Az igen-igen-igen-igen szegény ember
szerző: Gárdonyi Géza
I.
Egyszer volt, hol nem volt, Tátrán, Fátrán, Mátrán, de tán még a Kárpátok-hátán is túl volt egyszer egy igen-igen-igen-igen szegény ember. Ennek az igen-igen-igen-igen szegény embernek annyi gyereke volt, mint ahány betüje lesz ennek a mesének.
Ez az igen-igen szegény ember télen havat lapátolt. Nyáron aratásra járt. De bármennyit is dolgozott, nem győzte a sok gyerekszájat kenyérrel. Egyszer ahogy künn arat a mezőn, látja ám, hogy a messzeségből egy szép fekete szilaj paripa vágtat feléje és ahogy odaér őhozzá, megáll mellette.
- Ejnye de szép állat vagy, hallod, - mondja az igen-igen szegény ember a paripának. - Gazdag ember lehet a te gazdád.
- Bizony nem gazdag az, - felelte a paripa, - hanem éppen olyan szegény mint te magad. És ha éppen kiváncsi vagy rá, ki az én gazdám, én nem vagyok senki másé, csak a tiéd. Megsajnáltam a nyomorúságokat. Elhatároztam: melléd szegődök, hogy eltarthasd a sok gyerekedet.
A szegény ember kétszer se mondatta magának, odafutott a lóhoz, átölelte a nyakát, hát uramfia, abban a pillanatban olyan szép fehér szerszám termett a ló hátán, hogy bárki megirigyelhette volna.
- Hej, csak még egy taligát kaphatnék kölcsönbe valakitől, - sóhajtott a szegény ember, - hogy ezt a lovat használhatnám.
Abban a pillanatban ott volt a ló mögött a taliga is.
Hát megéltek volna ők kettesben boldogan. A szegény ember naponta fuvarba járt. Szállított piros téglát, cifragerendát, hófehér meszet. Néha cukrot is, kockásat vagy süvegeset, csokoládét is, édeset vagy mogyorósat, fügét is,mazsolát is. Mikor mit bíztak rá. Elmúlt lassankint minden gondja. Azonban egy napon megfujták a trombitát s minden tüzes paripának el kellett indulni a haza védelmére a háborúba.
A szegény ember újra segítség nélkül maradt.
II.
- Mihez kezdjek már most? Mit vigyek haza annak a sok gyereknek, hogy ne éhezzenek, - töprengett naphosszat a szegény ember. Nem is mert hazamenni esténkint. Tudta, hogy amint haza ér, a sok gyerek mingyárt neki esik a tarisznyájának. Bizony csak sírás és jajgatás hallatszik minden gyerekszájból. Különösen ha még egy darab kenyérke se akad a tarisznyába. A szegény ember most lett csak igazán igen-igen szegény ember. Hej elszorult a szíve és kibuggyant a könnye neki is, hogy már most az ő gyerekeinek éhhalál a sorsuk.
- Nincs más hátra: elindulok és koldulok. Az idő őszre jár. Learattak mindenfelé. Hó még nincs. Addig is élnem kell.
Bekopogtat hát a legelső házba. Alázatos hangon elmondja:
- Egy kis kenyérre valót... ha nem vetnék meg kérésemet.
Az ajtó becsukódik előtte.
Várakozik.
De hiába.
Bekopog a másik ajtón. Itt még azt is mondják:
- Erigyj innen, te rongyos.
Bekopog a harmadikon:
- Pusztulj innen te részeges! - dörmögnek rá.
A végén megindul a szomszéd faluba:
- Talán ott nem olyan szívtelenek az emberek, mint mifelénk.
Amint megy, mendegél, eljut arra a helyre, ahol a feketeszínű szilaj paripát először megpillantotta. Ujra könny gyülemlik, a szemébe, s arra gondol:
- Vajjon merre harcol az én derék jó lovacskám, aki egyszer megsajnált engem?
És ott azon a helyen siránkozott sokáig.
III.
Amint végre letörli a könnyeit, egy kökénybokrot lát maga előtt és a bokron egy fényestollú szép madarat. A madárka alig egy araszka. De a tolla: gyönyörűségesen gyönyörű.
