikos mértékben akkor sem alkalmazhatta a mások sémáit; ilyenkor Berzsenyi önmagát utánozta, azokat a formulákat használta fel, melyeket önmaga teremtett volt ihletett pillanataiban. (Ugyanígy tett A d y Endre is rossz napjaiban.) Berzsenyinek nincs egy verse sem, ami nem volna teljesen Berzsenyi-szerű; és nincs egy sem, amire Giambattista V i c o azt mondta volna, hogy „episztoláris“ stilusban van: valamennyi, igazán ihletettek és csak ihlettechnikával írottak, egyaránt a vicoi „heroikus“ nyelven vannak írva, ahogy a régi világ nagy költői írtak, a fantázia, az asszociativ gondolkozás segítségével, ami nem elvont fogalmakban, hanem konkrét jelképekben gondolkozik; valóban „gyermeki értelemmel“ íródtak, amint Berzsenyi ezt megkívánta magától.

Az antikos mérték lelki technikája hozta meg Berzsenyi ihletét és ez pótolta is, amikor nem jött meg. De még ennél is többet tett: bekorlátozta Berzsenyi ihletét üdvös és szent határok közé, melyek nélkül nagy költő el nem lehet. Az ihlet két tudatos aktus között vibrál irracionalitásával: tudatos az eljárás, mely az ihletet előidézi és elkezdi és tudatos az eljárás, mely befejezi és lezárja.

Az ihletett írás végső határértéke, a romantikus esztétika beteljesedése az volna, ha valaki logikus gondolkozását teljesen ki tudná kapcsolni és verse nem volna más, mint  a z  a s s z o c i a t i v  g o n d o l a t á r a m  e g y  r é s z é n e k  m a r a d é k  n é l k ü l i  r e p r o d u k á l á s a. Ilyesvalamit valósít meg a német expressionizmus egyik-másik költője; ez az, amit a pszichológia automatikus írásnak nevez, aminek legtökéletesebb példája a spiritiszta médiumok írása. Az újabb tapasztalat – az expresszionistákon és a médiumokon okulva – azt bizonyítja, hogy az automatikus írás nem vezet semmi jóra, nem hoz létre igazi esztétikai értékeket. Az automatikus írás ugyanis rendkívül bőbeszédű; azt az egy-két igazán szép expressziót, melyet a tudatalatti bányákból napvilágra hoz, a teljesen értéktelen szóömlések olyan tömegével veszi körül, hogy az igazi kifejezések belefulladnak az áradatba; a művészi alkotás legszellemibb szépségéről, a kompozicióról, automatikus írásnál szó sem lehet. A legfurcsább azonban az, hogy a teljesen automatikus írás nem is szokott eredeti lenni: hanem egyszer hallott és elfelejtettnek hitt dolgok reprodukciója, jóhiszemű plagizálás. A tudatalatti tartalmaknak közvetlenül, intellektuális cenzura nélkül, verbális formába öntése, pl. álomnak, félálomnak az elbeszélése pedig szintén olyan mozzanatokat hoz felszinre, amelyek minden emberben közösek, mert az ösztönélet a legkevésbbé individuális az emberben.4 Tehát a következetesen megvalósított ihlet megszünteti az ihlet legfőbb értékét, az eredetiséget.

Berzsenyit azonban az antikos mérték lelki technikája megakadályozta abban, hogy cenzura nélkül átengedje magát az automatikus írásnak. A mérték tömörítésre ökonómiára kényszerítette, sohasem lehetett bőbeszédű; tudata sosem alhatott el egészen, mindig résen kellett állnia, hogy válogatni tudjon az özönnel jövő képek és szavak között. De maga az antikos ritmusszabály sem engedte meg, hogy behunyt szemmel hullámoztassa magát az asszociációk taván; mindig vigyázva kellett ülnie a kormánynál, hogy a szók beférjenek a verslábak eleve fennálló korlátaiba. Költői tevékenységében mindig szüksége volt a józan tudatra: szótagokat számlálni, sorokat számlálni, hosszúságokat mérlegelni.

