Az igazságról

Az igazságról szerző: Lovik Károly

1

Ha az ember az István-kórháznál felül a barna villamoskocsira, tíz perc múlva falun van. A kaszárnyák, menedékhelyek, gyárak, bérházak a vasúti töltésnél elmaradnak, s a poros láthatáron feltűnik három nagy, keskeny palástú jegenye, alattuk sárga házikóval, a Határ-csárdával. Itt már szántóföldek, libalegelők és ökörfarkkórós tarlók húzódnak. Nyaranta pacsirták lógnak a levegőben, ősszel erre húznak el a legszebb vadludak. Aki rászán félórát, és kissé keletnek tart, különös, szalmával kitömött gödröket fog találni a pusztaságban; a vecsési vadászok úgy mondják, itt már túzokra lesnek.

Szentlőrinc tömzsi villasorát a telefondrótok csak lazán kötik a fővároshoz. Az élősövény kerítések közt öreg tölgyfák terpeszkednek, ágaik télen fekete keretbe foglalják a házakat. Temérdek vadgalamb jár erre, még több szarka, főleg pedig fekete varjú. A varjak a budai hegyekben laknak, és csak átrándulnak az akácsorokba ékelt zöld vetésekre, közben élénk figyelemmel kísérve a barázdákban ballagó rókákat, amelyeknek útja döghöz vezet. Este a varjúsereg rátelepedik a szőlőkarókra, aztán egyszerre kereket old, és hosszan elnyúlt felhőben tér haza, a budai ormokra.

Mária Terézia idejében Grassalkoviché volt az egész vidék. Akkor még Némedi, Vecsés, Szentlőrinc között erdő húzódott, tele szarvasokkal, vadkanokkal, őzekkel. A sűrűben később Rózsa Sándor bujkált, a lesüppedt Szarvas-csárda szemöldökfáján még most is meglátszik a fokosa éles nyoma. Azután eltűnnek a nyírott fajú parkok, a griffmadarak, sisakos angyalkák, hamuszürke kővedrek, karcsú őzek, fáradt szegénylegények, és futószél szaladt el a gyáli temető fölött. Sajátságos pusztai istenkertje ez. Sehova sem tartozik, nincs útja sem jobbra, sem balra, árok se jelöli, hol végződik az élet, hol kezdődik az elmúlás, mégis évről évre újabb meg újabb lakókat kap, minden évben - így képzelem el - akad egy-két különc ember, akinek az a vágya van, hogy itt, a kietlenségben, az elhagyatottságban akar pihenni. És akkor kihozzák őket ökrös szekéren, a puha fövényben a koporsó gyorsan siklik le, fejfának valaki elültet egy sovány papsajtbokrot.

A temető körül pedig - lassan, kényszerűen - terjed az élet. A pusztaságot itt is, ott is lebírja egy akácerdő, egy-egy napon sütkérező szőlőtelek, egy vállalkozó természetű bolgár ültetvénye. Elvétve kutyák ugatnak, a szántásokban macskák egerésznek. Házak is bújnak ki a földből, apró gunyhók, hasonlatosak ahhoz a fészerszerű kalyibához, amilyent uszályhajókon lehet látni. Némelyik nádas szélén csónak hever, az ingoványok peremén keréknyomok látszanak, de emberrel csak elvétve találkozol. Órákig elkóborolhatsz a haraszti mocsarak, a vecsési sovány szántóföldek, az üllői ákácok közt, míg valakivel összeakadsz. És ha végre kaputot, süveget látsz, bizonyosra veheted, hogy az sem egész ember, hanem szegény félkegyelmű: a virágbolond, a hatvanéves kóbor diák, aki az ér szélén ül, vagy kavicsokkal játszik, megfontoltan, ravaszul, mintha valami titkot tudna. Ha közelébe érsz, az aggastyán, akinek keze, zsebe, cipője tele van mezei gazzal, kökörcsinnel, szarkalábbal, tétován emeli föl karját, és nyugodtan így szól:

- Mindnyájan meg fogtok halni.