- Hej, ha én ezt a szép madarat megfoghatnám, elvihetném! Ha kenyerem nem kerülközne is, ezen talán megvigasztalódnának a gyerekeim. De hogyan fogjam meg?
Óvatos lépésekkel közeledett a bokorhoz. Lassan levonta a sapkáját a fejéről s alája tartotta a madárnak.
A fényestollú madár nem röppent el. Beleszállt az igen-igen-igen szegény ember sapkájának a közepébe és ott lelapult. Azután mikor az igen-igen-igen szegény ember kinyitotta a tarisznyája öblös száját, vidáman ugrott bele abba is.
Az igen-igen-igen szegény ember nem is ment aztán tovább. Alig várta, hogy haza érjen a gyerekekhez.
A gyerekek örömmel futottak az apjuk elé s alig várták, hogy tarisznyájához juthassanak.
Mikor aztán haza értek és meglátták, hogy a tarisznyában nincsen kenyér, újra elszomorodtak.
A fényestollú madár ekkor hirtelen elődugta fejét a tarisznyából. Hát akkor látszott csak, hogy a madár fején csupa aranytollas bóbita ékeskedik. A nyaka ezüst. A többi tolla meg olyan fényű, mint a gyöngyház-kagyló.
- Nini, micsoda gyönyörűséges szép madár ez! - ugrott fel örömében Jancsi.
- É, csakugyan! - csodálkoztak a többiek is.
Az aranybóbitás madár erre hipp, hopp kiugrott a tarisznyából. Odaugrált az asztal közepére. A gyerekek körülvették és úgy bámulták. Az éhséget is elfelejtették egyszerre valamennyien a nagy ámulatban. Csak azt vették észre, mikor már jól besötétedett és elálmosodtak.
Lefeküdtek.
És mindannyian az aranybóbitás madárról álmodtak.
IV.
Reggel Jancsi volt az első, aki fölébredt.
Mingyárt kiugrott az ágyból, gyorsan megmosdott és utána fölmászott a kemence tetejére, hogy megnézze az aranybóbitás madarat.
Hát abban a pillanatban az aranybóbitás madár felröppent és egyenesen odaszállt Jancsi kezére. Ott aztán kinyujtotta a nyakát és ennyit mondott:
- Kot-kot-kot-kot...
De be sem fejezhette a mondókáját, mikor már Jancsi tudta, hogy a kemence tetején valahol tojásnak kell lennie, különben a madár nem kotkodácsolna. Keresgél Jancsi, hát a szalma között talál is egy szépen csillogó arany tojást.
- Nézze már, édesapám! - örvendett meg Jancsi. - Micsoda szépet tojott a mi madarunk.
Az igen-igen-igen szegény ember markába fogta a tojást. Érezte, hogy súlyos. Rögtön megismerte, hogy valódi színarany.
No szaladt vele azonnal a molnárhoz.
- Lisztet vásárolok a gyerekeknek!
- No molnár pajtás, - mondotta az igen-igen-igen szegény ember, - ihol ez az arany, ad-e ezért lisztet és mennyit?
- Adok én ezért sokat, nagyon sokat, - felelte a molnár pajtás. - Három napra valót. Még meg is sütöm érte, hogy ne mondhassa, hogy rossz ember vagyok.
- Hát akkor csak mérje, de gyorsan, - mondotta az igen-igen-igen szegény ember, - mert az én gyermekeim már nagyon éhesek. Most legalább három napig megélünk bizonyosan.
Mire a molnár megkapta az aranytojást, kendőbe csavargatta s a fiókjába rejtette:
- Még ilyen szép aranyat életemben nem láttam, - mondotta elégedetten. - No asszony: ihol a liszt, dagaszd és süssed gyorsan azt a kenyeret! - szólt a feleségének.
- Én se még eddig, -felelte az igen-igen-igen szegény ember. Nekem is csak ez az egy van. Tegnap a mezőn fogtam egy madarat, az tojta.