Ez a kettős józanság, a tömörítés és a számlálás antikos kényszere mentette meg Berzsenyit attól, hogy bizarrságokba vesszen el, amire pedig megvolt a hajlama, mint híres képzavarai bizonyítják. Ilymódon az antikos mérték csakugyan mérték volt a számára a szó másik értelmében, ahogy a középfelnémet mâze magyarul mértéket jelent: a Mértéktartás, az Arany Középút, a Berzsenyi által istenített Harmónia nagyszerű megtestesítője volt, a Törvény, ami a gyáváknak teher és örök erőforrás a heroikus lelkeknek.

Az ihletnek ezzel az antikosan bölcs korlátozásával Berzsenyi nem állott egyedül a korában; ugyanez áll K l o p s t o c k ra és követőire is. És amint Berzsenyi ihletének ez a szubjektiv, önként vállalt határa a korszellemből ered, hasonlóképen a kor determinálta azt az objektiv határt is, Berzsenyi tehetségének a határát, melyről neki magának alig volt tudomása és amely ellen elkeseredetten tiltakozott, ha mások a szemére vetették.

Kölcsey kritikájának a legerősebb támadópontja az volt, hogy kifogásolta Berzsenyi képeinek nem-vizionált, képszerűtlen voltát, ami legpregnánsabban a képzavarokban mutatkozott. Ma még hozzátehetnők, hogy jó képei sem keltenek fel látható, körvonalazott, plasztikus viziót. Ez az implaszticitás szorosan összefügg azzal, hogy Berzsenyi ihlete tipikusan preromantikus jellegű volt. Mert a költő a hölderlini „koristen“ jogara alá tartozik és a koristen még legegyénibb élményébe, az ihletbe is beleszól.

Mi, a parnassienek és szimbolisták, vagy A d y Endre és B a b i t s Mihály költészetének hatása alatt megszoktuk, hogy ihlet alattvalami vizionárius tevékenységet értsünk; úgy képzeljük, hogy az ihletett költő lelki szemei előtt képek jelennek meg és a költő ezeknek a tartalmát rögzíti szavakba. Ez a mult század és a jelenkor számos nagy költőjére vonatkozóan igaz is, amint a költők műhelytitkokba láttató feljegyzései bizonyítják (így pl. Th. G a u t i e r , B a u d e l a i r e , O t t o L u d w i g , Stefan G e o r g e prózai feljegyzései). Olyannyira, hogy az „ihlet“ és a „vizió“ szó a mai esztétikái zsargonban ugyanazt jelenti. Ilymódon tulajdonképen visszatértünk a XVIII. század esztétikai elvéhez, az ut pictura poesis-hez.

Berzsenyi képei nem olyan értelemben szépek, mint A d y vagy B a b i t s nagy hasonlatai. Nem szimbolikus értékűek, nem is képvoltuk festői értéke adja meg erejüket, hanem pusztára nyelvi alakjuk: a jelzők a főnevek mellett, az igék és főnevek merész kapcsolata, a szavak csodálatos összeválogatása, pl. ebben a versszakban:

Merj! a merészség a fene fátumok

Mozdíthatatlan zárait átüti

S a mennybe gyémánt fegyverével

Fényes utat tusakodva tör s nyit.

(Az ulmai ütközet)

Az egész kép szépsége a jelzők által konstituálódik: a fátum „fene“, a zár „mozdíthatatlan“, a fegyver „gyémánt“, az út „fényes“, melyet „tusakodva“ nyit. Minden jelző M i c h e l a n g e l o -szerűen az erő és a hatalom vizióját kelti fel, anélkül, hogy ennek az erőnek a vizionálására törekedne.

