Az ezred
szerző: Thury Zoltán
I.
Az ezredes éppen gyakorlatra készült, atilláját gombolta össze és kinézegetett az ablakon, hogy elővezetik-e már a lovat. Kissé türelmetlen is volt s már maga akart lemenni az istállóba, mikor az előszobában beszédet hallott. Inasa igyekezett visszatartani valakit, aki be akarta küldeni a névjegyét.
- Az ezredes ur éppen ki akar lovagolni, nem hiszem, hogy fogadna.
- Kisértse meg.
- Amint parancsolja uraságod - s a szolga befelé indult a névjegygyel.
Az ezredest zavarta volna a látogatás. Olyan izgatott volt a nagyobb gyakorlatok előtt, mint egy kis hadnagy, aki először vezényel. Fölnyitotta az előszoba ajtaját. Maga akarta megkérni látogatóját, hogy jőjjön máskor, mikor azonban meglátta az előszobában álló fiatal embert, egyszerre földerült az arcza s szives örömmel szólott hozzá:
- Ön az, jőjjön, jőjjön. Ferencz nem ismeri még, különben nem csinált volna annyi czeremóniát.
- Kissé korán jöttem...
- Mindegy, mindegy... Adj konyakot.
A fiatal emberre kellemesen, de kényelmetlenül is hatott a nagy szivesség. Az ezredes önkéntes korában szerette meg, mert jó katona volt és kitünő lovas, de az olyan természetesnek tünt föl előtte, hogy valaki jó katona és jó lovas, hogy nem tartotta ezt elég érdemnek arra a megkülönböztetett jóságra, a mivel elhalmozta az öreg katona. Érezte, hogy ügyetlen, amint karöltve vezette be a szobába ez a nagy tiszt s ez bosszantotta. Igyekezett fesztelenül viselni magát, mintha ez a nagy közelség egészen természetes lenne, de nem tudott erőt venni tartózkodásán és hamarosan átgondolva a helyzetet, észrevette, hogy igy van ez legjobban, Ez a nagy tiszt nem azért tünteti ki, hogy komázzék vele. Szerényen állott meg előtte és alig akart leülni.
Az inas behozta a konyakos üveget. Az ezredes szembeült a fiatal emberrel, mosolyogva nézegette az egészséges, piros arczát és türelemmel várta, hogy mit akar. Mikor látta, hogy kényelmetlenül feszeng, s nem tudja elkezdeni a mondanivalóját, segíteni próbált neki.
- No, mit hozott Kadar barátom a faluból? Lovat? Van eladó lova?
- Nincs, ezredes ur, a mi arra való volna, még fiatal; volna egy, de az az anyám kedvencze, nem adhatom el.
- Egészséges ő nagysága?
- Az, igen...
- Hallottam, hogy gyöngélkedett.
- Meghütötte magát, de most már jobban van.
Akadozva beszéltek. Csak az arczára kellett nézni a fiatal Kadarnak s rögtön látni lehetett, hogy nem azért jött, hogy az anyjáról és a lovairól beszéljen. Az ezredes megint töltött az üvegből, s a mint poharát a másikhoz koczintotta, mélyen belenézett a fiatal ember szemébe és megadta neki azt a komoly teketóriát nem ismerő hangot, melyet ide-oda nézegetve keresett a szobában, mintha a falakról akarná leolvasni.
- Miért jött, valami mondanivalója van talán?
- Van, sok mondani valóm van, ezredes ur. Másnak talán könnyü lenne előállani vele, de nekem nagy dolog. Egy nagyon jó embert keresek, hogy tanácsot adjon s azért jöttem ide. Magam ugy el vagyok kényszerülve, hogy már gondolkozni sem tudok.
- Mi baj van?
- Voltaképpen semmi, ugy van minden, a mint eddig volt, csak én lettem más. Olyan haszontalan életet élek, hogy önmagam előtt szégyenlem magamat, ha meggondolom, hogy mi is vagyok voltaképpen. Semmi, igazán semmi. Ez az üresség rettenetesen hat az emberre, ha egyszer rájön.
- Gazdálkodik.
- Dehogy, ezredes ur, ez csak tévedés. Én is hittem ezt egy darabig, de már látom, hogy nem igaz. Ha ott vagyok, akkor is az az én gazdaságom, mint ha nélkülem csinálják. Ha dolgozom, az is haszontalan, mert érzem, hogy az ispán mosolyog a hátam mögött s alig-alig várja, hogy tovább menjek és helyrehozza, a mit én elrontottam. Az ember! Érti a dolgát. Mindenkit bámulok, a ki valami tud lenni legalább, magamat pedig unom. Ne méltóztassék azt hinni, hogy egy rossz hangulat s rögtön ide szaladtam panaszkodni. Már régen magamban hordozom azt, a mit most elmondani szeretnék, hogy utálom ezt az örökös urfiéletet, szeretnék valami lenni, valami olyas, aki nem ingyen eszi a kenyeret, akit meg kell becsülni...