Többet aztán nem is szólt. Leste-várta mikor nyílik ki a kemence ajtaja. Amint a kenyér készen Iett, sietett haza, mert tudta, hogy a gyerekei nagyon várják már. Nyelték befelé, befelé a kenyeret nagy buzgalommal. Egyszer csak volt, nincs. Amit hozott, vége!
- Akár mingyárt indulhatnék is vissza a másnapra való kenyérért! - panaszkodott a szegényember, - ha volna mivel.
Dehát nem volt.
Az igen-igen-igen szegény ember aztán megvigasztalódott azzal, hogy azt mondta:
- No legalább egyszer jóllaktunk mink is. Elég sokat éheztünk már életünkben.
Utána azonban ismét nagy gondba merült.
- Miből tartom el ezeket a gyerekeket ezután?
És ebben a töprengésben feküdt le és hánykolódott az ágyán ide-oda. Nem tudott aludni egész éjszaka.
V.
Reggel megint Jancsi ébredt fel elsőnek.
Kiugrott az ágyból. Mosdott gyorsan. És igyekezett az aranybóbitás madárhoz.
A madár megint a kezére röppent Jancsinak és Jancsi majd hanyattvágódott, mikor megintcsak rákezdte:
- Kot-kot-kot...
Jancsi nem várt tovább. Hirtelen elröppentette a kezefejéről a madarat és belekotorászott a szalmába.
- Megint egy aranytojás! édesapám!
De aznap már csak egy napra való lisztet vásárolt az igen-igen-igen szegény ember a molnárpajtásnál. Meg is süttette ugyanúgy.
- Takarékoskodjunk, - mondotta elgondolkodva - hátha megint ránk szakad valami gonosz idő.
De biz a gyerekei nem hagyták:
- Eleget szűkösködtünk, koplaltunk eddig, - mondogatták. - Ránk fér egy kis ünnepség.
VI.
No aztán, hogy a harmadik napon is megtojta az aranytojást a fényesfejű madár, a negyedik napra már úgy elfelejtették a szegénységet, mintha sohsem lett volna.
Attól kezdve a fényesfejű madár bármennyit tojott is, sohsem volt elég az igen-igen-igen szegény ember gyerekeinek.
Csak a kis Jancsi csititotta néha a testvéreit.
- Meglátjátok nem jó vége fordul ennek a nagy dinom-dánomnak.
De a testvérek nem hallgattak rá.
A kunyhóból palota nőtt. A rongyból selyem meg bársonyruha. Minden gyereknek külön hintót készített a kocsigyártó. Egyiké piros kerekű. Másiké zöld kerekü. Harmadiké kék kerekű. A lovak is benne egyiké mind a négy fehér. Másiké mind a négy sárga. Harmadiké mind a négy fekete. És így tovább mindeniké más más színű, nehogy összecseréljék. Szóval azt sem tudták, merre mit költsenek, mert a madár bizony tojt szorgalmasan.
Az igen-igen-igen szegény ember lassankint igen-igen-igen gazdag ember lett a faluban.
No irigyelte is mindenki.
A molnár különösen irigyelte a szegény ember jó dolgát. Elhatározta, hogy megszerzi tőle az aranybóbitás madarat, ha életébe kerül akkor is. És ő majd beosztással él s összegyüjti az aranyakat. Nem cselekszik úgy, mint ez az ostoba igen-igen-igen szegény ember.
- Mi is lenne, ha egyszer azok az aranytojások kikelnének. Neki még több madara lenne, mint annak az ostoba igen-igen-igen szegény embernek.
VII.
A molnárnak csak egy kisfia volt. Péterke. Péterke naponta eljárogatott az igen-igen-igen szegény ember házához. Együtt játszott mindig Jancsikával.
Ráparancsolt hát a molnár a fiára:
- Hallod-e fiam. Holnap átmégy az igen-igen-igen szegény ember Jancsikájához. Van náluk egy aranybóbitás kis madár, amikor nem látják, kabátod alá rejted és átszaladsz vele hozzánk. De vigyázz ám, valaki észre ne vegye, mert akkor jaj neked.