Ha Szentlőrincet elhagyod, kis ákácos következik, összeverődő lombozata nyáron nagy, zöld vánkos, amelyen a falu fehér falai, búbos kéményei könnyen megpihennek. Azután mély homokba keveredel, majd kavicsos vasúti töltésen kell átmásznod. A fövénytenger végén falu fekszik, Péteri, félig nyaralótelep, félig cigánysor: szegény emberek, postások, hivatalszolgák építették, uraskodó vággyal, üres pénztárcával. Zsebkendőnyi területeken apró házikók, a födelük kátránypapiros, kerítésük zsineg, ablakaik, ajtaik lebontott fővárosi házakból vetődtek ide. Messziről olyanok, mint egy-egy nagy kutyaól. A háziúr egyúttal az építőmester, a falak ferdék, fölpattogzottak, mint a rosszul sült kenyér, az alapzat belecsúszott a homokba. Utca nincs, mindenki oda épít, ahová jólesik, a kapukat cölöpök jelzik. Hajnalban az egész telep fölkerekedik és begyalogol a városba, a gyárakba, hivatalokba, ahonnét este kerülnek vissza. Addig a kutyák az urak Péterin, bősz kuvaszok, amelyek nem riadnak vissza se kőtől, se ostortól.

Ha átjutottál ezen a furcsa falun, hat szép fenyőfát látsz. Félkörben ültették őket, karcsú, könnyű alakjaikat - amelyek ódon karos gyertyatartókhoz hasonlatosak - még Ócsáról is megpillantod. Íves elhelyezésükkel, finom vonalaikkal messziről görög szentélyre emlékeztetnek, zöld foltjuk nyugodt színt ád a vidéknek. Sokszor elnéztem őket, és sokszor láttam, egyszerű eszközökkel mekkora hatást lehet elérni.

A látóhatár másik végén Krisztusfaerdő, azután zsombékos síkság, majd egy csenderes tarka, összevissza gabalyodó vonalai. A földje nyáron is tele sárga levéllel. A napsugár, ráverődvén, ezer arany pálcikára törik. Ki gondolná, hogy a nyáron sötétzöld, télen barna gallykárpit mögött emeletes ház áll, réztornyocskával, színes ablaktáblákkal, fontoskodó tornáccal? Pedig nem látomás, csakugyan úri ház, ha jól bevilágítsz szemeddel a sűrűségbe, még a galambdúcot, az üveggömbös aranyvirág kört és a nyárfából készült kerti padokat is megpillanthatod körülötte.

Néha pedig egy-két embert, akik, mint a foglyok a vetésben, meglapulnak a ház örök árnyékában. Kik lehetnek? Nem gazdálkodnak, köröttük nincs szekérnyom, sem gazdasági udvar, sem a házikisasszonyt dicsérő gyöngytyúkok, fiatal kacsák. Nem is nyaralók, havas, téli estéken ballagva az ablakokban piros és zöld fénysugarakat látok, s a kéményből keskeny, fehér füst húzódik az égnek. De soha semmi nesz, csak egy páva rikácsol. Miért éppen ezt a förtelmes madarat választották bajtársnak?

Egy délután ólmos eső esett, s mikor szürkületben, felgyűrt gallérral hazatértem a vadászatról, a páva fönt ült a galambdúcon, és rosszkedvűen perelt a mélyen járó felhőkkel.

Egy női hang szólalt meg a tornácról.

- Csönd legyen, Duchesse! Te csúfság! Csönd legyen!

De a páva tovább haragudott. A női hang újra megszólalt, közömbösen, mintha tudná, hogy úgyis hiába akarja meggyőzni a csökönyös madarat.

- Csönd legyen, Duchesse!

Aztán hallatszott, amint valaki beteszi az üvegajtót.

Egyszer megtörtént, hogy egy kopó, amely ugyanazon a váltón törekedett haza, mint én, bement a csenderesbe, ott leült, maga elé bámult, és nem akart kimozdulni. Bár tudom, hogy az ilyen kopók idegennek nem fogadnak szót, mégis utánamentem, és haza próbáltam csalogatni. Hiába. A kopó nyugodtan ült, rám nézett, meghempergette magát, aztán megint leült, kiöltötte a nyelvét, s nem törődött tovább velem.

Végre is abbahagytam a dolgot, utamra akartam menni. Most vettem észre, hogy közvetlenül a szögletes, szürke ház mellett vagyok. A tornác előtt tolókocsin egy kendőbe pólyált, elhízott, gondosan beretvált arcú férfi ült, mellette fiatalasszony, hárászkendővel a vállán. Az asszony arca okos, türelmes, azonban elhatározott, mintha állandóan valami ravasz veszedelemmel állana szemben, és akarata teljességére volna szüksége. Ez a vonás nyugtalanná tette a nézőt.

