Az igénytelen ember
szerző: Karinthy Frigyes
Az igénytelen ember =jocikaaaa. Hónapok múlva se tud az eszembe jutni, ki mutatta be. Ó, hiszen nem is fontos a neve, ezt ő maga állítja.
- Ki vagyok én? - mondja és megvetően legyint. - Egy a sok közül. Egy az ezerek közül. Mit érdekli önt, hogy én ki vagyok, és mi vagyok? Ön, aki fényes, ragyogó életében ezer meg ezer szürke emberrel ismerkedik meg, akik elsuhannak és eltűnnek... Kire emlékszik ön? És mit jelent önnek, hogy most itt ülök és beszélek önnel? Semmit. Nekem, nekem nagy dolog, életemnek egy izgalmas perce, hogy a nagy Kovácsik egy asztalnál ül velem... de önnek.
Én, a nagy Kovácsik, egy kicsit zavarba jövök.
- Ó, uram, hogy képzelheti... Igazán mondom, téved. Sőt nagyon örülök, higgye el.
Harsogva nevet, és elragadtatva néz reám.
- Ez a gúny! Egészen a nagy Kovácsikhoz méltó! Ahogy ezt mondta!!... Ahogy ezt a "higgye el"-t mondta!... Ebből ráismerek Kovácsikra!... Tudom, hogy nem vagyok Kovácsik úrnak fontos... Mindjárt el is megyek, na!
Ijedten marasztalom.
- De, kérem, mi jut eszébe? Tessék csak maradni. Én nagyon örültem.
- Persze, ez a gőgös fölény. Én nagyon jól tudom, hogy Kovácsik úr most mit gondol magába. Kovácsik úr most ezt gondolja magába: "Mit akar itt ez a szürke senki, ez a tucatember az én asztalomnál, mit ül itt le mellém, és miért zavar engem, mikor nekem semmi közöm hozzá, ez is valószínűleg egy a sok tolakodó és szemtelen, kíváncsi fráter közül, akik hozzám dörgölődznek, hogy ragyogó hírnevem fényében sütkérezzenek, ez a közönséges, nyavalyás...
- De, kérem, kérem - vágok közbe, és kezdek őszintén nyugtalankodni -, ilyesmit gondolni! Igazán zavarba hoz.
- Én önt? Én hozom zavarba Kovácsikot? Haha, ez megint Kovácsik volt! Egy Kovácsikot, és zavarba hozni! Ha ezt az emberek hallanák! És ha az emberek tudnák, hogy én most Kovácsikkal beszélek! Hittem volna ezt valaha? Ön most azt gondolja: "Milyen jó volna most automobilon ülni már, és menni, és ne lógnának a nyakamon ilyen unalmas, vacak emberek."
- De esküszöm önnek...
- Jó, tudom, egy Kovácsik nem fogja nekem ezt a szemembe mondani. Egy Kovácsik csak gondolja ezt. De látom, neje őnagysága közeledik... Megyek is innen, nem akarom, hogy miattam szégyenkeznie kelljen...
Feláll, és menni akar. Fülig pirulok, így nem válhatunk el.
- De, uram, kérem, maradjon, és győződjék meg róla, mennyire téved...
Megáll, és keserű mosollyal a szemembe néz.
- Hát merje mondani, hogy most nem szégyelli magát miattam a felesége előtt?
- Eszemágában sincs! Sőt nagyon...
Visszaül.
- Hát fogadjunk - mondja -, hogy szégyelli magát... Hát mit mond, ha a felesége megkérdezi, ki ez az úr veled, Kovácsik? Ez az alak?
- Ugyan... ugyan... önre nem mondják, hogy ön egy alak... Ön éppen úgy lehet barátom, mint... kedves... ööö...
Hangosan, keserűen nevet.
- Miért nevet? - kérdem.
- Semmi. Csak úgy eszembe jutott. Hát fogadjunk, gondoltam magamba, fogadjunk, hogy ön nem merne velem tegeződni... például...
Megint elpirulok.
- De miért ne mernék?... Sőt, nagyon izé... Szervusz!...
Elámul, felugrik.
- Hogyan? Hihetek füleimnek! Egy Kovácsik! Velem! Velem tegezni, egy Kovácsik!... Nem, ez lehetetlen... Ön elhamarkodta ezt!... Nem élek vissza...
- De, kedves barátom, ne bolondozz, kérlek, maradj csak... Mindjárt bemutatlak, feleségemnek... Kedves Irén, kérlek... ö... Brehemhöhöghöghö barátom.
- Oh, nagyságos asszonyom... boldog vagyok. Éppen elbeszélgettünk a Lojzival. Nagyszerű gyerek ez a Lojzi, mi?... Örülhet neki nagysád, ez egy gyerek. Csúnya fiú, mi, de esze van neki, igaz, Lojzi? Énnekem már gyöngém ez a Lojzi, ez a Kovácsik-gyerek, múltkor egy nagy társaságba szidták, hogy aszongyák, milyen egy tehetségtelen buta egy ember, tetszik tudni, nagysád - de én mondtam, na csak hallgassatok, együttvéve nincs annyi eszetek, mint ennek a bagolyképű kis rongyos fiúnak, ennek az én Lojzimnak... ami igaz, az igaz... Te! te! nagy gazember vagy te, Lojzi!... Igaz, kis nagysád?...