Az igen-igen-igen szegény ember gyerekei aznap délután valamennyien aludtak. Az este ott volt náluk egy igen-igen-igen gazdag ember a szomszéd faluból. Egész éjszakán át azzal mulatoztak. Nappal pihenték ki a szórakozás örömeit. Mert a vigadozásban is épp úgy el lehet ám fáradni, mint a munkában.
Amint észrevette a molnárfiú, hogy őrizetlen az aranybóbitás madár, odaosont a kemence mellé, fölmászott hirtelen a padkára, elkapta az aranybóbitás madár lábát és hirtelen bedugta a kabátja alá. El is tünt a házból rögtön anélkül, hogy valaki meglátta volna, hogy ott járt.
A molnár megörvendezett az aranybóbitás madárnak. Elrejtette a szekrényébe. Selyempárnából készített fészket neki és egész éjjel türelmetlenül leste, várta, vajjon tojik-e majd náluk is az aranymadár.
VIII.
Napnyugtakor föltápászkodott az igen-igen-igen szegény ember. Első dolga volt, hogy füttyentsen a madarának.
Hát füttyentett is.
De bizony a madár nem került elő.
Megijedt erre az igen-igen szegény ember. Föllármázta a házat:
- Gyermekeim, hé! merre vagytok? Eltűnt az aranybóbitás madár! Keressétek!
Tüvé tették érte a palotát. Kutat. Kemencét. Mindent, mindent. Egész éjjen át egyebet se cselekedtek, csak keresgéltek. Az aranybóbitás madár mégse volt sehol.
Közben reggel lett.
Az aranymadár a molnárnál megtojta az aranytojást. És mintha ez az aranytojás még szebben ragyogott volna, mint az igen-igen-igen szegény ember házában. A molnár azonban elrejtette kincsét. Nem szólt róla még Péterkének se. A feleségének még kevésbé.
IX.
Az igen-igen-igen szegény embernél pár nap alatt újra beköszöntött az inség. Eladogatták sorra mindenüket. A palota újra összezsugorodott vályogtéglás kunyhóvá. A kunyhó tetején át újra becsurgott az esső.
Közben a molnár vígan gazdagodott.
X.
Egyszer a molnár különöset álmodott. Azt álmodta, hogy az aranymadarat egy tündér elfogta. Levágta a nyakát. Megkopasztotta. És... be a sütőbe! A madár irult-pirult és a zsír tetején lassan-lassan aranyfolyam ömlött szét a tepsiben. Minél jobban szította alatta a tündér a tüzet, annál több és több arany folyt a madár testéből. Különösen a nyaka volt az, amiből ömlött a gyönyörűséges szép sárga színarany.
A molnár felébredt. Felkönyökölt az ágyába és azon gondolkozott:
- Vajjon igaz-e, amit álmodtam?
Aztán meg azon:
Hova tenné ő azt a rengeteg sok aranyat, ha ez az álom mégis igaz volna.
No ez az álom olyan szép volt, hogy előhozta a madarat a szekrényéből s örömében el is mondta rögtön a feleségének.
Alig kezdett azonban a molnár a mondókába, az asszony már is nyisz-nyisz elmetszette a madár nyakát. Tette a tepsibe. És rakta szaporán a tüzet a tepsi alá.
Hát csakugyan: az asszony nem győzte a zsírt öntögetni, csurgatni, lefelé a madárról, csak az arany nem folyt belőle sehogyse, pedig az essővizes hordók, dagasztóteknő, kádak, mind oda voltak készítve a tűzhelyhez. A nagy sütés közben észre se vették, amint az igen-igen-igen szegény ember Jancsi fia megjelent a malomkerék alatt s beleskelődött a deszkahasadéknál. Majd benyitotta az ajtót is. Könnyes szemmel azt mondotta:
- Egy kis kenyeret kérnék alázatosan. Nagyon éhezünk.
- Eredj innen! Mi sem kapjuk ingyen a lisztet! - rivalt rá az asszony.
A fiú szomorodott szívvel ezután Péterkéhez fordult:
- Legalább te szánj meg Péterkém.