Köszöntem, és bocsánatot kértem az alkalmatlanságért és a kiáltozásért. A férfi óvatosan mosolygott, és udvarias fáradsággal intett a kezével, hogy lépjek az udvarra. Közelebb mentem, és bemutatkoztam. Pár percig beszélgettünk, a háziúr érdeklődött a kopók, a vadászat iránt, az asszony egy csésze teát hozott. Mikor visszatért, katonacsákós kislány kapaszkodott a szoknyájába. A gyerek tisztelettel nézett sáros lovamra, és később, titokban, kinyújtotta felém a nyelvét. A páva a háttérben mint egy nagy, színes üveggömb csillogott.

Lassan megösmertem a ház lakóit. A férfi roncs volt, és el akart tűnni az emberek elől, akik a beteget éppúgy elhagyják, mint a fecskék rossz mellű társaikat. A nagy világ, az idő eseményei, az akarat terei nem virultak neki, megtörve, megalázkodva, avagy - ami valószínűbb - tele gyűlölséggel, irigységgel az egészségesek iránt, nos bárhogy is, búcsút mondott halandó társainak. Az élet napsugarából, színeiből, melegségéből csak egyet vitt magával a bozótba: ezt az acélkék szemű asszonyt, aki nyugodtan, határozottan, csaknem gőgösen hordta keresztjét. Vajon érezte-e, mily igazságtalanság történik huszonnégy esztendejével, mily gonosz hozzá a sors, mikor béke, családi örömök helyett betegszobába tette? Elém idézem arcát, és elnézem a rajta veszteglő, tétován dacos vonást.

Az évek során át utam gyakran vitt el a csenderes mellett. A ház körül a kép alig változott. A béna férfi egyre hízott, beretvált arcával, gondos öltözékével, fehér selyemsapkájával azt a benyomást tette, mintha nem is volna semmi baja, mintha bolonddá tenné a világot, s egy pillanatban jókedvűen nevetve, prüszkölve ugrana ki a párnákból. Mindig igen udvarias volt, szavai közé, édes cukorkákként, francia szavakat kevert, és szeretettel, sőt tisztelettel beszélt irodalmi tevékenységemről. A feleségével is mindig figyelmesen bánt, de mosolygó ajkai, előzékeny modora mögül néha kivillant egy elfojtott mérgű, epés szó, amilyenek sajátságosképpen többnyire a betegszobákban - az irgalom és a megbocsátás hazájában - teremnek.

Az asszony nyugodt arccal fogta föl a tűszúrásokat. Sem nem pirult értük, sem vállat nem vont, talán még gondolatban sem. Arcán egyre ott ült az ostoba elhatározás, hogy meg kell birkóznia az élettel, nem szabad gyöngének lennie; hogy kötelességeket vállalt, amelyeknek eleget kell tennie.

A sors úgy hozta magával, hogy mikor egy őszi délelőtt az akácos mellett ellovagoltam, belekerültem a frissen ásott szőlőbe. A ló elejével elsüllyedt, s én oldalt buktam a földre, felhasítva homlokomat. Bementem a szürke házba, hogy lemossam a vért. Az asszony bekötötte zsebkendőjével a fejemet, s közben ujjai az arcomhoz értek. Soha ilyen fagyos ujjakat, csak a haldokló ajkára tett vasfeszület lehet ilyen biztosan hűvös.

Ez adott volna hát erőt rá, ez a hűvös vér, hogy megbékéljen a sorsával? Nem. Pár hét múltán friss havon közeledtem a házhoz, a puha takaró felfogta a lépések zaját. A kopár fákon át messziről megláttam az asszony alakját. A kerti hintán ült, rövid bundában, és lassan lóbálta magát. Oldalt tőle a gyermek épített hóvárakat, előtte a páva állott, és rászegezte kocsonyaszemét.

- Menj innen! - kiáltotta az asszony a madárra. - Menj hát el!

A páva ívben hajtotta meg nyakát, kiöltötte nyelvét, és mozdulatlanul állott.

- Takarodj! - kiáltotta az asszony újra, látszólag ok nélkül kétségbeesve.

Gyűlölte ezt a fontoskodó állatot, amely mint a tulajdon sorsa kietlensége, dőre cifrasága állt előtte.