Az ezredes fölállott s gondolkozva ment el az ablakig. A többit már kitalálta s azon a formán töprengett, a hogyan majd felelnie kell. Kadar nem akarta zavarni, elhallgatott, de a szemeivel élénken, lépésről-lépésre kisérte az ezredest. Mikor a válasz késett, mintha jobban meg akarta volna győzni, ujra beszélni kezdett, de most már halkabban, tartózkodóbban...
- Valami olyas foglalkozás után akarok nézni, ahol hasznomat vehetik, nem leszek terhére magamnak se, másnak se...
Az ezredes gyorsan visszafordult s szárazon kérdezte:
- Katona akar lenni?
Kadar fölállott és most már határozottabban felelt:
- Az.
Mindaketten elhallgattak. Mikor már hosszu és igen kinos lett a szünet, Kadar azt hitte, hogy nem beszélt elég világosan, nem lehetett a szavaiból mindent ugy megérteni, a milyen igazán ő érzi a dolgot s ujra mondani akart még valamit. Az ezredes azonban félbeszakította s másfelé nézve, kérdezősködött.
- A mi ezredünkben... Tényleges tiszt?...
- Ugy szeretném, nagyon szeretném.
Egyszerre fölállottak mindaketten. Az ezredes a fiatal ember vállára tette kezét s nagyon rosszul esett neki, hogy kellemetlent kell mondania.
- Az nem lehet. Gyöngéden visszaerőszakolta a székére Kadart s közel ülve hozzá, komolyan, részvéttel beszélt. - Valamit ön is érezett ebből, különben nem fordult volna hozzám igy. A ki legjobban sajnálja a dolgot, az én vagyok, de nem tehetek semmit. Volt szó róla, tavaly is emlegették, hogy Kadart be kellene hivni, hanem azután mégsem lehetett belőle semmi. Ez már olyan dolog, hogy én nem is beszélhetek róla, csak ugy mondom, hogy mégis tájékozva legyen.
Kadar lecsüggesztett fejjel, komoran nézett maga elé. Ajkain volt a kérdés - hogy miért? - de nem merte kimondani. Erős melle nehezen lélegzett, egyszerre gyorsan pislogni kezdett, mert kihullott volna szeméből a köny. Az ezredes igazán szánta, aggodalmas jósággal nézett reá, de most már, ha benne volt a beszédben, el akart mondani mindent. - Jobb igy, ugy gondolta, azután egyszerre vége lesz s hamarabb megnyugszik ez a szegény fiu is.
- Lássa, fiam - megfogta a Kadar kezét és ugy beszélt tovább - az a baj, hogy ez az ostoba világ mindent a szájára vesz, mint valami kofa. Piaczra viszi a családi titkokat, a mihez csak annak van köze, a kit illet. Ez voltaképpen nagyon kényes dolog, de mi beszélhetünk róla itt, a négy fal között. Az én véleményemen semmit se változtat az, a mit a világ beszél, de hát a tisztikar. A mikor önről volt szó, ő nagysága is szóba került.
- Anyám...
- Igen, azután ez is mondott valamit, az is... Hogy régen igy volt, meg ugy volt. Ő nagyságáról sokat mesélnek itt is, ott is, kényes dolgot. Szóval, nem lehet, nem lehet...
Ez az ősz katonafej olyan lenyügöző hatással volt a szegény fiatalemberre, hogy bár forrott a vére s minden keserüsége egyszerre nagy indulatba gyült össze azok ellen, a kik kirekesztik maguk közül, felállani sem tudott, csak nézett maga elé olyan kétségbeeséssel, hogy csak most lehetett igazán látni, milyen nagy a vesztesége. Akart volna mondani még valamit, olyas gondolata támadt, hogy: hiszen az anyám előbb élt, mint én, mit tehetek róla, - de még elég korán elhallgatott.
Szó nélkül bucsuzott s az ajtóban még megállott egy pillanatra, mert reszkettek a lábai s össze akarta szedni magát. Az ezredes valami vigasztalót keresett számára s végre is kitört az öreg katonából az őszinte szó.
- Szamarak vagyunk, fiam, azok, az egész menázs!...
Kadar már ezt nem hallotta. Kocsija a kapu előtt várta, felült s rögtön hazaindult a faluba.
II.
A félúton rákiáltott a kocsisra: - fordulj vissza! Az jutott eszébe s ebben az eredményben összpontosult minden, a mit zavarosan összegondolt az uton, hogy visszamegy, együtt vacsorázik a tisztekkel és mond nekik valamit. Maga se tudta, hogy mit, de valami rettenetesen gorombát, sértőt, hogy ugy szökjék az arcukba a vér tőle, mint a hogy pirulnia kellett neki ma. Hogy azután mi lesz, az mindegy.