- No, hogy ne mondd, hogy rossz szívűek vagyunk, - felelte az asszony Jancsinak, - nesze egy darab kenyér és nesze a feje a csirkének.
Jancsi a csirkében azonnal megismerte az aranybóbitás madarat. Nem kellett már a kenyér. Elmúlott hirtelen az éhsége is. Könnyei megindultak. Sírt. Zokogott. Ugy tért haza az utcán végig, hogy azt sem tudta, merre halad. És odahaza nem merte megmondani senkinek, hogy ő már bizonyosan tudja, hova tünt el az aranybóbitás madár.
- Sohasem lesz többé ilyen jóságos madarunk!
De amint Jancsi könnyei ráhullottak a madár fejére, a madár kissé megelevenedett.
- Ne sírj, ne ríjj kedves Jancsikám, - szólalt meg. - Én belőlem már eleven úgy sem lesz soha. De ha azt óhajtod, hogy még halálom után is szolgáljak neked, rejts el engem a szíved fölé, hogy ott örökre megpihenhessek a te jóságodban.
Ezután az aranybóbitás madár lehúnyta a szemét. Jancsi pedig úgy cselekedett, ahogy a madár kívánta.
XI.
Jancsi ahogy reggel kinyitotta a szemét, akaratlanul is föltekintett a kemencére. Nagyot sóhajtott. Ebben a pillanatban minha lódobogást hallana. Kitekint az ablakon, ott áll egy paripa a ház előtt, fölnyergelten.
Jancsi rögtön megismerte, hogy ez a paripa édesapja egykori hűséges paripája. Kirohant hozzá. Nyakába omlott. Veregette, símogatta. A paripa azonban megszólalt:
- Kedves Jancsikám, ne veregess, ne símogass engem, hanem gyorsan pattanj föl a hátamra. Azt hallottam, hogy a királyunknak szüksége van egy derék katonára. Elviszlek én hozzá. Hátha ott megtalálod a szerencsédet s nem búslakodol többé az aranybóbitás madár után.
Jancsi rögtön fölugrott a nyeregbe. Elköszönt apjától, testvéreitől s nekiindult a vitézség útjának.
Sokáig vágtatott a paripa, míg eljutottak a király első katonájáig.
Az őr ráfogta a puskáját, megállította őket.
- Állj, ki vagy! - kiáltotta Jancsi felé.
- Én vagyok az igen-igen-igen szegény ember Jancsikája, - felelte Jancsi.
- No ha te vagy, akkor csak jőjj közénk, - válaszolta az őr. - Téged ugyan nem ismerlek, de ezt a paripát, amin ülsz, régóta ismerem. Tudom, hogy a mieink közül való. És azt is tudom, hogy ellenséget meg nem tűrne a hátán.
Igy aztán Jancsi bejutott a király katonái közé. Felöltözött szép világoskék katona ruhába.Csak a csákója volt piros. És odaugratott lován a tábornok elé.
A tábornoknak egyszerre megállt rajta a szeme.
- No Jancsi fiam, - mondotta neki a tábornok. - Te olyan derék szép szál legény vagy, hogy nem is engedlek el magam mellől. Itt harcolsz majd mellettem. Meglátom, hogy fog a kardod.
- Az én kardomnak tábornok uram, - felelte Jancsi, - magyaros az éle. Mind a két oldalán vág. A vége meg olyan hegyes, hogy akár három embert is keresztülszúrhatok vele egy döfésre.
A tábornok megnézte Jancsi kardját. Elcsodálkozott. Utána nyomban kiadta a rendelkezést, hogy minden katonának a kardját Jancsié szerint élesítsék, mert ez az igazi.
No dolgozott is a sok köszörűkő naphosszat, sőt még éjszaka is lámpánál. Reggelre, mikor éppen készen lettek, megharsant a trombita:
- Itt az ellenség! Lóra legény, lóra!
Mindenki megsuhogtatta a kardját a levegőben s utána: rá az ellenségre.
Az ellenséget maga a király vezette. A király aranyruhába volt öltözve. A fején meg gyémántkorona fénylett. A reggeli napfény odatűzött az ellenséggel szemben. Jancsi fölpillantott az égre és látta, hogy a feje fölött fekete felhők tornyosulnak.