- Menj el! Menj el! - könyörgött végre a madárnak, aztán egyszerre elkezdett sírni, leugrott a hintáról, és félénken szorította ökölbe a kezét. Most látszott, milyen törékeny, még ezzel a bárgyú pávával sem tudott elbánni, még ez is meg tudta bántani.

Tíz év telt el azóta.

A férfi még mindig az, aki volt, csakhogy alig fér már bele a tolókocsiba. Az asszony kissé megöregedett, de nem csúnyult meg. Sőt most szép igazán, most bontakozik ki a fölénye, a biztonság, tekintetében dőrén biztos meggyőződés ül, hogy nem kell már semmitől tartania, leküzdte sorsát, elfeledte a külső világot, a napfényt, elhervad. Nincs benne hivalkodó vonás, színpadi lemondás, és mégis, nyugodtan van a homlokára írva, hogy az akarat diadala legfőbb értéke az életnek. Hogy ez az akarat idegen területre tévedt, hogy erejét, amely röpülésre való, igás szolgálatra kényszerítették, nem zavarta: biztos lépésekkel járta a maga utait, amelyek hidegek, elhagyottak és egyenesek voltak, mint a téli nap sugarai.

Körülötte minden tiszta és rendes. A férj szeszélyei nem találkoznak ellentmondással, a betegség elhagyatott sziklavárát viruló lonc övezi. A gyermek hajadonná serdült, már gimnáziumba jár, és beszéde óvatos, tartózkodó, mint az édesanyjáé. Ha az ember szemben áll vele, mintha keresztüllátna rajta. Az asszony maga szintén sokat tanul, olvas, fest, zongorázik, és életében minden úgy a helyén áll, mint a bútorok, képek és lámpák a szobáiban. Minden rendben van, anélkül hogy pontosságot, keresettséget mutatna; ahol egy fülke komorrá válik, virágcserép ékesíti, ahol az érzelgősség úrrá akar lenni, megjelenik egy keskeny női mosoly, és elkergeti.

A sors igazságtalan akart lenni ehhez az asszonyhoz, de a női kéz lebírta és megszelídítette, átalakította, a tulajdon jelleme erejévé változtatta. Ki tudja, mi lett volna ebből a lélekből, ha nem kerül megpróbáltatások közé? Talán ma ő is úgy élne, mint legtöbb társnője, a fénynek, a mosolygásnak, az élet derűjének, a mának, nem találva meg célját, amely így, hűvösen és mégis keményen rajzolódik le élete hátterére. Az ilyen emberek megtanítanak rá, hogy földi sors soha nem lehet igazán zord, s mindennek van értéke, még az igazságtalanságnak is.

De elérkeztem az érzelgősségig, s ideje, hogy történetem másik részét, az élénkebbet, megírjam. Búcsút mondok tehát a szürke háznak, amelynek lakóiról ma már nem lesz többet szó.


2

Egy késő nyári délelőtt történt, hogy végigkocogtam a tarka vecsési jegenyefasoron, amelyet szintén még Grassalkovich ültetett. Mikor a nádhoz értem, amely néhány fiatal ákáchoz támaszkodik, balra fordultam és az ócsai erdőnek tartottam.

Alig mentem száz lépést, három embert látok kijönni. Kettő közülük csendőr (az egyik vékony bajszú és szűk vállú, a másik tömött és nehézkes, szinte látszik, hogy süllyed le minden lépésnél a homokba), a harmadik személy pedig egy kisírt arcú, bársonycipős, széles rokolyás, szeplős parasztasszony, aki untalan összehúzza állán a selyemkendő csücskeit, amelyek azonban rögtön újra meglazulnak.

A vékony bajuszú csendőr megáll előttem, és szalutál.

- Nem tetszett, kérem, valamerre egy gyerekkocsit toló embert látni? - kérdezi a hivatalba bekerült paraszt furcsa mondatszerkezetével, és megigazítja gallérját.

- Nem láttam indulásom óta senkit.

- Merről tetszett jönni? - kérdezi a zömökebb, akinek arca mályvavörös, mint egy kifestett színészé.

- Végig a jegenyefasoron.

A vékonybajuszú egy kicsit gondolkodik, aztán óvatosan átveszi a szót.

