Az ideálok

Az ideálok szerző: Kis János

Ti hát elszállatok előlem
   Ifjonti képzelődések?
S örökre búcsút vesztek tőlem,
   Víg tréfák, édes nyögések?
Akármelly kérésim kérlelnek,
   Oh éltem arany napjai,
Nincs haszna! Eltűntök; benyelnek
   A múlandóság habjai.

Elhúnytok virágzó éltemnek
   Vígan mosolygó napjai,
Elolvadtak részeg szivemnek
   Bájoló ideáljai.
Oda van édes csalódásom!
   A tündérek serge kiholt,
Kiknek országában lakásom
   Olly édes, olly gyönyörű volt!

Mint Pygmalion hajdan mívét
   Addig csókolta s ölelte,
Míg szerelemtől égő szívét
   A hideg kőbe lehellte,
Úgy öleltem a természetet
   Míglen minden lelketlenek
Benne mozgást és lehelletet,
   Szívet és lelket nyertenek.

Míg nem hevűlvén szerelemre,
   Érzett érző barátjával,
Csókkal felelt ölelésemre,
   S egyezett szívem lantjával.
A rózsa élni látszott nékem
   Akkor, s a folyók zengettek,
Valamerre terjedt vidékem,
   Velem mindenek érzettek.

Sokra törekedő lelkemnek
   Keskeny és szoros volt melyem;
Siettem tettivel eszemnek
   Istenek közt lelni helyem.
Melly nagy volt akkor, s mikép fénylett
   A világnak ábrázatja!
De most, hogy elmém józanná lett
   Magát melly máskép mutatja!

Mint rohant merész ifjuságom
   Sebes árviznek módjára,
Elysium lévén világom,
   Az élet tág pályájára;
Fel s alá repdesett kevélyen,
   Eget, földet, tengert megmért,
Nem volt sem magasan, sem mélyen
   Semmi, mindenhez könnyen fért.

Mint bájolták őtet mindenek!
   Melly szépek voltak játéki!
A leghatalmasabb istenek
   Mikép hízelkedtek néki!
Ámor ezer nyájasságával,
   Fortuna gyémánt székében,
A Hír ezüsthangú lantjával,
   Az Igazság szent fényében.

De jaj! már útam közepében
   Kísérőim eltűntenek,
A szélveszes tenger mélyében
   Elhagytak, a hitetlenek.
A szerencse másnak kedvezett,
   Epedt elmém nem lelt italt,
Az igazság éjbe rejtezett,
   Melly elébb égi fénynyel csalt.

A hírt a bölcseség fáklyája
   Csak csalárd gőznek mutatá,
A szerelem édes tréfája
   Magát hamar megúnatá.
S mikor szivem legtöbb jókat várt,
   Hagyattam magam magamra;
Alig vetett még egy kis súgárt
   A remény setét utamra.

Az egész fényes társaságból
   Ki maradt meg végig velem?
Ki kisér ez alsó világból
   Oda, hol nyugtomat lelem? -
Te, szép barátság, balzamoddal
   Ki minden gyászos esetet
Enyhítesz, s száz nyájasságoddal
   Édesíted az életet.

És te, ennek örökös párja,
   Kitől jő igaz nyúgalom,
Isteni erő szép sugárja,
   Fáradhatatlan szorgalom!
Ki, az észnek dicső világát
   Ámbár csak lassan deríted,
De nemünk terhes adósságát
   Fizetni még is segíted.