Alig mentek pár lépést visszafelé, ujra egyebet gondolt. Kivette a kocsis kezéből a gyeplőt s megint hazafelé fordította a lovakat. Hajtani próbált, de unta. Összezsugorodott a hátsó ülésen, mintha beteg lett volna s behunyta a szemét, hogy ne figyelje a távolságot, a mi még a házától elválasztja. Látta, hogy már gyorsabban nem győzik a lovak s mégis néha ki akart ugrani a kocsiból, hogy eléjük vágjon. Otthon akart már lenni s megnyugodott kissé, a mikor egyszer hátranézve, semmit, egy kéményt se látott többé a városból. Valamire készült, kegyetlen, durva tervekkel volt tele. Meg nem állapodott semmiben, de beszélni akart még ma az anyjával. Vad, állatias düh fogta el s kéjelgett abban a gondolatban, hogy el fog mondani mindent, meg fogja mondani, hogy: - Miért mentél férjhez? - Miért lettél anya? - Mindent, mindent megmond, különben megölné a belső láz, a kinlódás. A lejtőn nem engedte megkötni a kocsi kerekeit, majd leverték a lovakat s galoppban mentek föl a hegyre.
Este volt mégis, mire hazaértek. Otthon azzal fogadták, hogy a legkedvesebb lovát megnyilazta a kovács, talán komolyabb baja is van, mert a szegény állat sokat nyerít és nem akar enni. Az ispán elhivatta az állatorvost s most kalaplevéve várta, hogy mi legyen a kovácscsal.
- Mondja meg neki, hogy még ma kotródjék ki az udvarból.
Az ispán intett, hogy ugy lesz. Élelmes ember a kovács, holnap ugy is visszakunyorálja magát.
- Levelek is jöttek.
- Majd holnap.
- Sürgősek.
Kadar annyira megszokta már ráhagyni mindent erre a józan egyszerü emberre, hogy még a mostani lelki állapotában is gépiesen engedelmeskedett neki s együtt mentek fel a szobába. Az iróasztalon meglátott egy szivarskatulyát s erről eszébe jutott, hogy reggel óta nem szivarozott. Most sem kivánta, de rágyujtott s oda sem hallgatva a levelekre, intett mindenre, hogy jól van. Egyszerre a fojtott levegőben érezte hogy szédül. Fölnyitotta az ablakot, erősen kihajolt, át meg átjárta a fejét a szél. Még mindig zsongott az agya, de már valamivel rendesebben gondolkozott. Lenn a csurgóról jöve, parasztleányok mentek végig az utczán és dudorásztak majdnem magukban. Az ég megnépesült, a nyugaton, a fákon átszürve fényét, elindult utjára a hold és innen-onnan mindenünnen előjöttek a csillagok. Fehér, hullámos felleg takarta el néhol a kék végtelenséget s a forró nap után mintha föllélegzettek volna a mezők, kertek, friss illatot hozott magával a levegő.
Sokáig ülhetett a fiatal ember az ablakban, míg föl tudta adni magának a kérdést, hogy mit is akar hát? Nem tudott felelni reá. Valamit, de hogy mit, a jó Isten tudja.
A szobalány vacsorára hivta. Lement.
A nagy asztal egyik sarkára volt fölterítve kettőjük részére s az egyik teríték mellett már ott ült az anyja: vézna, sáppadt arczu, kicsi öreg asszony. Csupa gondoskodás volt szegény, maga szolgálta ki a fiát s kérdezősködött mindenről. Vékony, majdnem áttetsző, gyönge kezei erőtlenül bántak a villával és a késsel, ugy evett, mint egy kis öreg madár s mikor egyszer megnyomta a villamos gombot, nem szólott utána a csengetyü, még ebben is segítségre volt szüksége, olyan ügyefogyott, gyámoltalan öreg asszony volt már.
A fia előbb nem tudott ránézni. Ha fölemelte a szemét, hogy az anyjára tekintsen, egyszerre erőt vett rajta az indulat. Komoran, szemeit a tányérra szegezve, felelt egy-egy szóval a sok kérdésre s ugy gyült benne lassankint a keserüség, hogy már nem tudta volna kiállani sokáig. Azon töprengett, hogy miért eszik ő voltaképpen egy asztalnál ezzel az idegen asszonynyal.
Az öreg pedig csak tovább faggatta.
- Eligazítottál mindent?
- El.
- Nagyon komor vagy.
- Az.
- Valami kellemetlenséged volt?
- Volt... sok.
Felpillantott s ez a nézés elárulhatott valamit abból, a mit érzett, mert az öreg asszony egyszerre letette a villát s mintha valami világosodni kezdett volna az agyában, sápadtan, hebegve kérdezte:
- Rám haragszol?
Az erős, nagy férfi fölállott s az öregasszony is lecsuszott a székről. Mikor igy egymás mellett állottak, a férfi elmosolygott. Nevetségesnek tünt fel neki a sok zavaros gondolat között, hogy ez a cseppnyi asszony ilyen nagy fájdalmat tudott neki okozni. Ha mellé áll, akkora, mint egy árbocz. Semmit sem érezett iránta, csak végtelen szánalmat, a miért olyan kicsi. Ha más volna, talán összetörné.
Az öreg asszony még egyszer kérdezte, de most még halkabban s félve, reszketve emelte föl a szemeit a fiára.
- Reám haragszol?
A férfi kurtán felelt s visszaült a helyére.
- Nem.