Az esztendő utolsó estvéjén 1829.
szerző: Kis János
Éltemből egy év ismét elenyészik ezennel
S a mindent benyelő tengerözönbe merül.
Kit keres áldozatom? kinek ég éjféli töményem?
Most mikor olly nagy időm tőlem örökre tünik?
Légy, kegyes istenné, Emlékezet, áldva legelsőbb,
Légy te, ki multak közt élsz mulatozva velek!
Mint tele hold szeme néz a sirhalmokra, te szint ugy
Vetsz voltakra szelid fényletü gyenge sugárt;
Szebbek az esthajnal fényénél képeid, ajkad
Zengzete bár mi dicső hárfai dalt is előz.
Nyájasan ifjukorom tavaszát mutatod te gyakorta,
Életem édene hol mennyet igérve virult,
S a mi kevés violát szerelem számomra szedett volt
Azt hervadhatlan szép koszorúba füzöd -
Sokszor könnyek közt mosolyogva jelensz meg előttem
S jobb koromat fogván a temetőbe vezetsz,
S megholt kedveseim gyepesült sirhalmain, édes
Gerjedezést gyujtó bús csevegésre hevülsz.
Ó légy idvez! akár gyászt véve magadra jövendesz
Oltáromhoz, akár víg legyen öltözeted,
Csak hamar elrepülő bájjal tud igézni jelenkor:
Az nyomosabb s maradóbb a mi gyönyört te szerezsz.