- Nosza gyerünk, most csapjunk rájuk, - mondotta a tábornoknak. - Most a napfény a szemükbe tűz. Nem látnak semmit a fényességtől.
Meg is rohamozták az ellenséget.
Le is verték.
Mert bizony azoknak a napfénytől úgy káprázott a szemük, hogy egymást se tudták megkülönböztetni, melyik merre jár, nemhogy az ellenséget.
Az ellenség királya, mikor látta, hogy elvesztette a csatát, az erdőbe menekült. Néhány száz katona követte mindössze. A többit mind levágták. De ez a néhányszáz katona aztán csupa derékszál legény volt ám.
Jancsi megpillantotta ezt a csapatot. Utána vágtatott. Űldözte. Kergette. A menekülésben a király futott legelől, pedig ez is akkora volt, mint valami óriás és akkora bárdot forgatott a kezében, hogy négy katonának is elég lett volna cipelnie.
Mikor a király megpillantotta Jancsit, rögtön látta, hogy Jancsi a vezére az üldözőknek. Kirontott hát a katonái közül s egyenesen neki Jancsinak. Fölemelte a hatalmas bárdját mind a két kezével s olyat sujtott Jancsi vitézre, hogy azzal a sujtással nemcsak Jancsit, de még a lovát is kettészelhette volna.
A rettenetes bárd mellén érte Jancsit.
Jancsi megtántorodott a nyeregben. Elsápadt. Szíve dobbanása elállott. Érezte, hogy a szép kék atillája közepéről peregnek a gombok. De ahogy odakap a melléhez, érzi azt is, hogy a bárd éppen ott érte, ahol az aranybóbitás madár koporsója volt. No még ez szerencse. Egy pillanat és új erő támadt Jancsiban. Egyenesen kinyujtotta a kardját s beledöfte az ellenséges király palástjába.
A király rögtön aláfordult a lóról. Még egyszer villant Jancsi kardja s holtan bukott a királyra a lova is. A király hívei látták uruk vesztét. Szerették volna megszabadítani, hogy legalább a testét magukkal vihessék. Rárontottak hát Jancsira. Jancsi azonban aprította őket rakásra. Olyan halom katona hevert ott lassankint, hogy magasabb volt a holttestük a lovon ülő Jancsinál.
Ekkor érkezett oda a tábornok, aki Jancsit maga mellé osztotta.
- Hadd abba Jancsikám! - kiáltott rá örömmel, - ezeket a cudar legényeket a katonáink is elintézik már. Gyere velem, viszlek a mi királyunk elé. Hadd ismerje meg benned a legderekabb vitézét.
A király annyi csillaggal rakta tele Jancsi szakadt mentéjét, amennyi csak ráfért. Az összes arany és ezüstérem, ami csak a király markában volt, mind felkerült Jancsi mellére. A leszakadt gombokat pedig maga a király lánya varrta vissza a helyére.
Utána meg azt mondotta a király Jancsinak:
- Mit kívánsz tőlem azért, hogy megmentettél legnagyobb ellenségemtől.
- Nem kívánok én felséges uram se jutalmat, se rangot, - felelte Jancsi, - csak azt tedd meg, hogy az én igen-igen-igen szegény apámnak és testvéreimnek holtáig legyen kenyere és ennek a szép fekete táltos paripának holtáig legyen zabja.
A király rögtön befogatott aranyos hintajába. Elküldött az igen-igen-igen szegény emberért. Elhozatta magához a királyi várba Jancsi testvéreivel együtt. A táltos paripát meg bekötötte az istálójába. A paripa úgy élt, mint a király többi paripái: jómódban és aranyos szerszám alatt. Az igen-igen-igen szegény ember fiaival együt úgy élt, mint maga a király. Egy asztalnál étkeztek s ugyanazok a szolgák tálaltak nekik, akik a királynak.
Mikor az öreg király meghalt, Jancsi vette át a király birodalmát. Övé lett a király lánya is.