- A dolog úgy áll - mondja bólintva, mintha valami kellemes dologról volna szó -, hogy ezt az ócsai asszonyt hajnalban, mialatt kiment a mezőre, kirabolták. Elvitték minden holmiját, a fehérneműjét, a csizmáját, az ébresztőóráját, a selyemkendőjét.

- Tizennyolc forintba kóstált - veti közbe az asszony.

A csendőr folytatja.

- A holmikat gyerekkocsin vitték el, azt a tanítónőtől lopták. Itt vannak a nyomok a homokban, egy órája követjük.

Nagy keze - amely útmutatóhoz hasonlított - a földre szegeződött. Csakugyan. A homokban két párhuzamos, vékony csík szalad, elárulva a menekülő zsivány irányát. Kezdő lehet, hogy ilyen ügyetlenül csinálta, gondolom magamban.

A nehézkes csendőr tartózkodva mosolyog, készen rá, hogy ha visszautasításra talál, azonnal visszazökkenjen hivatalos határai közé.

- Arra kérnők a tekintetes urat - mondja végre -, hogy minekutána lovon van, kövesse ezt a nyomot, nem lehet már messze az a gazfickó. Ha nem terhelnők - teszi hozzá, és pillantást cserél társával, aki helybenhagyólag bólint.

- Mindenemet elvitték! - sír az asszony, és összehúzza a kendője csücskét. - Még a mozsaramat sem kímélték!

Nem sokat gondolkodom.

- Nos, és ha megtalálom, mit csináljak? - kérdezem a szűkvállútól.

- Akkor... akkor persze tessék feltartóztatni - szólt egy kis habozás után. - Mi is hamarosan ott leszünk.

- Ez azonban nemcsak rajtam múlik. Hátha nem áll meg?

A kövér csendőr legyint kesztyűs kezével, amely mint a légycsapó zuhan át a levegőn.

- Kapcabetyár ez - feleli biztatólag -, de ha mégis zavar lenne, tessék megfigyelni, merre fut. A Récésnél van telefon, majd értesítjük a szomszéd őrsöt.

Nos, jó, elindultam a keréknyomok után. Eleintén lassan, aztán, hogy szemem megszokta a keskeny csíkok keresését, gyorsabb járásra tértem át. A két nyom egyenes vonalban haladt a nagy, öreg nyárfának, amelyen a vidék legrégibb gólyafészke gubbaszkodik. Hébe-hóba megálltam, és végignéztem a láthatáron, nem tűnik-e föl valahol a menekülő tolvaj alakja? Sehol semmi. Tovább haladtam tehát, tekintetemet a földre szegezve. Homok, tarló, libalegelő, zsombék: egyforma zöldes szürkeséggé szaladt össze előttem, csak a vékony sávot láttam, amint - akárha gyerekkéz rajzolta volna - gyöngén jobbra-balra táncolva jelölte meg az irányt.

Mikor a nyárfához értem, amely dombocska tetején áll, a nyom egyszerre megszűnt. A fűtalaj itt kőkemény, akár a városi járta, még őszi esők idején is porzik. A gyerekkocsi tehát errefelé nem tudott barázdát hasítani. Jobbra-balra nézek. Semmi. Egyenes vonalban lovagolok tovább egy bedőlt gémeskútig, ahol újra homok kezdődött, de a jómadár, úgy látszik, éppen itt hajlott el jobbra vagy balra. Bosszantó!

Eszembe jutott, mit csinál a falkár, ha kopói - a vadászat hevében túlnyargalva a helyes nyomon - elvesztik a szimatot. Megállítja a falkát, s nagy, kilométeres átmérőjű kört ír le velök ama pont körül, ahol a hajsza megszakadt. Valahol csak átmetszi a róka útja az ívet, s akkor megint folytatni lehet a hajszát.

Fogtam magamat, és én is nagy kört kerítettem a nyárfa körül. Tekintetemet mohón szegeztem a hepehupás homokra, lovam ügyesen siklott el a vakondtúrások, ürgelyukak közt. Egyszerre fölvillan a szemem - hopp! Itt megy tovább a két keréknyom! A siker melege érintett meg. A zsivány tényleg elbillent volt balra, és most a soroksári szőlőknek tartott. Tehát: utána! Belehevültem a dologba. Izgalom melegét éreztem a homlokomon. Gyorsan! Pótoljuk, amit elmulasztottunk a keresgéléssel. Ki hitte volna, hogy ilyen érdekes pandúrnak lenni!

