Az igazi ur
szerző: Thury Zoltán
Ezek urak? Ezek? Miért? Illetőleg nem is azt kérdem én, hogy miért azok, mert hiszen nem urak, hanem miért tartják annak magukat? Mi joguk van erre? Az ötös, meg a tizes, amit adtak, semmit sem jelent. Tessék elhinni, hogyha egyenként jönnének ide, ha nem állanának az egymás ellenőrzése alatt, a hatosból is visszakérnének öt krajczárt. Igy azonban az egyik bankót ad, mert ki akar tenni magáért s a többi se akar elmaradni mögötte. Némelyik talán az utolsó bankópénzét dobja ide s magában sír is utána, de azt egy világért föl nem venné, hogy holnap arra emlékezzenek a kompániájából valók, hogy ma nem viselkedett uri módra. Ez tudniillik az uri módi. Az ő hitük szerint. Pedig micsoda más ember az igazi ur.
Mindezt egy czigányprimás mondta nekem és pedig kis magyar vendéglőben - idegen földön. A föld a mienk ugyan, a törvényes kikerekített mappán hozzánk tartozik, valójában azonban éppen csak a hivatalos pántok, lánczok, lakatok kötik hozzánk. Az utczák nyelve zagyva benne, s ebben a zagyvaságban itt-ott magyar szót is hallani, magyar a hivatalok fölött a fölirás, a trafik, a vasut, a posta. Ide a világ végére czigányból éppen csak a legutolsó jutott. - Szörnyen czinczogott a szerencsétlen, fizikai kint okozott az embernek a játéka s megkönnyebbülést az, ha letette a hegedűt. Az urak, akikről beszélt, egy távolabbi asztalt ültek körül s nagyon is éreztették a czigánynyal, hogy lenézik. Kikaczagják a muzsikáját. Egy-egy rettenetes gixernél, a minek a nyomában szerteszaladt s csak nehezen találkozott ujra össze a négy-ötféle hangszer, kegyetlenül összekaczagtak, mintha a vizben fulladozók kinjában gyönyörködnének, ugy nézték, hogy mikor kerül ujra egy mesgyére a prim, meg a kiséret, a miből egyébként különösen ambicziózusan visított ki a klarinét. Azt hiszem, hogy vasuti hivatalnokok voltak. Az egyiknek a fején volt az aranyzsinóros, repülő kerekes sapka. Hátratolva a tarkójára s alóla nehéz csöppekben pergett le az izzadtság. Mikor azonban már jócskán ittak, megbékültek a czigánynyal, bort adattak neki s később papirospénzzel fizették ki. Hozzám, a ki a mulatság néma szemlélője voltam, azután jött a primás, a mikor már elment a lármás társaság s szép sorjában egymás mellé rakták a hegedüket a czigányok. Érdekes, feltünő ember volt. Inkább hivatalnoknak néztem volna. Nem a muzsikus czigány sunyi értelmessége volt az arczában, hanem nyiltság, komolyság. Olyan kifejezés, a mi majdnem ellentétes azzal a mesterséggel, a mely az emberi gyöngén tapogatózva keresi a pénzt. S mint minden a világ megszabott rendjével összeütközött akármicsoda jelentéktelen ember is, szánalmas volt. Mintha tapogatózna az élete pályáján, mint a vak.
- Én kérem - kezdte ujra, egy kedvetlen tekintetet vetve hátra a bandára, melyből csendes, de indulatos verekedés hallatszott, - én kérem, egyetemre is jártam a külföldön, Svájczban. Apám ott muzsikált évekig s végigjáratta velem az iskolát, ő urat akart belőlem csinálni. Nem sikerült. A muzsikus czigány fiából nem lehet egyéb, mint muzsikus. Ez az a törvénye a kasztnak, a melyet az élet szentesített. A legtöbbnek eszébe se jut, hogy valami egyebet is kitalálhatna a gyermeke számára, mint a muzsikusságot. Fogalmuk sincs egyéb müveltségről, mint a mi abban nyilvánul meg, hogy a mulató embernek a szeméből kiolvassák a nótáját. A zenén kivül nincs számukra világ. Nem értik azt, hogy az emberek egyebet is csinálhatnak. Az én gondolkozásom is mögötte maradt annak az öreg brácsásénak, a ki az apám volt. Vonzott a czigányélet. Muzsikus lettem. És pedig rossz muzsikus. Nincs ezen mit tagadni. De hiábavaló is volna, mert észrevettem az uraságod arczán is, hogy fölszisszent néha, amikor más hangot adott ki magából a hegedü, mint a mit én kivántam volna. Valamicskét talán intelligensebb ember vagyok, mint a fajtám legtöbbje, zenész intelligenczia dolgában azonban tultesz rajtam az utolsó igazi muzsikus is. Ezek itt nem igazik. Mindenfelől elcsapott, a rendes bandákból kidobott élhetetlenek. Azért nem érünk mi együtt se semmit és külön-külön se semmit. Azonban élni nekünk is kell. Sőt nemcsak nekünk, hanem mindazoknak, a kik hozzánk tartoznak. Mindenikünknek meg van a maga családja. Nekem is és ez az oka annak, hogy most már nem is gondolok arra, hogy hasznát vegyem az egyéb tanulmányaimnak s valami más pályára lépjek. Én már a czigánytársadalomhoz tartozom. S mi változás, mi előny állana be az életemben, ha urrá lennék. Ezt kérdezem, a mikor az ilyen urakat látom... Az ilyeneket...
