Az idegen
| Az idegen szerző: Kosztolányi Dezső |
Abban az időben a világ még nem volt egyetlen földfolt, melyet telefonok, rádiók hálóznak át, s gépek röpülnek keresztül pár nap alatt. Minden ország, minden ember megőrizhette titkát. Kevesebbet utaztak, mint ma. Az utazás tovább tartott és többe került. De azoktól, akik utaztak, nem kérték lépten-nyomon az útlevelüket, az irataikat, s adataikat se vezették be azonnal mindenféle könyvbe. Akkor még akadtak vándorok, idegenek is.
Ő valami északi államból jött erre a tájra. Nem volt se norvég, se svéd, se dán. Ismeretlen nyelvet beszélt, melyet senki sem értett. Más nyelvet pedig nem tudott.
Abban a kis szállodában, melyben megszállott, jelekkel érintkezett a személyzettel. Délben, este, az étteremben magához intett egy pincért, kezébe vette az étlapot, rábökött - találomra - egy ételre. Amikor hozták, bólintott. Mindennel meg volt elégedve.
- Ki lehet ez? - tűnődtek néha a vendégek, akik nap nap után látták.
De erre senki se tudott felelni.
Érdekes vagy különös semmi se volt rajta, csak az, hogy egyáltalán nem ismerték.
Ötven év felé járó csöndes, szelíd úr volt, szerény, de nem félénk, inkább fáradt, inkább kiábrándult.
Ebédje, vacsorája végeztével egy darabig az asztalnál üldögélt, rágyújtott egy cigarettára, s amíg el nem szívta, nézegette az étkezőket, személytelen, nyugodt tekintetével.
- De kicsoda ez? - vallatták egymást a szálloda pincérei, szobaleányai is, holott egyikük se szolgálhatott felvilágosítással.
Vonogatták a vállukat, és mosolyogtak.
Reggelente elment a városba sétálni. Lassan haladt az utcán, sohase sietett, sohase maradt el. Az étkezéseknél elsőnek érkezett. Rábökött az étlap egy pontjára és bólintott, fizetett és bólintott, eltávozott és bólintott. Külön szolgálatokat nem kért. Roppant igénytelennek látszott.
Így éldegélt a szállodában, majdnem egy hónapig.
Egyszer délelőtt - váratlanul - csöngetett. Még ágyban feküdt. A pincérnek, aki benyitott, jelekkel akart valamit értésére adni. Folyton a szívére mutogatott. Sápadt volt. A pincér orvosért szalasztott.
Az orvos kérdéseket intézett hozzá, előbb az anyanyelvén, majd más nyelveken, németül, franciául, angolul, de ő ezt nem értette. Csak egyetlen szót válaszolt, egyetlen, furcsa szót, olyan nyelven, melyet viszont az orvos nem értett.
Erre az orvos odanyúlt szívéhez, megragadta csuklóját, mindkét csuklóját egyszerre. Kereste verőerét. Már nem találta.
Az idegen nyugodtan feküdt, úgy, mint előbb.
De az orvos izgatott lett. Gyorsan, szinte kapkodva nyitotta ki táskáját, kivette belőle oltótűjét, beoltotta. Tudta, miről van itt szó. Sokat látott már ilyesmit, ami a világ minden táján, a földgolyó minden szögén döbbenetesen egyforma.
Várt kicsit. Újra beoltotta.
Félig hunyt szemmel, fehér arccal feküdt a beteg a fehér párnán.
Pár perc múlva kinyílt a szeme, leesett az álla. Az orvos csöngetett.
Előbb a pincér jött be, azután a szálloda tulajdonosa, azután néhány kíváncsi szobaleány, ki a folyosón meghallotta a hírt.
Körülállták az ágyát, és nézték.
A fiatalabbak nagyapjukra, nagyanyjukra gondoltak, az öregebbek az apjukra, anyjukra vagy egy-egy rokonukra, mert már mindnyájan találkoztak azzal, ami itt történt.
Most már megismerték őt. Most már tudták, kicsoda volt.
Ember volt, aki a földön járt, mint ők, és elment innen, amint majd ők is elmennek.
Többé már nem volt idegen. A testvérük volt.