A nyom most ingatagabbá lett, táncolt, mint a légnyomásjelző toll, a kocsit mozgató kéz tehát már fárad. Annál jobb. Egy helyen vargabetűt látok, aztán egy magányos nyírfa mellett szétnyomott földet, mintha valaki a fövényre feküdt volna. A zsivány nyilván nehezen bírta a terhet, és kissé leült. Ahogy a földre nézek, egyszerre fényes tárgyat látok. Közelebbről veszem szemügyre. Fehérvári bicska. Leugrom a lóról, és elteszem a bűnjelet, aztán tovább haladok. A homok lassan mocsaras fűre változik.

A soroksári síkságot nagy csatorna szeli ketté, amely a kenyérsütő falutól indul el, és kövér hínárok közt Vecsésig húzódik. A csatorna lehet vagy tíz kilométer hosszú, s mindössze három, feltöltött szélű, keskeny palló vezet át rajta. Az árkon átugrani nem lehet, két oldala oly süppedékes és mély, hogy a beléje tévedő ló elsüllyed. Földmíves parasztok téli estéken, tűzhely körül gyakran mesélik, hogy ebben a mocsárban karácsony első napján egy istentelen gazda megrakott szénásszekere lovastul, rakományostul, kocsistul együtt eltűnt, hogy csak az ostor csücske látszik ki mindmáig is.

A betörő nem ismerhette a vidéket, mert nem tartott a pallónak, hanem találomra nekivágott a mocsárnak, és át próbált mászni az árkon. Az innenső partról látszott, ahogy lépései mélyebbre és mélyebbre süllyednek a fekete hínárba, ahogy jobbra is, balra is keresgette a gázlót - a dolga sürgős volt, nem ért rá visszafordulni. Vajon átjutott-e a gádoron? Nem veszett-e bele a bugyborékoló sárba nyomorúságos zsákmányával, az ébresztőórával, a nefelejcs kendővel és a rézmozsárral? Nem sokat gondolkodtam rajta, jobbra fordultam, átlovagoltam a mélyre lehajló deszkapallón, és a túlsó oldalon ismét balra véve az irányt, kopóként fürkésztem a nyomokat.

Amit nem hittem lehetségesnek, megtörtént. A zsivány átjutott a mocsáron, bár nehéz küzdelmek árán, az iszap széjjel volt túrva, egy törpe fűzfa gallyai letörtek: a menekülő ezekbe kapaszkodott bele. Azután néhány préda a földön, a mozsár, az üst, a gyúródeszka; könnyíteni kellett a kocsi súlyán. De azért a keréknyomok nem szűnnek meg, egyre ott kacskaringóznak előttem az újra felbukkanó finom homokban, és nekivezetnek a szőlőknek.

Lassan - milyen dőre az ember! - annyira izgatott lettem, hogy a szívem dobogni kezdett. Vajon sikerül-e utolérnem a menekülőt? Nem jön-e közbe az országút, amely tele van kocsinyomokkal, s amely a helyiérdekű vasút állomásához vezet? Ha a betyár odáig jutott, kisiklott a kezem közül! De talán - vigasztalódtam meg - a zsivány úgy okoskodott, hogy bemegy a szőlőkbe, meghúzódik valami csőszkalyibában, és kipiheni fáradtságát. Nos, akkor megvagy! A fő, hogy ne vesztegessük az időt.

Rászóltam a lóra. Vágtatásba csapott át, fölemelte fejét, mintha a kopókat látná maga előtt, aztán rátámaszkodott a szárra, és haragosan fogta meg a zablát.

Mintha vadászaton volna - gondoltam el magamban. - Vadászaton!

Egyszerre fanyar érzés futott végig rajtam. Kipirult arcomat hűvös szellő csapta meg. Furcsa. Csakugyan, vadászaton vagyok, de az űzött vad nem róka, nem szarvas, hanem a legnemesebb vad: az ember. Valóságos ember, ugyanabból a húsból és vérből, ugyanabból a nagy családból, mint én. Akit kergetek, akit el akarok fogni, ugyanúgy érez, szeret, gyűlöl, szenved, mint én, ugyanúgy küzd az élettel, ugyanolyan irgalomra érdemes, mint jómagam. Neki is van anyja, aki imádkozik érte, neki is az én napom süt, és ő is ugyanabban a földben fog pihenni, mint én.