Az ajtó felé billentett, a melyen át kimentek az urak. Az ilyenek. Aztán fölkelt, hátrament a czigány asztalhoz, magába öntött egy pohár bort, valamit rákiabált a többire, czigány nyelven s visszajött. Ugy látszik, hogy az uraság kérdésébe különösen belemélyedt. Szeretett beszélni róla. Ott folytatta, a hol elhagyta.
- Nagyon kevés igazi urral találkozik az ember az életben. Ebben a kérdésben, tessék elhinni, a czigány a kompetens. És pedig azért, mert ő éppen abban az állapotukban szolgálja ki az embereket, a mikor ur igyekszik lenni mindenki. A paraszt is, mesterlegény is. S bor mellett, czigány mellett, aztán kisül, hogy kinek van és kinek nincs talentuma hozzá. Az igazi ur sohse bánt meg senkit, de különösen nem azt, a ki neki ki van szolgáltatva. Az igazi ur első sorban másnak igyekszik kellemessé tenni az életet s csak azután gondol magára. Mennyi finomság, gyöngédség lakik az igazi urban? Mit tudnak ezek ahhoz...
Megint hátrament a czigányasztalhoz és ivott egyet. Amikor visszajött, fejével az elhagyatott, borral felöntözött hosszu asztalra mutatott, mintha előbb meg akart volna ismertetni a helylyel, amelyről szó lesz s most már, az ázott asztalnak hátat fordítva, beszélt.
- A multkoriban muzsikáltam itt, ezen a helyen egy urnak. Csak ugy betévedt ide s azon kezdte ő is, hogy idegessé lett, a mikor pár taktus után már megállapíthatta, hogy nagyon rosszul muzsikálunk. Kin vonaglott végig az arczán, ha a klarinétos minden ok nélkül, belerikoltott a nótába s mintha megfájdult volna a feje is, hunyorgatott. Láttam, hogy valami finom érzékű, tiszta muzsikához szokott ember lehet s egy kicsit elszomorított az, hogy ilyennek én nem szolgálhatok. Csüggedten tettem le a vonót, meg a hegedüt s még magam is fáradtan az asztal mellé roskadtam egy székre, végiggondoltam az én egész életemen. Istenem, milyen silány élet... Az idegen ur az alatt néha rám pillantott s mintha ő is eltöprengett volna valamin. Talán azon, hogy miért rossz az én kedvem. S mintha egyszerre csak fölfedezte volna a kapcsolatot az ő jelenléte és az én rossz kedvem között, hirtelen megütközéssel, zavartan nézett szét. Mintha meg akart volna kérdezni valakit, hogy hát csakugyan benne keresendő-e az oka annak, hogy ez az alárendelt szegény ember egyszerre annyira szárnyaszegett lett. S láttam, hogy mosolyogva biztat az arcza. Majdnem rám erőszakolta a hegedüt, s attól kezdve mulatott. Láttam, hogy nehezen megy eleintén, de lassan-lassan beletanult. Az asztalon könyökölve, ránk bámulva, szomoruan, majd duhajon, jó kedvben hallgatta a nótát s valósággal tüzbe hozta a bandát. Csak én láttam, hogy mi történik voltaképpen. Elégtételt szolgáltat azért, mert megszomorított. Az uri mivolta kényszeríti erre, a maga benső nemessége. S most már én se maradhattam mögötte. Mig belül égő fájdalom gyötört, mosolyogva, jó kedvvel, a fejemet jobbra-balra kapkodva, szilajon, nekiindulva játsztam. Minden mozdulatommal azt akartam bizonyítani, hogy: ime uram, már eszembe se jut, hogy megvetettél. Ime, uram, ragyogó jó kedvem van.
Kivülről nagyot ütött valaki a kilincsre. Vendégek jöttek. Már jócskán ihattak másfelé. Az egyik nekiesett a borpocsétás asztalnak s mintha az asztal ellökte volna magától, valamicskét odább egy székre zuhant. A többi még a szoba közepén nyüzsgő csoportban rendelkezett. Mást kiabált mindenik. Az egyik ur pedig a czigányt rántotta maga mellé s egy kicsit dülöngve adta ki neki a rendeletet:
- Féllábra állsz, értetted s ugy huzod. Az asztal tetején állsz féllábra...
A czigány bólintott.
- Igenis, instálom.