„Ez a két dolog: az erők örökös küzdése és semmibe zuhanása, adja meg Berzsenyi tehetségének, költészetének két fő vonását“ mondja S z a b ó Dezső (Berzsenyi Dániel, Nyugat 1911). De nemcsak Berzsenyiét; a preromantika általában erők örök küzdését akarta érzékeltetni, a szavak és ritmusok ereje által. A Kraftgeniek százada ez, minden genie ismertetőjegye az erő és a költők erejükkel bizonyítják zsenialitásukat.

Azt szokták mondani, hogy a klasszikus ut pictura poesis elvét L e s s i n g döntötte meg Laokoonjával. Holott Lessing nem döntötte meg a költő festő-voltának az elvét, csak máskép értelmezte; szerinte a költőnek nem térbeli, hanem időbeli festőnek kell lennie. Az ut pictura poesis elv ellen az igazi támadást H e r d e r indította meg, a preromantika atyja, a Laokoonra írt kritikájával. Ebben kifejtette, hogy a költő célja nem a kép, hanem az Erő, az energia; a vers nem stabil, hanem dinamikus természetű, a mozgásban lévő, erők játékaként teljesedő világ tükröződése. A költő eszköze, a nyelv, ennek a dinamizmusnak természetes hordozója. A költő a világot nem képekben, hanem nyelvi formában éli át.

Csodálatos példa erre a nyelvi átélésre a Berzsenyivel olyannyira rokon H ö l d e r l i n nek két sora:

Und deines Lebens Wohllaut verhallt vor mir,

Nicht mehr belauscht …

(Nachruf)

A költő előtt még kedvesének az élete is mint hangzás jelenik meg. „A romantikusok megismerő orgánumát – mondja S t r i c h – nyelv-értelemnek (Sprachsinn) lehetne nevezni és a romantikusok élményét nyelvélménynek (Spracherlebnis). Mert ők az életet nem mint képet látták, hanem mint jelképet és hallották, mint szót“ (i. m. 928. l.).

A nagy preromantikus és koraromantikus költők egyikének a fantáziája sem volt képalkotó fantázia, hanem nyelvalkotó (ezért fűződik talán hozzájuk a magyar és a német nyelvújítás). Berzsenyi ihlete szintén nem volt plasztikus; alapélménye a szó volt, és a szó vonzotta a szókat, nem a kép a képeket, sőt a szó függetlenült képtartalmától is, amint képzavarai mutatják.

Megrajzoltuk Berzsenyi ihletének geográfiáját, láttuk:

1. Hogyan indult ki Berzsenyi ihlete a kor tudatos ihletkultuszából, mely benne is tudatos művészetelméletként rakódott le.

2. Hogyan idézték fel ihletét, akarata parancsárá, a kor által adott eszközök, az antikos verselés lelki technikája.

3. Hogyan szorítja Berzsenyi ihletét akart és nemakart határok közé a kor, a nyelv-centralitás kora.

Úgy érezzük, racionálizáltuk az ihletet, amennyire lehet. Bemutattuk költői munkában az I h l e t e t t  K ö l t ő t és kiemeltük ihletéből azt, ami szupraindividuális erők játéka az egyénben, ami történelem. Ezzel igazoltuk tételünket, hogy az ihletett költő is tudatos költői munkával dolgozza fel az ihlet anyagát, aminthogy a poétai gyakorlatban Berzsenyi is igazolta mesterének tanítását:

Natura fieret laudabile carmen an arte

qusiesitum est: ego nec studium sine divite vena

nec rude, quid prosit, video ingenium: alterius sic

altena poscit opem res et coniurat amice.

(Ad Pisones.)

De valamit nem tudtunk elmondani. Aki e tanulmányt elolvassa, úgy hiszi, hogy szerzője hideg és objektiv szemmel nézte Berzsenyit, mint mikroszkopon át valami csodabogarat. Módszerénél fogva tartózkodnia kellett minden „értékeléstől“ és mesterségénél fogva minden lirai vallomástól. Pedig a filológus hasonlatos a félénk szerelmeshez, akinek semmi sem okoz akkora örömet, mintha a szeretett leányról beszélhet, látszólagos tárgyilagosság mögé rejtve szemérmes érzelmeit.