Rosszkedvűen állítom meg lovamat. Egyszerre látom, mibe keveredtem. Hogy is felejtkezhettem meg ennyire magamról? Mit csináltam? Aki dolgozószobám lámpájánál nyugodtan tudok mindent megérteni és megbocsátani, aki néha tollal, néha tettel az emberiség egyenlősége mellett szállok síkra, aki azt képzelem, hogy tanulásom, ítéletem, iparkodásom emberré tett, hogyan válhattam kopóvá, amely bőszen, izmai megfeszítésével, szíve dobogásával iparkodik az űzött vad vére után?

Undor fogott el. Törpévé és ostobává lettem. Arcon szerettem volna magamat ütni. Ez volnék hát én, aki annyit tartottam a műveltségemre, finom érzéseimre, aki sírni tudtam, ha egy szép könyvvel, egy szép dallal megismerkedtem? Szégyen! Letöröltem homlokomról a verejtéket, aztán fölemeltem a fejemet! Vége! Bizonyosan rossz álom volt, menjünk haza. Két-három puskalövésnyire fehérlik a soroksári gőzmalom, utam az lesz, ellenkező irányban a csendőrökkel.

Amint lassan, rosszkedvűen haladok befelé, egyszerre szemem ijedten kapcsolódik a közeli szőlőkre. Jól láttam? A karók közti keskeny mezsgyén sáros, tépett ember vánszorog kávébarna felöltőben, szalmakalappal a fején, előtte zöld kasos gyermekkocsi. Mikor meglát, hirtelen lefekszik a barázdák közé, mint a róka, mikor már megmerevedett a futástól. A melle gyorsan emelkedik, a lélegzete talán fütyöl a túlerőltetéstől. Az ajkamba harapok. Mit tegyek? Továbbmenjek? Fogjam el? Ezt a deres hajú, nyomorult férget, aki agyagsárga arccal fekszik a földön, aki kétségbeesett futásával, a mocsár halálveszedelmével százszorosan levezekelt? Ez volna hát a bűn, a gonoszság, ez a vacogó fogú emberke? Tétovázva megyek közelebb. A tolvaj csókaszeme félénken pislog felém: arca ideges és sáros, mint a meghajszolt ebé. Látszik rajta, hogy nem tudja, mit csináljon: a földön maradjon-e, vagy fölkeljen, avagy rám támadjon? Végre is föltápászkodik, homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek, aztán szeme egyszerre rémülten szegeződik a háttérbe, s a térde megcsuklik. Rossz színészek szokták az ijedt embert így ábrázolni, pedig talán csakugyan ilyen.

Visszanézek. A fűzfáknál a csendőrök kakastollai jelennek meg. Az ő útjuk könnyebb és rövidebb volt, mint az enyém. Mialatt magamnak két nagy fordulót kellett végigfutnom, és cserkészésem derékszögű volt, ők a folyton előttük látszó paripa irányát követve az átlós vonalat választhatták. Csillogó alakjuk gyorsan közeledik, jobb karjuk szabályosan himbálózik, mint az óra ingája.

- Nincs más hátra, mint megadni magadat! - szóltam rosszkedvűen a tolvajhoz.

A kapcabetyár keresztet vet, aztán leül a földre, és nyugodtan maga elé néz. Arca öreg madáréhez hasonlít, szeme csöndes szemrehányással vetődik néha reám.

A parasztasszony diadalmasan kiált föl, mikor a szőlőkarók közt megpillantja a holmiját. Első gondolata az, hogy ököllel rohanjon rá a tolvajra, aki válla közé húzva gömbölyű fejét, megadja magát a törvénynek. A két csendőr szalutál.

- Köszönjük a tekintetes úr fáradságát - mondja a kövérebb, és ahogy fejével megfontoltan bólint, valahogy a halottaskocsik fekete paripái jutnak eszembe. Köszönök és távozom.

Ami történt, abban - ugyebár? - nem volt semmi erkölcsi hiba. Az igazság, a jogos megtorlás győzött, egy tolvaj elvette jutalmát. Hasonló eset száz meg száz történik egy napon. És mégis, a gyomrom émelygett, s úgy éreztem, mintha egy darab emberi érzésem rekedt volna kint a mocsarak, szántóföldek, tarlók között. Egy darab emberi méltóság, amelyet az a tudat, hogy az igazságszolgáltatás lovagja voltam, nem tudott pótolni.