Az ezredesné sebe
| Az ezredesné sebe szerző: Kosztolányi Dezső |
A háborúban, amikor az emberek úgy elhányták tagjaikat, mint a rendetlenül vetkőzők a kabátjukat, cipőjüket - egy fejet itt, egy felsőkart, egy combot amott -, az ezredesné is megsebesült.
Ez a tűzvonal mögött történt.
A katonák a hegyi patakból néhány pisztrángot fogtak, s az ezredesnek adták.
Délelőtt az ezredesné tisztogatta a halat, a konyhakés véletlenül beleszaladt gyűrűsujjába, mély sebet szántott a húsába.
Az ebédnél az ezredorvos látta, hogy az ezredesné liliomkezét csúf rongykötés ékteleníti el, s már átszivárog rajta a megfeketedett vér.
Azonnal kezébe fogta a könnyű, szinte súlytalan kezet. Kibontotta a kötést. Nézegette a sebet. Így szólt:
- Ezt kezelni kell. Rendesen be kell kötni. Ebéd után majd jöjjön át hozzám.
A rögtönzött hadikórház, mely egy parasztkunyhó földes, gerendás szobájában székelt, teljes segédlettel várta az előkelő sebesültet. Ápolók, orvosok sorakoztak föl vigyázzban. Az ő sorfalaik között vonult be az ezredesné. Magas, fiatal asszony volt, szénfekete hajjal, sötétkék szemekkel.
Az ezredorvos még egyszer megvizsgálta a sebet. Mindenekelőtt lehúzta az ezredesné ujjáról a jegygyűrűt, mert ez vérkeringési zavart okozhat, s így a seb gyógyulását késleltetheti. El is tiltotta egy időre a jegygyűrű viselésétől. Az ezredesné a jegygyűrűt kistáskájába csúsztatta.
Aztán az ezredorvos annak rendje és módja szerint a seb kezeléséhez látott. Megfürdette éterben az ujjat, mint valami csecsemőt, majd pólyát készített gézből, vattából, gyöngéden bekötözte, rózsaszín tapasz-szalagokkal ragasztva le a pólyát.
- Holnap majd megint jöjjön át - mondta az ezredesnének.
Az szorgalmasan járt a kezelésre, minden áldott nap délben.
Egy ütközet után súlyos sebesülteket hoztak a tűzvonalból. Az ezredorvos reggeltől estig operált. Este a főorvos jelentkezett:
- Ha megengedné, méltóságos asszonyom, ma én kezelném.
Máskor, egy reggel, az alorvos - sötét bőrű, kun fiú - katonásan összeverte előtte bokáit.
- Alázatos tisztelettel jelentkezem a kezelésre, mert tízkor előremegyünk.
Később már naponta háromszor kötötték át sebét: reggel az alorvos, délben az ezredorvos, este a főorvos. Negyedikül egy orvosnövendék is fölajánlotta szolgálatát, egy félénk, szőke fiú, alig huszonhárom éves. Ez rendszerint vacsora után, éjjel tízkor helyezte rá a kötést.
Mindegyik ragaszkodott a maga szerzett jogához, s az ezredesné sokkal nyájasabb volt, semhogy megsértse őket, s visszautasítsa figyelmüket.
Hetek múltak el, három hét, négy hét. Azok a katonák, akik egy hónappal ezelőtt mell-lövést kaptak, föllábadtak, ismét jelentkeztek az ezrednél, sokan elestek közülük, de az ezredesné még mindig kötést hordott a gyűrűsujján, kifogástalan, patyolatfehér orvosi kötést.
Az ura deresedő, sovány férfi volt, ötven év felé járó, hallgatag és szórakozott. Egyszer a felesége ujjára tekintett.
- Mi az - mondta -, a te ujjad még mindig nem gyógyult meg?
- Rossz helyen van a seb - magyarázta az ezredesné -, a hajlító izomnál, a felső ujjperc savós hüvelyénél. Az ilyen sebek lassabban hegednek.
- De már több, mint egy hónapja - tűnődött az ezredes, s az ezredorvosra tekintett. - Te, nincs itt valami fertőzés? Nem kellene tetanuszoltást adni?
Az ezredorvos föltárta az ujjat, hogy a férj is lássa: a seb tiszta volt, rózsás és friss, de a sarjadzás folyamata még meg sem indult.
Mégis nyugtalanította a dolog az ezredest. Amikor a tűzvonalon csönd volt, áthajtatott egy közeli városkába, egy rendes hadikórházba, egy kőkórházba. Ott megmutatta felesége sebét a főtörzsorvosnak.
A főtörzsorvos, aki a békében sebészeti klinikát vezetett, öreg ember volt, túl a hatvanon. Száraz kezében oly tárgyilagos közönnyel tartotta az ezredesné ujját, akár egy közvitéz ujját.
- Hát igen - mondta -, semmi baj. Meg fog gyógyulni. Kötözték?
- Hogyne - válaszolta az asszony mohón -, mindennap többször is.
- Hányszor?
- Háromszor. Néha négyszer is - dadogott az asszony.
- Úgy - szólt a főtörzsorvos. - Dobja le a kötést, és hagyja szabadon. Legjobb nem törődni vele. Legjobb nem nyúlni hozzá. Engedje meggyógyulni ezt a szegény sebet. Mert tessék megjegyezni, méltóságos asszonyom, hogy az emberi szervezet csodálatosan szívós, ellenálló, kibír az mindent, srapnellszilánkot, fertőzést, dumdum-golyót is, de ennyi kezelést, ennyi - hogy is mondjam csak? - figyelmet már nem bír el.
Mosolygott a főtörzsorvos, s a férjre pillantott. Az lesütötte szemét.
Hazafelé hajtattak a szeptemberi alkonyatban. Egy vén póttartalékos ült a bakon. Ők hátul, egymás mellett, tisztiköpennyel takaródzva. Egy szót se szóltak.
Az ezredes a félúton, amikor már egészen besötétedett, ezt mondta:
- Legjobb nem törődni vele, fiam. Legjobb nem nyúlni hozzá.
- Igen - felelte az asszony egy kis szünet után, és valahová nézett.
Az őszi csillagokra nézett, melyek messze-messze, elérhetetlen magasságban ragyogtak feje fölött.
Este a vacsoránál már nem volt ott ujján a kötés. Mindnyájan észrevették ezt, az ezredorvos, a főorvos, az alorvos, az orvosnövendék is. De nem beszéltek erről. Az ezredes és ezredesné is hallgatott. Vacsora után az orvosnövendék mandolinozott.
Harmadnap a seb begyógyult. Negyednap aztán feltűnt az ezredesné ujján - szomorú aranyfénnyel - a karikagyűrű.